Higgyetek az Ő prófétáinak - október 14 - HÉTFŐ - 1 Krónikák 29

Itt találod az összes felolvasást: http://higgyetekazoprofetainak.blogspot.hu/

Az olvasmány szerkezete:

1. Részlet Ellen White könyvéből

2. Olvasmány a napi bibliai fejezethez

3. A heti olvasmány Ellen White könyvéhez

Olvasmány – A nagy küzdelem 5. fejezet 1553. nap

A későbbi reformátorokhoz hasonlóan Wiclif, amikor munkáját elkezdte, nem is sejtette, hogy ez az út hová vezet. Nem tudatosan helyezkedett szembe Rómával, de az igazság iránti szeretete elkerülhetetlenül szembeállította a tévedéssel. Minél világosabban látta a pápaság tévedéseit, annál buzgóbban tanította a Biblia igazságait. Felismerte, hogy Róma felcserélte Isten Igéjét az emberi hagyományokkal. Bátran ráolvasta a papságra a Szentírás száműzését. Követelte, hogy adják a nép kezébe a Bibliát, és állítsák vissza tekintélyét az egyházban. Wiclif tehetséges, buzgó tanító és ékes beszédű prédikátor volt. Mindennapi élete szemléltette azokat az igazságokat, amelyeket prédikált. Szentírásismeretével, érvelésének meggyőző erejével, tiszta életével, törhetetlen bátorságával és rendíthetetlen becsületességével megnyerte az emberek tiszteletét és bizalmát. Sokan, amikor észrevették a római egyház gonoszságát, elégedetlenek lettek addigi vallásukkal, és leplezetlen örömmel üdvözölték a Wiclif által feltárt igazságokat. A pápa vezető embereit pedig elöntötte a harag, amikor észrevették, hogy e reformátor befolyása túlszárnyalja az övékét.

Wiclif hamar felismerte a tévelygést, és rettenthetetlenül tiltakozott a Róma tekintélyével szentesített sok-sok visszaélés ellen. Amíg a király lelkésze volt, bátran állást foglalt az olyan adó fizetése ellen, amelyet a pápa követelt az angol királytól. Wiclif kimutatta, hogy mind a józan ész, mind pedig a kinyilatkoztatás ellenzi a pápának világi uralkodók feletti vélt hatalmát. A pápa követelései nagy felháborodást keltettek. Wiclif tanításai befolyásolták a nemzet irányítóit. A király és a nemesek közösen tiltakoztak a pápa földi hatalomra tartott igénye ellen, és nem voltak hajlandók neki adót fizetni. Ezzel súlyosan megnyirbálták a pápa angliai főhatalmát.

Egy másik visszatetsző dolog, ami ellen a reformátor hosszú és elszánt harcot vívott, a kolduló szerzetesek rendje volt. Ezek a barátok elözönlötték Angliát, és károsan befolyásolták az ország fejlődését és virágzását. Létezésük rányomta sorvasztó bélyegét mind az iparra, mind a művelődésre, mind pedig az erkölcsre. A szerzetesek semmittevése és koldulása nemcsak kiszipolyozta a nép erőforrásait, hanem a hasznos munka lebecsülését is maga után vonta. Az ifjúságot megmételyezte és megrontotta. A szerzetesek befolyására sokan kolostorba vonultak, nemcsak szüleik beleegyezése nélkül, de még tudtuk nélkül, sőt parancsuk ellenére is. Az egyik korai római egyházatya, a szerzetesi rendszer követeléseit a gyermeki szeretet és kötelesség követelményei fölé helyezve kijelentette: "Még ha atyád sírva az ajtód előtt feküdne is, és ha anyád a testére mutatna, amely hordott téged és az emlőkre, amelyek szoptattak, te akkor is taposd el szüleidet, és haladéktalanul kövesd Krisztust!" "E szörnyű embertelenség - ahogy Luther később jellemezte -, amely inkább a farkast és a zsarnokot jellemzi, mintsem a keresztény embert", - a gyermekek szívét megkeményítette szüleikkel szemben. A pápai vezetők a régi farizeusokhoz hasonlóan így hatástalanították hagyományaikkal Isten parancsát. Otthonokat dúltak fel, és szülőket fosztották meg gyermekeiktől.

Még az egyetemi hallgatókat is megtévesztették a szerzetesek alakoskodásai. Rávették őket, hogy lépjenek be rendjükbe. Később sokan megbánták ezt a lépést, látva, hogy elrontották életüket, és megszomorították szüleiket. De ha egyszer már csapdába estek, képtelenek voltak szabadságukat visszaszerezni. Sok szülő, félve a szerzetesek befolyásától, nem volt hajlandó fiát egyetemre küldeni. Feltűnően lecsökkent a nagy művelődési központok hallgatóinak száma. Az iskolák sorvadoztak, és eluralkodott a tudatlanság.

A pápa ezeket a szerzeteseket felhatalmazta a gyóntatásra és a bűnök megbocsátására. Ez nagy baj forrása lett. Ezek a barátok nyereségvágyból olyan készségesen adtak feloldozást, hogy mindenféle bűnöző hozzájuk folyamodott. Ennek pedig súlyos következményei lettek: a bűnözés elhatalmasodott. A kolduló barátok - elnézve a betegek és a szegények szenvedését - a nyomorúság enyhítésére hivatott adományokat maguknak tartották meg. Fenyegetésekkel követelték a nép alamizsnáit, és kárhoztatták azok istentelenségét, akik rendjüktől megtagadták az adományokat. A szerzetesek vagyona - szegénységi fogadalmuk ellenére - egyre nőtt. Fényűző építményeik és dúslakodó asztalaik még nyilvánvalóbbá tették a nemzet fokozódó szegénységét. S míg ők bővölködtek és szórakoztak, maguk helyett tudatlan embereket küldtek a néphez, akik csodálatos meséket, legendákat és tréfákat tudtak mondani az emberek szórakoztatására, és hallgatóik még alaposabban a hálójukba kerültek. A barátok pedig továbbra is kezükben tartották a babonás tömegeket, és elhitették velük, hogy vallási kötelességük csupán a pápa főhatalmának elismeréséből, a szentek imádásából és a szerzetesek megajándékozásából áll. Ez elég ahhoz, hogy helyük legyen a mennyben.

Mai Bibliai szakasz: 1 Krónikák 29

A fejezetet itt olvashatod el a Bibliából:

Károli fordítás:

https://www.biblegateway.com/passage/?search=1%20Kr%C3%B3nika+29&version=KAR

Új protestáns fordítás:

https://www.biblegateway.com/passage/?search=1%20Kr%C3%B3nik%C3%A1k+29&version=NT-HU

A király döntéseit nagyban befolyásolja nemzetének és annak vezetőinek lelki állapota. Dávid tudta ezt, és nyilvános tanácskozást hívott össze, hogy bátorítsa Izrael népének képviselőit, hogy legyenek hűségesek és hálásak Istennek.

A trón átadásának ideje elérkezett. Dávid felkérte a nép magas rangú vezetőit, hogy támogassák Salamont, aki még fiatal és tapasztalatlan, de Isten választottja (1Krón 29:1).

A tanácskozás alatt Dávid példával szemléltette, hogy az Isten iránti odaadás olyan arányban nő, amilyen mértékben kifejezik ima és pénzadományok által. A király nagylelkű adományt ajánlott fel saját kincseiből a templom építésére.

Példából lehet a legjobban tanulni. Dávid követői látták, hogy milyen hálás és nagylelkű az Úr iránt. A király példáján felbuzdulva a vezetők is jó szívvel adományoztak. Több tonnányi arany, ezüst és egyéb értékes fém került felajánlásra a templom építésére, nem kényszerből, vagy kötelességből, hanem önkéntesen és saját akaratból. A nagylelkű adakozás a vezetők odaszánt lelkületének bizonyítéka volt, és segítette őket abban, hogy még buzgóbbak legyenek.

 
A tanácskozás alatt Dávid lelkesítő hálaimát mondott, magasztalva Isten hatalmas voltát. Hálaénekek és dicsőítő zsoltárok következtek, és az egész gyülekezet lelkesen énekelt.

Ebben az áhítatos, hálatelt légkörben koronázták királlyá Salamont második alkalommal. Az eredmény nem is lehetett más: a Biblia beszámolója szerint Salamon uralkodása dicső volt, és egész Izrael engedelmes volt iránta.

Amikor Isten iránti hálánkat nagylelkűen kifejezzük időnk és pénzünk egy részének felajánlásával, akkor növekszik Isten iránti szeretetünk, és szívünk oltalmat talál a bűn ellen. Ha emlékezetes pillanatokat teremtünk, amikor az Urat szentségének szépségében imádjuk, akkor biztosítunk ragyogó jövőt önmagunk és gyermekeink számára.

 
Szerető Istenünk, taníts meg minket arra, hogy hogyan szeressünk és szolgáljunk teljes szívünkből Téged!

Jobson Santos

219. heti olvasmány A NAGY KÜZDELEM  5. fejezetéhez (október 13-19.).

John Wycliffe, a reformáció hajnalcsillaga inspirációt jelent az olyan fiatal tanulók számára, mint én. Igazi tanuló szellemmel rendelkezett. Szilárdan hiszem, hogy ez az oka annak, hogy Isten rendkívüli mértékben fel tudta őt használni a reformáció előfutáraként. Nem jártak reformátorok előtte, „akiknek a munkájához igazíthatta volna reformjának rendszerét”.

Wycliffe magának tanult. Nem a testi erejét használta, és ez azt jelentette, hogy Isten képes volt tanítani őt. „Az utána jövők kevesen értek fel hozzá műveltségben és a gondolatok tisztaságában; csak kevesen képviselték olyan szilárdan, és védték olyan bátran az igazságot, mint ő.”

Egy másik ok, amiért csodálom Wycliffe-t, az az, hogy magához ragadta a kezdeményezést. Nem várt másokra, hogy elkezdjék a munkát. Ahol szükséget látott, megtette, amit csak tudott. Ha valamennyi egyháztagunk John Wycliffe buzgóságával rendelkezne, meglenne a világban az a reformáció, ami a megújulásnak megfelelő, amiért te és én imádkozunk.

A Lukács 16-ban lévő szavakra emlékezem: „mert e világnak fiai eszesebbek a világosságnak fiainál a maguk nemében.” A világi emberek buzgalma feddést jelent számunkra az Úrért végzett munkában. Csak egy szikra kell, hogy a tűz lángra kapjon. Törekedjünk hát arra, hogy a hatáskörünkben mi legyünk az a szikra. Vállaljuk azokat a felelősségeket, mint Wycliffe, amelyek hanyagolva voltak, és tegyük meg, amit meg kell tenni, hogy siettessük Urunk eljövetelét.

Ainy Evelyn Stephens

a Kelet-Ázsiai Oktatási Intézet hallgatója, Malajzia

Fordította Gősi Csaba