2024. október 7., hétfő

Higgyetek az Ő prófétáinak - október 7 - HÉTFŐ - János evangéliuma 1

Itt találod az összes felolvasást: http://higgyetekazoprofetainak.blogspot.hu/

Te milyennek látod azt az Istent, Akit János evangéliuma 1 bemutat?

A fejezetet itt olvashatod el a Bibliából:

Károli Gáspár fordítás:

https://www.biblegateway.com/passage/?search=J%C3%A1nos%201&version=KAR

Új protestáns fordítás:

https://www.biblegateway.com/passage/?search=J%C3%A1nos%201&version=NT-HU

A következő pontokban azt találod, ahogy a szerző meglátta Istent ebben a fejezetben. Kommentben leírhatod, hogy te milyen Istent fedeztél fel ebben a fejezetben. Ha e-mailben kaptad meg az olvasmányokat, akkor válaszlevélben írhatod meg gondolataidat vagy kommentet írhatsz ide: https://www.facebook.com/higgyetekazoprofetainak

1.    Isten méltó a bizalmunkra. János idejében a görög filozófusok azt mondták, hogy ha vissza tudnának menni a kezdetig, amikor világunk létrejött, amikor még semmi sem volt, minden titkot meg tudnának fejteni. Szerintük azonban ez még senkinek sem sikerült. János megoldást hozott felvetésükre, mert azzal kezdte evangéliumát, hogy kezdetben volt az Ige, a Logosz. Jézus Krisztus volt az, aki ott volt, amikor még semmi sem létezett, ezért minden titok Benne kerül megfejtésre. Benne minden értelmet és megértést nyer. Meg tudjuk, hogy honnan származik a világunk, hogyan és miért vagyunk a földön, miért romlott el, ami jó volt és hogyan lesz ismét jó, ami most rossz. Valaki azt mondta, hogy teljes mértékben megbízhatunk abban a Valakiben, Aki ott volt, amikor minden elkezdődött.                      

2.    Az Atya kebelén van a legjobb hely számunkra.  János úgy mutatja be Jézust, mint Aki az Atya kebelén van. Ez a világegyetem legjobb helye, és ide akar Jézus mindannyiunkat elvezetni. János később beszámol arról, hogy vele ez sikerült, mert úgy ír magáról, mint aki Jézus kebelén nyugszik. Ő is megtalálta a világegyetem legjobb helyét, és ezután arra törekedett, hogy még sokan oda találjanak. Te odataláltál már?          

3.    Isten mindaz számunkra, amire a legnagyobb szükségünk van, és amiben megbízhatunk. Erről beszél János az első fejezetben:

a.    Jézus a Termtő. Rábízhatjuk magunkat arra, Aki az Ő képére és hasonlatosságára alkotott bennünket   

b.    Jézus a Megváltó. János Isten Bárányának nevezik, aki elveszi a világ bűneit. Rábízhatjuk magunkat arra, Aki az életét adta a mi megváltásunkért

c.    Jézus a Mester. Amikor Jézus az első tanítványait elhívta, azok Mesternek nevezték Őt. Amikor elmentek megnézni hol lakik, Vele is maradtak, mert megbízhatónak és követnivalónak ítélték Őt. A tanítványok úgy érezték, hogy rábízhatják magukat egy olyan Mesterre, mint Jézus.

d.    Jézus a Király. Nátánael, amikor meglátja Jézust, így kiált fel: „te vagy az Isten Fia, te vagy az Izráel Királya.” Rábízhatjuk magunkat és szeretteinket egy olyan Királyra, mint Jézus Krisztus.               

4.    Ezen kívül még egy olyan Istent látunk:

a.    aki által lett az egész mindenség

b.    aki maga az élet

c.    aki az emberek világossága

d.    akit az övéi sem fogadtak be

e.    akik mégis befogadták, azokat fiainak fogad

f.      aki kegyelmet kegyelemre ad nekünk

g.    aki elhozza az igazságot a világnak

h.    aki Szentlélekkel keresztel

i.       akinek a követése a legnagyobb kiváltság

Ima éretted: Istenem, kérlek, segítsd meg az olvasót, hogy megtalálja a világegyetem legjobb helyét a Te kebeleden, Jézus nevében, Ámen

Olvasmány – E.G. White JÉZUS ÉLETE 68-69 fejezet

68. fejezet – A KÜLSŐ UDVARBAN (2. rész)

Krisztus ezzel az igazsággal köti össze az önfeláldozás leckéjét, melyet mindenkinek meg kell tanulnia. "Aki szereti a maga életét, elveszti azt; és aki gyűlöli a maga életét e világon, örök életre tartja meg azt" (Jn 12:25). Mindenkinek, aki munkásként Krisztussal együtt akar gyümölcsöt teremni, először a földbe kell hullnia és meghalnia. Az életet a világ szükségleteinek barázdájába kell vetni. Az önszeretetnek, önérdeknek el kell vesznie. Az önfeláldozás törvénye saját megtartásunk törvénye is. A gazda úgy őrzi meg gabonáját, hogy elveti. Így van ez az emberi életben is. Adni ugyanaz, mint élni. A megőrzött élet az, amit önként adunk Isten és az emberek szolgálatára. Akik Krisztus kedvéért feláldozzák életüket e világban, az örök életre tartják meg azt.

