Az olvasmány szerkezete:
1. Részlet
Ellen White könyvéből
2. Olvasmány a
napi bibliai fejezethez
3. A heti olvasmány
Ellen White könyvéhez
Olvasmány – A nagy küzdelem 4. fejezet 1546. nap
A Róma hatáskörén kívül eső területeken még hosszú
évszázadokig léteztek a pápaság rontásától majdnem teljesen mentes keresztény
közösségek. Körülöttük pogányok éltek, és amint múlt az idő, e pogányok
tévelygéseinek hatása alá kerültek, de a Bibliát továbbra is hitük egyetlen
szabályának tartották, és számos bibliai igazsághoz ragaszkodtak. Hittek Isten
törvényének örökérvényűségében, és megtartották a negyedik parancsolatot, a
szombatot. Ezt a hitet valló és gyakorló gyülekezetek léteztek Közép-Afrikában
és Ázsia örményei között.
A valdensek elsőként helyezkedtek szembe a pápai hatalom
túlkapásaival. Éppen ott szálltak szembe a legtántoríthatatlanabbul a pápaság
tévedéseivel és romlottságával, ahol a pápa felállította székhelyét. Piedmont
gyülekezetei századokon át megőrizték függetlenségüket. De végül eljött az az
idő, amikor Róma megkövetelte, hogy behódoljanak. A zsarnokság ellen vívott
eredménytelen küzdelmek után ezeknek a gyülekezeteknek a vezetői kelletlenül
elismerték annak a hatalomnak a fennhatóságát, amelynek - úgy tűnt - az egész
világ hódolattal adózik. Néhányan azonban nem voltak hajlandók sem a pápai, sem
a főpapi tekintély előtt meghódolni. Eltökélték, hogy hűségesek maradnak
Istenhez, és megőrzik hitük tisztaságát és egyszerűségét. Ennek szakadás lett a
vége. Az ősi hit következetes vallói kiváltak az egyházból. Egyesek elhagyták
szülőföldjüket, az Alpokat, és más országokban emelték magasra az igazság
zászlaját, mások a hegyek félreeső szorosaiban és sziklás búvóhelyein kerestek
menedéket, és ott imádták Istent tovább szabadon.
Az a hit, amelyet a valdens keresztények századokon át
vallottak és tanítottak, éles ellentétben állt Róma tanításaival. Vallásos
hitüket Isten szavára, a kereszténység igazi rendszerére alapozták. De azok az
egyszerű parasztok, akiket eldugott rejtekhelyükön, a világtól elzárva, nyájuk
és szőlőjük között lekötött a mindennapi munkájuk, nem maguktól jöttek rá arra,
hogy a hitehagyó egyház dogmáival és eretnekségeivel szemben mi az igazság. Nem
új vallásuk volt. Vallásos meggyőződésüket atyáiktól örökölték, és kiálltak az
apostoli egyház hitéért - azért "a hitért, amely egyszer a szenteknek
adatott" (Jud 3). A "pusztai egyház", és nem a "világ nagy
fővárosában" trónoló büszke papi kormányszervezet volt Krisztus igaz
egyháza, az igazság kincseinek őrzője. Isten e kincseket azért bízta népére,
hogy továbbadják a világnak.
Az egyik fő ok, ami az igaz egyházat a Rómától való
elszakadásra késztette, az volt, hogy Róma gyűlölte a Biblia szombatját. Miként
a prófécia előre jelezte. a pápai hatalom földre vetette az igazságot. Isten
törvényét porba taposta, és az emberi hagyományokat és szokásokat dicsőítette.
A pápaság a hatáskörébe tartozó közösségeket már korábban arra kényszerítette,
hogy a vasárnapot szent napként tiszteljék. A tévelygés és a babonaság még
Isten igaz gyermekei közül is sok embert annyira megzavart, hogy jóllehet a
szombatot megünnepelték, de vasárnap sem dolgoztak. Ezzel azonban a pápai
vezetők még nem elégedtek meg. Nemcsak a vasárnap megszentelését követelték,
hanem a szombat elvetését is. A legkeményebb szavakkal illették azokat, akik a
szombatot tiszteletben merték tartani. Csak azok tudtak háborítatlanul
engedelmeskedni Isten törvényének. akik elmenekültek Róma hatalma elől.
Európa népei közül a valdensek az elsők között voltak, akik
a Szentírást lefordították.' Évszázadokkal a reformáció előtt már volt
anyanyelvükre átültetett, kézzel írt Bibliájuk. Az igazságot hamisítatlanul
ismerték, és ez elég ok volt arra, hogy szerfelett gyűlöljék és üldözzék őket.
A valdensek a római egyházat a Jelenések könyvében jellemzett hitehagyó
Babilonnak nevezték, és életük kockáztatásával is bátran ellenálltak
rontásainak. Míg egyesek a sokáig tartó üldözés nyomására felhígították
vallásukat, lassanként feladva megkülönböztető elveit, mások szilárdan kitartottak
az igazság mellett. A sötét és hitehagyó századokon át éltek olyan valdensek,
akik nem ismerték Róma fennhatóságát, a képek imádásától mint bálványimádástól
elzárkóztak, és megtartották az igazi szombatot. A támadások legádázabb
viharában is megőrizték hitüket. A savoyaiak lándzsáitól megsebezve és Róma
máglyáitól megperzselve, de rendíthetetlenül védték Isten Igéjét és méltóságát.
A hegyek magas védőbástyái mögött, amelyek minden korban
menedéket adtak az üldözötteknek és elnyomottaknak - a valdensek rejtekhelyet
találtak, és táplálták az igazság fénylő lángját a középkor sötétsége
közepette. Itt az igazság tanúbizonyságai az ősi hitet ezer évig őrizték.
Mai Bibliai szakasz: 1
Krónikák 22
A fejezetet itt
olvashatod el a Bibliából:
Károli fordítás:
Új protestáns fordítás:
Egy munkaprogram
sikerének fontos befektetése a tervezés. Dávid életének utolsó éveit a
templomépítés tervezésének és az előkészületek megvalósításának szentelte.
A takarékoskodás nem
könnyű. A fontossági sorrend pontos megállapítását követeli meg és azt a szilárd
elhatározást, hogy nem térünk el a kitűzött céltól. Dávid tökélyre fejlesztette
ezt a képességet. Nagy mennyiségű aranyat, ezüstöt, bronzot, vasat, fát és más
anyagot halmozott fel Jeruzsálem templomának felépítéséhez.
Dávid nagyon szerette
volna felépíteni a templomot, de Isten megtiltotta neki. Ő maga világít rá,
miért nem engedte neki Isten, hogy belekezdjen a kivitelezésbe. A háború
embereként Dávid sok embert megölt. Jeruzsálem temploma nem kapcsolható össze a
vérontással, hanem a béke hirdetőjének kell lennie. Fia, Salamon kapja majd a
királyságot – ellenségektől mentesen – , és ezért ő alkalmasabb lesz egy olyan
épület emelésére, amely az igaz Istenhez vonzza a népeket. Dávid az isteni
utasításnak engedelmeskedve a vállalkozás előkészítésére összpontosított.
Amikor eljött az ideje, hogy átadja Salamonnak a munkát, Dávid áldását adta
fiára: „Most hát édes fiam, legyen veled az Úr, hogy sikerüljön házat
építened az Úrnak, a te Istenednek, ahogy szólt felőled… Akkor jól lesz dolgod,
ha megtartod és teljesíted azokat a rendeléseket és végzéseket, amelyeket az Úr
Mózes által parancsolt Izráelnek. Légy bátor, légy erős, ne félj, és ne
rettegj!” (1Krón 22:11-13 – új prot. ford.). Ugye mindnyájan boldogok
lennénk ilyen bátorító szavak hallatán?
Milyen munkát akarsz
Istentől kapott ajándékaid által befejezni? Légy erős, légy bátor! Tervezz és
bölcsen vidd véghez, majd örvendj a rendkívüli eredménynek!
Mennyei Építő, vedd az
életemet, és tedd a Te dicsőséged szép
templomává!
Jobson Santos
218. heti olvasmány A NAGY KÜZDELEM
4. fejezetéhez
(október 6-12.).
Azok az országok, amelyeket „10/40-es ablakként”
ismerünk, és amelyek konfliktusos területeken találhatóak és kormányuk
korlátozza a vallási és/vagy politikai szabadságot hitben vagy kifejezésre
juttatásban, sok misszionárius pár és család otthonává váltak. Annak ellenére,
hogy az életük veszélyben van, ezek az emberek valódi tapasztalatot szereztek
Istennel és hihetetlen megtéréstörténetek tanúi voltak.
A valdensek szintén döntő szerepet játszottak a
múltban. Istennek odaszentelvén magukat, ezek a férfiak és nők nem engedték,
hogy bármilyen ellenállás is aláássa hitüket. Amikor a tűz lángjaival vagy éles
fegyverekkel kerültek szembe, egyenesen és eltökélten álltak, készen arra, hogy
bátor és határozott bizonyságát adják Istenben való bizodalmuknak. Minél jobban
üldözte őket a Római egyház, annál elszántabbak lettek a bibliai igazság
védelmezésében. Még gyermekeiket és fiataljaikat is arra nevelték, hogy
halálukig védjék a hitüket.
Nem mindannyian arra kaptunk megbízást, hogy
veszélyes és távoli helyeken prédikáljunk, azonban arra igen, hogy bárhol is
vagyunk, ragyogtassuk fényünket, és az örökkévaló evangélium üzenetét tisztán
hangoztassuk. Csak úgy, mint a valdenseknél, a mi munkánknak is elsősorban az
otthonunkban kell kezdődni. Ha személyekkel és családokkal dolgozunk, a
Szentlélek lehetővé teszi számunka, hogy Isten utolsó hívását hirdessük a világ
számára.
Legyen a mi válaszunk minden nap az Úr számára:
„Itt vagyok, küldj engem.”
Rosana Barros
feleség, édesanya, író.
Brazília
Ámen!
VálaszTörlésDávid alázattal elfogadta, hogy Isten nem engedi számára felépíteni a templomot. Mégis a lehető legnagyobb mértékben megpróbált hozzájárulni ahhoz a feladathoz, melyet az Úr másra bízott. Salamont apai szemmel - teljesen jogosan - mint tapasztalatlan ifjút említi. De vajon gondolt-e arra, hogy akire Isten a választott nép addigi élete egyik legnagyobb horderejű feladatának megvalósítását bízza, annak meg is adja majd a hozzá szükséges dolgokat?
VálaszTörlésDávid egyfajta prófétai megnyilatkozásként épp Istentől jövő értelmet és bölcsességet kíván fiának. Mikor Salamon ezer égőáldozatot mutat be Gibeónban, akkor este megjelenik neki az Úr, és engedelmes szívet kér tőle, hogy a népet kormányozni tudja (I Kir 3/9).
Isten pedig így felel:
I Kir 3/12: “ezért teljesítem kérésedet: olyan bölcs és értelmes szívet adok neked, hogy hozzád fogható nem volt előtted, és nem támad utánad sem. “
Sőt azt is megadja, amit nem kért, gazdagságot, dicsőséget, így Isten végtére is mindennel megáldja, amire a templom felépítéséhez is szüksége lesz.
Jó, ha van bennünk egy egészséges aggódás, de nem végezhetjük el más helyett azt a feladatot, amit neki szán az Úr. Bizalmunk kell legyen benne, hogy a másik jól fogja mindazt megoldani, amit rábíztak, és Isten őt is ugyanúgy megtámogatja, ahogyan bennünket is.
Róm 14/1,4: “1 A hitben erőtlent pedig fogadjátok be, de ne azért, hogy nézeteit bírálgassátok…. 4 Ki vagy te, hogy más szolgája felett ítélkezel? Tulajdon urának áll vagy bukik. De meg fog állni, mert van hatalma az Úrnak arra, hogy megtartsa.
Ha felebarátainkra, családtagjainkra nézünk, akikkel együtt haladunk az úton, ne akarjuk helyettük megélni az ő hitéletüket, segítsük őket, de ne ítéljünk, ne akarjunk helyettük is az üdvösségre jutni.
Szánjuk oda magunkat a saját dolgainkra, mindnyájunknak a magunk életútját kell befutnunk, amit Isten szán nekünk, amit nekünk tervezett, amire megalkotott, amiért olyannak alkotott, amilyenként az adott feladatra a legalkalmasabbak leszünk. Életünk nagy feladata megtalálni ezt az utat, és tökéletes harmóniába kerülni Isten akaratával. Ennek felismerése nem megy másként, csak az Úr megismerésével, a Szentlélek bennünk megszólaló hangja által, bensőséges imával.
Ha a Szentlélek segítségével megtaláltuk ezt az utat, mely a sajátunk, akkor eljön ránk Isten békessége, mely minden értelmet meghalad, s megőrzi a mi szívünket és gondolatainkat az Úr Jézus Krisztusban.