Az olvasmány szerkezete:
1. Részlet
Ellen White könyvéből
2. Olvasmány a
napi bibliai fejezethez
3. A heti olvasmány
Ellen White könyvéhez
Olvasmány – A nagy küzdelem 4. fejezet 1547. nap
Népének Isten a rájuk bízott súlyos igazságokhoz méltó,
fenséges szentélyt adott. E hűséges száműzöttek szemében a hegyek Jahve, az
igaz Isten változhatatlanságának jelképei voltak. A felettük változatlan
méltósággal tornyosuló csúcsokra mutatva beszéltek gyermekeiknek Istenről,
akinél nincs változás, sem változásnak árnyéka, és akinek szava megáll,
akárcsak az örökkévaló hegyek. Isten mozdulatlannak teremtette a hegyeket, és
felövezte őket erővel.
Csak a végtelen hatalmú Isten keze mozdíthatja ki őket
helyükből. Törvényének, amellyel a mennyet és a földet kormányozza, Isten a
hegyekhez hasonlóan szilárd alapot vetett. Az ember kezet emelhet
embertársaira, és elveheti életüket; de ez a kéz éppúgy nem tudja helyükből
kimozdítani és a tengerbe dobni a hegyeket, mint ahogy nem képes Jahve egyetlen
törvényét sem megváltoztatni, vagy akarata követőinek tett egyetlen ígéretét
sem érvényteleníteni. Isten szolgáinak a hegyek változhatatlanságához hasonló
szilárd hűséggel kell ragaszkodniuk a törvényhez.
A mély völgyeket koszorúzó hegyek Isten teremtő hatalmának
állandó bizonyságai, és oltalmazó gondviselésének csalhatatlan bizonyítói
voltak. Az itt élő zarándokok megtanulták szeretni Jahve jelenlétének néma szimbólumait.
Nem panaszkodtak nehéz sorsuk miatt. A hegyek rejtekében soha nem voltak
magányosak. Megköszönték Istennek, hogy menedéket nyújtott számukra az emberek
haragja és kegyetlensége elől. Örültek, hogy szabadon imádhatták. Ellenségeik
üldözései elől sokszor találtak biztos oltalmat a hatalmas hegyek között.
Számos fenséges, magas szikláról zengett Istent dicsőítő énekük. és Róma hadai
nem tudták elnémítani háladalukat.
E krisztuskövetők tiszta, egyszerű és buzgó lelki életet
éltek. A háznál, a földnél, a barátnál, a rokonnál, még az életüknél is többre
értékelték az igazság elveit. Ezeket az elveket igyekeztek szilárdan belevésni
a fiatalok szívébe. Gyermekeiket már egész kicsi korukban megismertették a
Szentírással. Megtanították őket arra, hogy szentnek tartsák Isten törvényét. A
Biblia ritkaságszámba ment. Ezért drága igéit megtanulták kívülről. Sokan
hosszú részeket el tudtak mondani mind az Ó-, mind az Újtestamentumból.
Istenfogalmuk a természet fenséges képeivel és a mindennapi élet apró
áldásaival egyaránt összefonódott. A kicsiny gyermekek megtanultak hálával
feltekinteni Istenre, minden ajándék és minden vigasz forrására.
A melegszívű, kedves szülők sokkal bölcsebben szerették
gyermekeiket, mintsem hogy elkényeztessék őket. Próbákkal és viszontagságokkal
teli élet várt rájuk, talán mártírhalál. Gyermekkoruktól fogva a nehézségek
elviselésére és engedelmességre nevelték őket, de egyben arra is, hogy tudjuk,
;mit ,akarnak, és mit kell tenniük.
Már nagyon korán megtanították őket a felelősséghordozásra,
az óvatos beszédre és a hallgatás bölcsességére, és arra, hogy az ellenségeik
hallatára kimondott egyetlen meggondolatlan szó nemcsak a saját, hanem sok-sok
testvérük életét is veszélybe sodorhatja; mert az igazság ellensége zsákmányt
űző farkasként üldözte azokat, akik vallásszabadságot mertek igényelni.
A valdensek feláldozták földi jólétüket az igazságért,
kitartó türelemmel és kemény munkával keresték meg kenyerüket. Nagy gonddal
használtak ki minden tenyérnyi termőföldet, a völgyeket és a kevésbé termékeny
hegyoldalakat is termővé tették. A takarékosság és a szigorú önmegtagadás
hozzátartozott a neveléshez. Ez volt gyermekeik egyedüli öröksége. Megtanulták.
hogy Isten az ember életkörülményeit iskolának szánta, és hogy életfeltételeik
megteremtéséhez munkára, előrelátásra, figyelemre és hitre van szükségük. Ez az
iskola vesződséges és fárasztó volt, de egészséges. Pontosan olyan, amilyenre a
bukott embernek szüksége van. Olyan iskola, amellyel Isten gondoskodott nevelésünkről
és fejlődésünkről. Miközben az ifjúságot kemény munkához és nélkülözéshez
szoktatták, nem hanyagolták el értelmük művelését Bem. Megtanították őket arra,
hogy minden képességük Istené. és hogy képességeiket művelni és fejleszteni
kell Isten szolgálatára.
A valdensi gyülekezetek tisztasága és egyszerűsége az
apostoli egyház emlékét idézte fel. Elutasították a pápa és az egyházi
méltóságok fennhatóságát, és egyetlen döntő. csalhatatlan tekintélynek a
Bibliát tartották. Lelkipásztoraik, ellentétben Róma nagyúri papjaival,
Mesterük példáját követték, aki "nem azért jött, hogy neki szolgáljanak,
hanem hogy Ő szolgáljon". Isten nyáját szent Igéjének zöld legelőire és
élő forrásaihoz terelgetve táplálták. Nem fényes templomokban, nem impozáns
katedrálisokban gyűltek össze. hanem az emberi ragyogás és gőg emlékműveitől
távol, a hegyek árnyékában, az Alpok völgyeiben vagy - veszély idején -
valamilyen sziklás erdőben, hogy Krisztus szolgáitól hallgassák az igazság
igéjét. A lelkipásztorok nemcsak hirdették az evangéliumot, hanem meglátogatták
a betegeket, kérdés-felelettel tanították a gyermekeket, intették a vétkezőket.
elrendezték a vitákat, erősítették az összhangot és testvéri szeretetet. Béke
idején a nép önkéntes adományaiból éltek; de a sátorkészítő Pálhoz hasonlóan,
mindegyikük tanult valamilyen mesterséget vagy szakmát, amellyel, ha szükség
volt rá, el tudta tartani magát.
Az ifjúságot a lelkipásztor tanította. Figyelmet szenteltek
az általános műveltség különböző ágainak, de a Biblia volt tanulmányuk fő
tárgya. Máté és János evangéliumát kívülről megtanulták számos apostoli
levéllel együtt. A tanulók a Szentírás másolásával is foglalkoztak. Egyes
kéziratok magukban foglalták az egész Bibliát, mások pedig csak rövid szemelvényeket,
amelyekhez a hozzáértők egyszerű szövegmagyarázatot fűztek. Így kerültek elő az
igazság rejtett kincsei, amelyeket azok rejtettek el, akik magukat Isten fölé
akarták emelni.
Mai Bibliai szakasz: 1
Krónikák 23
A fejezetet itt
olvashatod el a Bibliából:
Károli fordítás:
Új protestáns fordítás:
Egy jó szervezet jobb eredmény elérését teszi
lehetővé ugyanolyan mértékű anyagi és emberi erőforrás mellett, mint ami
nélküle lenne elérhető. A léviták közötti példás felelősség-megosztás volt
Dávid egyik legjelentősebb hagyatéka, amit fiára, Salamonra hagyott.
Mózes ideje óta a lévitákat szent szolgálatra
különítették el, ők voltak a nép lelki vezetői, hordozták a szövetség ládáját,
ők viseltek gondot a szent sátorról, és a szent edényekről. Idővel azonban
voltak dolgok, amik megváltoztak. Nem kellett például a szent sátort egyik
helyről a másikra hordozni. A szent sátor ás az áldozati oltár Gibeonban volt,
a szövetség ládája pedig Jeruzsálemben.
Dávid újra felosztotta a feladatköröket a
léviták között, de továbbra is Áron leszármazottai látták el a papi
szolgálatot. Egyedül ők mutathattak be áldozatot, és ők mehettek be a
szenthelyre. Ők voltak a léviták törzse egészének a felvigyázói.
Két feladat fontosabb lett, mint volt
korábban: a kapuőrzőké, valamint az énekeseké és a zenészeké. Mindezek
együttesen a léviták létszámának több mint 20%-át tették ki. Ez a szám jól
mutatja, hogy milyen nagy becsben tartották őket azokban az időkben.
A léviták a városokban laktak, úgy elszóródva
az egész ország területén, hogy befolyásuk a leghatékonyabb lehessen. Ők voltak
a Tóra, Mózes írásainak a tanítói, és ők voltak a bírák is. Egymást váltva
voltak Isten templomának a fői annak érdekében, hogy kötelezettségeiket a
legjobban teljesíthessék. Mindegyikük pontosan tudta, hogy mit kell tennie, és
azt is, hogy mikor és hogyan. Befolyásuk nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a nép
közelebb kerüljön Istenhez.
A léviták szervezettsége példaértékű volt
Dávid idejében. Ez arra késztet bennünket, hogy mi is legyünk olyan hatékonyak
Isten szolgálatában, amennyire csak lehetséges. Jézus, nagy főpapunk, a mennyei
szentélyben teljesít szolgálatot, aki neki szolgáló követőit jól szervezettnek
és tevékenynek akarja látni. Mi vagyunk Isten jelenlegi népének papjai és
lévitái (1Pt 2:9); kiváltság és megtiszteltetés számunkra, hogy a legjobbat
adva szolgálatunkban egy nagy sokaságot készítsünk fel arra, hogy Istent
szeressék és imádják.
Mennyei Főpapunk, szentelj meg bennünket, és
használj fel minket azon a helyen, amit te választasz számunkra!
Jobson
Santos
218. heti olvasmány A NAGY KÜZDELEM
4. fejezetéhez
(október 6-12.).
Azok az országok, amelyeket „10/40-es ablakként”
ismerünk, és amelyek konfliktusos területeken találhatóak és kormányuk
korlátozza a vallási és/vagy politikai szabadságot hitben vagy kifejezésre
juttatásban, sok misszionárius pár és család otthonává váltak. Annak ellenére,
hogy az életük veszélyben van, ezek az emberek valódi tapasztalatot szereztek
Istennel és hihetetlen megtéréstörténetek tanúi voltak.
A valdensek szintén döntő szerepet játszottak a
múltban. Istennek odaszentelvén magukat, ezek a férfiak és nők nem engedték,
hogy bármilyen ellenállás is aláássa hitüket. Amikor a tűz lángjaival vagy éles
fegyverekkel kerültek szembe, egyenesen és eltökélten álltak, készen arra, hogy
bátor és határozott bizonyságát adják Istenben való bizodalmuknak. Minél jobban
üldözte őket a Római egyház, annál elszántabbak lettek a bibliai igazság
védelmezésében. Még gyermekeiket és fiataljaikat is arra nevelték, hogy halálukig
védjék a hitüket.
Nem mindannyian arra kaptunk megbízást, hogy
veszélyes és távoli helyeken prédikáljunk, azonban arra igen, hogy bárhol is
vagyunk, ragyogtassuk fényünket, és az örökkévaló evangélium üzenetét tisztán
hangoztassuk. Csak úgy, mint a valdenseknél, a mi munkánknak is elsősorban az
otthonunkban kell kezdődni. Ha személyekkel és családokkal dolgozunk, a
Szentlélek lehetővé teszi számunka, hogy Isten utolsó hívását hirdessük a világ
számára.
Legyen a mi válaszunk minden nap az Úr számára: „Itt
vagyok, küldj engem.”
Rosana Barros
feleség, édesanya, író.
Brazília
Ámen .
VálaszTörlésÁ𝗆𝖾𝗇🛐✝🙏
VálaszTörlés