A magunkért eltöltött élet olyan, mint a megevett gabona. Eltűnik anélkül, hogy megsokszorozódna. Az ember összegyűjthet magának mindent, amit csak tud, élhet, gondolkodhat, tervezhet magának, de élete elmúlik és semmije sem marad. Az én szolgálatának törvénye az önpusztítás törvénye.

"Aki nékem szolgál, - mondta Jézus - engem kövessen; és ahol én vagyok, ott lesz az én szolgám is: és aki nékem szolgál, megbecsüli azt az Atya" (Jn 12:26). Mindenki részese lesz Jézus dicsőségének, aki hordozta Vele az áldozat keresztjét. Megalázottságában, fájdalmában örömet szerzett Krisztusnak, hogy tanítványai Vele együtt fognak megdicsőülni. Ők önfeláldozásának gyümölcsei. Jutalma, hogy kialakul bennük jelleme és lelkülete, ez lesz az Ő öröme az örökkévalóságon át. Vele osztoznak az örömben, amikor munkájuk és áldozatuk láthatóvá válik mások szívében és életében. Együtt munkálkodnak Krisztussal, s az Atya úgy fogja megbecsülni őket, ahogyan Fiát becsüli.

A görögök üzenete, amely előrevetítette a pogányok begyűjtését, Jézust emlékeztette egész küldetésére. Elvonult előtte az egész megváltási terv attól kezdve, hogy a mennyben eltervezték, egészen a halálig, mely oly hamar várt rá. Titokzatos felhő borította be Isten Fiát. A közel állók érezték homályát. Jézus elmerült gondolataiban. Végül gyászos hangja törte meg a csendet: "Most az én lelkem háborog; és mit mondjak? Atyám, ments meg engem ettől az órától" (Jn 12:27). Krisztus a jövőbe tekintve már itta is a keserű poharat. Embervolta megborzongott az elhagyatás órájától, mikor látszólag még Isten is elhagyja, mikor mindenki látja Őt ostoroztatni, verettetni és kínoztatni. Visszarettent a nyilvános megszégyenítéstől, és a szégyenletes, meggyalázó haláltól, amikor mint a legnagyobb bűnössel bánnak Vele. A sötétség erőivel vívott küzdelmének előrevetülése, az emberi törvényszegés szörnyű terhének átérzése és az Atya bűn miatti haragja okozta, hogy Jézus lelke elalélt, és arcát a halál sápadtsága lepte el.

Azután engedelmességet mutatott Atyja akarata iránt. "De azért jutottam - mondta - ez órára. Atyám, dicsőítsd meg a te nevedet!" (Jn 12:27-28). Sátán uralmát egyedül Krisztus halála által lehetett megtörni. Csak így lehetett az embert megváltani, Istent megdicsőíteni. Jézus beleegyezett a haláltusába, vállalta az áldozatot. A mennyei Felség egyetértett azzal, hogy mint a bűnök hordozója szenvedjen. "Atyám, dicsőítsd meg a te nevedet!" - mondta. Amint Krisztus kiejtette e szavakat, jött a válasz a feje fölött lebegő felhőből: "Meg is dicsőítettem, és újra megdicsőítem" (Jn 12:28). Krisztus egész élete a bölcsőtől addig, amíg ezek a szavak elhangzottak, Istent dicsőítette, s az eljövendő próbában isteni-emberi szenvedései valóban megdicsőítik Atyjának nevét.

Amikor a hang hallatszott, fény hatolt át a felhőn, körülvette Krisztust, mintha a végtelen Erő karjai tűzfalként fogták volna Őt körül. A nép rémülten, álmélkodva szemlélte a jelenetet. Senki sem mert megszólalni. Néma ajakkal, visszafojtott lélegzettel, szemét Jézusra szegezve állt mindenki. Az Atya bizonyságtétele elhangzott, a felhő felemelkedett, és szétszóródott az égen. Egy időre véget ért a látható kapcsolat Atya és Fiú közt. {DA 625.1}  

"A sokaság azért, amely ott állt és hallotta vala, azt mondá, hogy mennydörgött: mások mondának: Angyal szólt néki" (Jn 12:29). Az érdeklődő görögök viszont látták a felhőt, hallották a hangot, megértették jelentését, és valóban felismerték Krisztust: számukra Isten Küldötteként nyilatkozott meg.    

1 megjegyzés: