Itt találod az összes felolvasást: http://higgyetekazoprofetainak.blogspot.hu/
Te milyennek látod azt az Istent, Akit Lukács evangéliuma 20 bemutat?
A fejezetet itt olvashatod el a Bibliából:
Károli Gáspár fordítás:
https://www.biblegateway.com/passage/?search=Luk%C3%A1cs%2020&version=KAR
Új protestáns fordítás:
https://www.biblegateway.com/passage/?search=Luk%C3%A1cs%2020&version=NT-HU
A következő pontokban azt találod, ahogy a szerző meglátta Istent ebben a fejezetben. Kommentben leírhatod, hogy te milyen Istent fedeztél fel ebben a fejezetben. Ha e-mailben kaptad meg az olvasmányokat, akkor válaszlevélben írhatod meg gondolataidat vagy kommentet írhatsz ide: https://www.facebook.com/higgyetekazoprofetainak
1. Isten minden hatalom. A főpapok megkérdezik Jézust, hogy milyen hatalommal cselekszi, amit cselekszik, és ki adta neki ezt a hatalmat? Jézusnak nem kell hatalmat adni, mert Övé minden hatalom mennyen és földön. Viszont Jézus joggal kérdezhette volna tőlük, hogy őket ki hatalmazta fel arra, hogy kérdőre vonják azt, akié minden hatalom. Jézus átlátott álnokságukon, mert olyan kérdést tettek fel Neki, amiről úgy gondolták, hogy csak rossz választ adhat. Jézus válaszkérdése pedig tényleg olyan volt, amire a főpapok csak rossz választ tudtak volna adni, ezért inkább csendben odébb álltak.
2. Isten küldötteit nem mindig fogadják jó szívvel. A gonosz szőlőművesekről szóló példázatában Jézus világossá teszi ezt. A bűnös ember természeténél fogva kerüli Isten jelenlétét és tanácsait, mert azok ellentétesek bűnös vágyaival és életvitelével. Isten tisztasága gonosz életük dorgálása.
3. Ami az Istené az az Istené. Isten nem kívánja, hogy neki adjuk azt, ami a császáré. Viszont, ha a császárnak adjuk azt, ami az Istené, a császártól válunk függővé, és elveszítjük azt, ami a mienk. Ha Istennek adjuk, ami az Istené, a mienk marad az, ami a mienk.
4. Isten az élők Istene. Ami Istenhez tartozik, az él, mert Isten élő Isten és az élet forrása. Istentől távol nincs élet, Isten mellett még az elveszített élet is élet. Mert ő vissza tudja adni, fel tud támasztani.
5. Isten óv a valláskárosultságtól. Ilyenek voltak a farizeusok, akiket a vallásuk büszkévé, arrogánssá, bántóvá, másokat megkárosítóvá tett. Az ilyen vallás nem igaz vallás, nem az Isten által támogatott vallás. A vallásnak az embert a legszeretőbb, legszerethetőbb és a legkedvesebb emberré kell, hogy tegye
6. Ezen kívül még egy olyan Istent látunk:
a. akit nem lehet emberi furfangossággal becsapni
b. aki mindent megtesz az emberért, a számára legértékesebbet is odaadja
c. aki maga az élet, az élet forrása
d. aki elítéli a nagyravágyást és önfelmagasztalást
Ima éretted: Istenem, kérlek, segítsd meg az olvasót, hogy adja meg Neked, ami a Tied, hogy Te is odaadhasd neki, ami az övé, Jézus nevében, Ámen
Olvasmány – E.G. White JÉZUS ÉLETE 66-67 fejezet
67. fejezet – JAJ A FARIZEUSOKNAK (1. rész)
Máté 23; Márk 12:41-44; Lukács 20:45-47; Lukács 21:1-4.
Ez volt az utolsó nap, amikor Krisztus a templomban tanított. A Jeruzsálembe gyűlt hatalmas tömeg figyelme teljesen Felé irányult, az emberek a templomudvaron zsúfolódtak össze, figyelték a kialakuló vitát, mohón lestek minden Jézus ajkáról elhangzó szót. Még sohasem voltak tanúi ilyen jelenetnek. Ott állt az ifjú galileai a maga egyszerűségében, körülötte álltak a papok díszes öltözékben, a főemberek köntösükben, magas pozíciójukat mutató jelvényeikkel, az írástudók a tekercsekkel a kezükben, melyekre gyakran utaltak. Jézus nyugodtan, egy király méltóságával állt előttük. Mennyei tekintéllyel felruházottan, megingathatatlanul nézte ellenségeit, akik tanításait megvetették és elutasították, életét szomjazták. Nagy számban ostromolták Őt, ám tőrbe ejtésére és elítélésére irányuló terveik hiábavalónak bizonyultak. Egyik kihívás után jött a másik, s Ő a tiszta, világos igazságot képviselte a papok és farizeusok sötétségével, tévedéseivel szemben. A vezetők elé tárta valódi állapotukat és a visszafizetést is, mely bizonyosan követni fogja gonosz tetteiket. A figyelmeztetés híven elhangzott. Krisztusnak még valamit meg kellett tennie. Egy másik célkitűzést is meg kellett valósítania.
Az emberek érdeklődése nőttön nőtt Krisztus és munkája iránt. Tanítása lenyűgözte őket, de ugyanakkor meg is zavarodtak. A papokat és rabbikat tisztelték tudásukért, látszólagos kegyességükért. Vallási ügyekben mindig feltétlenül alávetették magukat tekintélyüknek. Most pedig azt látták, hogy ezek a férfiak meg akarják rontani Jézus hitelét, azét a tanítóét, akinek erénye és tudása minden támadás után még fényesebben ragyogott. Nézték a papok és vének elborult ábrázatát, bosszúságot és zavart láttak rajtuk. Csodálták, miért nem hisznek a főemberek Jézusban, amikor tanításai olyan világosak és egyszerűek. Maguk sem tudták, melyik utat válasszák. Felvillanyozottan figyelték, mit tesznek azok, akiknek tanácsát mindig követték.
Krisztus példázatainak kettős célja volt: figyelmeztetni a vezetőket, és oktatni a tanulni hajlandó népet. Még világosabban kellett beszélnie a nép szellemi rabságba került hagyománytisztelete, valamint a bűnös papságba vetett vakhite miatt. Ezeket a láncokat Krisztusnak össze kellett törnie. Még tökéletesebben le kellett lepleznie a papok, vezetők és farizeusok jellemét.
"Az írástudók és a farizeusok - mondotta - a Mózes székében ülnek: Annakokáért amit parancsolnak néktek, mindazt megtartsátok és megcselekedjétek; de az ő cselekedeteik szerint ne cselekedjetek. Mert ők mondják, de nem cselekszik" (Mt 23:2-3). Az írástudók és farizeusok állításuk szerint a Mózeséhez hasonló tekintéllyel rendelkeznek. Az ő helyét igényelték, mint a törvény magyarázói és a nép bírái. Mint ilyenek a néptől a legtökéletesebb meghajlást és engedelmességet követelték. Jézus megparancsolta hallgatóinak: tegyék, amit a rabbik a törvény szerint tanítanak, de ne kövessék példájukat. Ők maguk sem gyakorolták a saját tanításukat.
Sok olyan dolgot tanítottak, ami ellenkezett az Írásokkal. Jézus így szólt: "Ők nehéz és elhordozhatatlan terheket kötöznek egybe, és az emberek vállaira vetik; de ők az ujjukkal sem akarják azokat illetni" (Mt 23:4). A farizeusok rengeteg szabályt adtak utasításba. Ezek a hagyományokon alapultak, és ésszerűtlenül leszűkítették a személyes szabadságot. A törvény egyes szakaszait úgy magyarázták, mint a népre kényszeríthető előírásokat, melyeket ők maguk titkon semmibe vettek, és ha céljaikat szolgálták, akkor valójában mentességet igényeltek.
Céljuk állandóan az volt, hogy kegyességüket mutogassák. Semmit sem tartottak túl szentnek, hogy ezt a célt szolgálja. Mózesnek Isten megmondotta parancsolatairól: "Kössed azokat a te kezedre jegyül, és legyenek homlokkötőül a te szemeid között" ((5Móz 6:8). E szavaknak mély jelentésük van. Amikor valaki Isten Igéjéről elmélkedik és gyakorolja azt, az egész ember nemesedik. Igazságos és irgalmas cselekedetek által a kezek jegyként mutatják meg Isten törvényének elveit. Mentesek maradnak a megvesztegetéstől, minden romlott, csaló dologtól. Szorgalmasan cselekszik a szeretet és könyörületesség tetteit. A nemes célra figyelő szemek tiszták és igazak lesznek. A kifejező arc, a beszélő szemek tanúsítják annak szeplőtlen jellemét, aki szereti és tiszteli Isten Igéjét. Krisztus idejében a zsidók ebből semmit sem érzékeltek. A Mózesnek adott parancsot úgy értelmezték, hogy a Szentírás előírásait az embernek viselnie kell magán. Ennek megfelelően pergamen csíkokra írták azokat, és feltűnően fejükre és csuklójukra csavarták. Ettől azonban Isten törvénye még nem kapcsolódott szorosabban értelmükhöz és szívükhöz. Ezeket a pergameneket csak jelként, figyelemfelhívásra használták. Úgy gondolták, hogy azok viselőjüknek az odaszentelődés légkörét kölcsönzik, ami tiszteletet parancsol a nép részéről. Jézus félresöpörte ezt a hiú tettetést:
"Minden ő dolgaikat pedig csak azért cselekszik, hogy lássák őket az emberek: mert megszélesítik az ő homlokszíjaikat, és megnagyobbítják az ő köntöseik peremét; és szeretik a lakomákon a főhelyet, és a gyülekezetekben az elölülést. És a piacokon való köszöntéseket, és hogy az emberek így hívják őket: Mester, Mester! Ti pedig ne hívassátok magatokat Mesternek, mert egy a ti Mesteretek, a Krisztus; ti pedig mindnyájan testvérek vagytok. Atyátoknak se hívjatok senkit e földön; mert egy a ti Atyátok, aki a mennyben van. Doktoroknak se hívassátok magatokat, mert egy a ti Doktorotok, a Krisztus" (Mt 23:5-10). A Megváltó ilyen egyszerű szavakkal fedte fel a magának mindig helyet és hatalmat kereső önző becsvágyat, mely hamis alázatot mutat, miközben a szívet telhetetlenség, irigység tölti el. Ha valaki lakomát rendezett, a vendégeket rangjuknak megfelelően ültette: aki a legmegtisztelőbb helyre került, az részesült a legnagyobb figyelemben, különleges kiváltságban. A farizeusok mindig igyekeztek biztosítani az ilyen megtiszteltetéseket. Ezt a gyakorlatot dorgálta meg Jézus.
Megrótta a rabbi vagy mester megszólítás megkövetelésében megmutatkozó hiúságot is. Az ilyen cím - jelentette ki - nem embert, hanem Krisztust illeti meg. Papok, írástudók, vezetők, törvénytudók és tanítók mindnyájan testvérek, egyetlen Atya gyermekei. Jézus a nép lelkére kötötte: ne adjanak embernek olyan megtisztelő címet, mely arra mutatna, hogy az illető uralkodhat lelkiismeretük vagy hitük felett.
Ha Krisztus ma a földön élne, olyanokkal körülvéve, akik a "tisztelendő" vagy "főtisztelendő" címet akarják, nem ismételné-e meg kijelentését?: "Ti pedig ne hívassátok magatokat Mesternek, mert egy a ti Mesteretek, a Krisztus" (Mt 23:8). Az Írás kijelenti Istenről: "Szent és rettenetes az ő neve" (Zsolt 111:9). Ki az az emberi lény, akit ez a cím megilletne? Milyen keveset tud az ember felmutatni a bölcsességből és igazságosságból, melyre e cím utal! Milyen sokan vannak e cím igénylői között, akik hamisan képviselik Isten nevét és jellemét! Jaj, hányszor rejtik a világi becsvágyat, önkényt, a legaljasabb bűnöket magas és szent hivatal hímzett ruhája alá! A Megváltó folytatta:
"Hanem aki a nagyobb közöttetek, legyen a ti szolgátok. Mert aki magát felmagasztalja, megaláztatik; és aki magát megalázza, felmagasztaltatik" (Mt 23:11-12). Krisztus újból és újból azt tanította, hogy az igazi nagyság mértéke az erkölcsi érték. A menny mércéje szerint a jellem nagyságát az határozza meg, hogy embertársaink javára élünk-e, a szeretet és irgalmasság cselekedeteit műveljük-e. Krisztus, a dicsőség királya az elbukott ember szolgája volt.
"Jaj néktek képmutató írástudók és farizeusok - mondta Jézus - mert a mennyeknek országát bezárjátok az emberek előtt; mivelhogy ti nem mentek be, akik be akarnának menni, azokat sem bocsátjátok be" (Mt 23:13). Az Írások félremagyarázásával a papok és törvénytanítók elvakították azok elméjét, akik máskülönben elfogadták volna Krisztus országának ismeretét, és azt a belső, isteni életet, ami alapvető az igazi szentség eléréséhez.
"Jaj néktek képmutató írástudók és farizeusok, mert felemésztitek az özvegyek házát, és színből hosszan imádkoztok; ezért annál súlyosabb lesz a ti büntetéstek" (Mt 23:14). A farizeusok kiterjedten befolyásolták a népet, s ezt saját érdekeik szolgálatára használták fel. Megnyerték a jámbor özvegyek bizalmát, s aztán kötelességükül szabták, hogy vagyonukat vallási célokra ajánlják föl. Amikor már rendelkeztek a pénzzel, a gonosz eltervelői saját hasznukra fordították. Becstelenségüket úgy takargatták, hogy hosszan, nyilvánosan imádkoztak, kegyességüket feltűnően mutogatták. Ez a képmutatás - jelentette ki Krisztus - súlyosabb büntetést hoz rájuk. Ugyanez a dorgálás illet meg ma is sokakat, akik fennen hirdetik kegyességüket. Életüket önzés és telhetetlenség szennyezi, de mindenek fölé a látszólagos tisztaság ruháját öltik, és ezzel egy időre becsapják embertársaikat. Istent azonban nem téveszthetik meg. Ő ismeri a szív minden szándékát, és mindenkit cselekedetei szerint ítél meg.
Ámen 🛐🙏🏻
VálaszTörlés