Higgyetek az Ő prófétáinak - július 11 - HÉTFŐ - 1 Krónikák 28

Itt találod az összes felolvasást: http://higgyetekazoprofetainak.blogspot.hu/

Új olvasmány a fejezet végén a Pátriárkák és próféták 36. és 37. fejezeteihez

Az olvasmány szerkezete:

1. Részlet Ellen White könyvéből

2. Olvasmány a napi bibliai fejezethez

3. A heti olvasmány Ellen White könyvéhez

Olvasmány - PÁTRIÁRKÁK ÉS PRÓFÉTÁK 36. fejezet 365. nap

Az ítélet annyira felbőszítette ezt a férfit, hogy megátkozta a bírót és szenvedélye hevében káromolta Isten nevét. Azonnal Mózes elé vitték. A törvény a következőképpen rendelkezett: "Aki szidalmazza az ő atyját vagy anyját, halállal lakoljon" (2Móz 21:7); de az ilyen esetre vonatkozólag a törvény semmiféle rendelkezést nem tartalmazott. Ez a bűn azonban nagyon súlyos volt, ezért szükségét érezték annak, hogy ezzel kapcsolatban különleges rendelkezést kapjanak Istentől. Ezt az embert őrizetbe vették és őrizet alatt tartották mindaddig, amíg az Úr nem jelentette ki akaratát. Isten maga hirdette ki az ítéletet. Utasítására az istenkáromlót kivezették a táboron kívülre és ott halálra kövezték. Azok, akik tanúi lettek a bűnnek, a bűnös fejére tették kezüket és ezzel ünnepélyesen tanúsították azt, hogy az ellene felhozott vád igaz volt. Azután ők dobták rá az első köveket. Utánuk az ott álló emberek csatlakoztak az ítélet végrehajtóihoz.

Ezt követően törvényt hirdettek ki, amely már megtorolta a hasonló törvénysértést. Ez így hangzott: "Izrael fiainak pedig szólj ezt mondván: Ha valaki az Ő Istenét átkozza, viselje az ő bűnének terhét. És aki szidalmazza az Úrnak nevét, halállal lakoljon, kövezze azt agyon az egész gyülekezet; akár jövevény, akár bennszülött, ha szidalmazza az Úrnak nevét, halállal lakoljon" (3Móz 24:15-16).

Vannak emberek, akik kétségbe vonják Isten szeretetét és igazságosságát az ily szigorú büntetés láttán, amelyet a szenvedély hevében kimondott szavakért szabtak ki és hajtottak végre. Isten szeretete és igazságossága azonban megköveteli, hogy mindenki előtt nyilvánvalóvá legyen: az Isten ellen rosszindulatból történő megnyilatkozások igen nagy bűnnek számítanak. Az első bűnösre kimondott halálos ítélet Isten neve tiszteletben tatására kellett intsen mindenkit. Ha ennek az embernek a bűne büntetlen marad, akkor ez másokat erkölcsileg megronthatott volna, melynek eredményeként sok embernek az élete esett volna áldozatul.

Az izraelitákkal együtt Egyiptomból kivonult vegyes sokaság az állandó kíséréseknek és bajoknak volt a forrása. Vallomást tettek ugyan arról, hogy lemondanak a bálványimádásról és csak az egy igaz Istent imádják, de korábbi neveltetésük és gyakorlatuk annyira kialakította szokásaikat és jellemüket, hogy többé-kevésbé továbbra is megmaradtak a bálványimádás megrontó hatása alatt és ennek következtében tiszteletlenül viselkedtek Izrael Istenével szemben. Legtöbbször ők voltak azok, akik viszályt kavartak és ők voltak az elsők, akik zúgolódni kezdtek és így bálványimádói gyakorlataikkal és Isten elleni állandó zúgolódásaikkal károsan befolyásolták a tábor életét.

Nem sokkal azután, hogy visszatértek a pusztába, valaki szombatrontást követett el olyan körülmények között, amely az esetet különösen súlyossá tette. Istennek az a kijelentése, hogy Izraelt megfosztja Kánaán földjének öröklésétől, felkeltette a lázadás szellemét. Egy valaki a nép közül afelett érzett haragjában, hogy Isten kizárta őt Kánaánból, elhatározta, megveti isten törvényét, és nyíltan megszegte a negyedik parancsolatot azzal, hogy szombaton kiment rőzsét szedegetni. A pusztai vándorlás ideje alatt tűz gyújtását a hetedik napon szigorúan megtiltották. Ezt a tilalmat Kánaánra nem terjesztették ki, ahol az éghajlat sokszor szükségessé tette a tűzrakást. A pusztában azonban melegedés okából nem kellett tüzet gerjeszteni. Ennek az embernek a cselekedete szándékos megsértése volt a negyedik parancsolatnak. Bűnét nem gondatlanságból vagy tudatlanságból követte el Isten ellen, hanem vakmerő elbizakodottságból.

Tetten érték és Mózes elé vitték. Azt már régebben kihirdették, hogy a szombat-törvény megszegését halállal kell büntetni. Az azonban még nem volt ismert, hogy ezt a büntetést miként kell kiróni a bűnösre. Mózes az Úr elé vitte az ügyet és az Úr ezt az utasítást adta: "[...] Halállal lakoljon az a férfi, kövezze őt agyon az egész gyülekezet a táboron kívül" (4Móz 15:35). Az istenkáromlás bűne és a szombattörvény szándékos megszegése ugyanazt a büntetést érdemelte, mert mindkettő Isten tekintélyének és hatalmának megvetését fejezte ki.

Napjainkban sokan vannak olyanok, akik a teremtés szombatját, mint zsidó intézményt, elvetik. Azt állítják, hogyha a szombatot valóban meg kell tartani, akkor a halálbüntetést most is ki kell róni azokra, akik megszegik a szombat-törvényt. Látjuk azonban, hogy a pusztában nemcsak a szombat szándékos megszegői, hanem Isten káromlói is halálbüntetést kaptak. Arra következtessünk-e ebből, hogy a harmadik parancsolatot is nyugodtan félretehetjük, mert az is csak a zsidókra alkalmazható? A halálos ítéletből levont érvet éppen úgy alkalmazhatjuk a harmadik és az ötödik parancsolatra is, sőt majdnem mindegyik parancsolatra a tíz közül, mint ahogy a negyedikre. Jóllehet, az Úr ma az Ő törvényének áthágását nem sújtja büntetéssel, de Isten szava kijelenti, hogy a bűn zsoldja a halál; és az utolsó ítélet végrehajtásában nyilvánvalóvá válik hogy az örök halál azoknak lesz az osztályrésze, akik megsértették Isten szent előírásait, szabályait.

A pusztában eltöltött negyven év alatt a népet minden egyes hét a manna csodájával a szombat szent kötelezettségére emlékeztette. Azonban még ez sem vezette őket engedelmességre. Bár nem merészelték olyan nyíltan és vakmerően megszegni a szombat-törvényt, mint az a férfi, aki ezért súlyos büntetést kapott, mégis nagy lazaságot engedtek meg a negyedik parancsolat megtartása terén. Isten ezt jelenti ki prófétája útján: "[...] szombataimat megfertéztették" (Ez 20:13). Ez az isteni kijelentés az első nemzedék ígéret földjéről való kizáratásának okai között volt felsorolva. Gyermekeik mégsem tanulták meg a leckét. A szombatot annyira elhanyagolták a vándorlás negyven éve alatt, hogy bár Isten nem akadályozta meg a Kánaánba való bevonulásukat, de kijelentette nekik, hogy szét kell szóródniuk a pogányok között az ígéret földjén való letelepedésük után.

Izrael gyermekei Kádesből visszatértek a pusztába. Pusztai vándorlásuk időszaka ezzel tulajdonképpen befejeződött. "És eljutának Izrael fiai, az egész gyülekezet Czin Pusztájába az első hónapban és megtelepedék a nép Kádesben, és meghala ott Miriám, és eltemetteték ott" (4Móz 20:1).

A Vörös-tenger partján lejátszódó örvendező jelenettől kezdve, mikor Izrael énekkel és tánccal ünnepelte Jahve diadalát, egészen a pusztában elkészített sírig - amely véget vetett az élethossziglan tartó vándorlásnak - ez lett a sorsa mindazoknak a millióknak, akik nagy reménységekkel jöttek ki Egyiptomból. Az áldások kelyhét a bűn eltávolította ajkukról. Vajon a következő nemzedék megtanulja-e ebből a leckét?

"Mindamellett is újra vétkezének, és nem hívének az Ő csodadolgaiban [...] Ha ölte őket, hozzá fordultak, megtértek és Istent keresték. És eszökbe vevék, hogy Isten az ő sziklájok, és a felséges Isten az ő megváltójuk" (Zsolt 78:32-35). De őszinte szándékkal mégsem tértek Istenhez. Bár, amikor ellenségeik lesújtottak rájuk, akkor mindig Istentől várták a segítséget, mert egyedül Ő tudta csak megszabadítani őket. "De szívök nem volt tökéletes iránta, és nem voltak hűségesek az Ő szövetségéhez; Ő azonban irgalmas és bűnbocsátó, nem semmisít meg, sőt sokszor elfordítja haragját, és nem önti ki teljes búsulását. Azért eszébe vevé, hogy test ők, és olyanok, mint az ellebbenő szél, amely nem tér vissza" (Zsolt 78:37-39).

Mai Bibliai szakasz: 1 Krónikák 28

Uralkodásának negyvenedik évében Dávid összehívta királyságának minden vezetőjét egy fontos tanácskozásra. A király egészsége meggyengült, és néhányan úgy gondolták, hogy nem tud ott lenni személyesen, azonban a Szentlélek megerősítette, tehát végigvezette a tanácskozást, és felejthetetlen beszédet mondott.

A nép vezető személyiségei mind jelen voltak az eseményen. A törzsek vezetői, a katonai parancsnokok, a király vagyonának kezelői, a király fiai, kiváló vitézek és a palota elöljárói mind óriási várakozással tekintettek a nap eseményei elé.

Az idős király megkérte őket, hogy támogassák fiát, Salamont; felszólította az egybegyűlteket, hogy egyesítsék erejüket a szent templom építésében. Elérzékenyülve emlékeztette őket, hogy sok-sok évvel ezelőtt már kifejezte az Úr háza építésének szándékát, de Isten Nátán prófétán keresztül figyelmeztette, hogy ne építse fel. Annak ellenére, hogy Isten nem őt választotta a templom építésére, mégis örömmel vállalta a költséges előkészületeket, hogy utódja elvégezhesse a nagy munkát.

Dávid saját keserű tapasztalataiból megtanulta, hogy a megalkuvás nagyon veszélyes, és mindenkit arra buzdított, hogy teljes szívéből szolgálja Istent. „Őrizzétek s keressétek az Úrnak a ti Isteneteknek minden parancsolatát, hogy bírhassátok e jó földet, és hogy örökségül hagyhassátok fiaitokra is magatok után mindörökké” (1Krón 28:8).

Salamont emlékeztette, hogy a király nem felsőbbrendű másoknál, és csak akkor kap áldást Istentől, miután komolyan kereste Őt. Konkrét szavakkal és tárgyilagosan így fogalmazott Dávid: „Most azért, mivelhogy az Úr választott téged, hogy néki szent házat építs: légy erős és készítsd meg azt” (1Krón 28:10).

Dávid beszéde a várt eredményt hozta. A király és a vezetők összefogtak, hogy végrehajtsák a rájuk bízott feladatot. Salamon király uralkodásának korai évében teljesen az Úr templomának építésének szentelte magát, és a nép vezetői kitartóan támogatták.

Boldog az, aki megtalálja azt a nemes feladatot, amiért érdemes volt megszületnie. Ahogyan Salamonnak is megvolt a különös missziója, nekünk is megvan a mienk. Kérdezzük Istent, hogy mit vár el tőlünk, és utána szenteljük oda magunkat teljes szívünkből ennek a feladatnak, hogy beteljesíthessük azokat az álmokat, amiket Ő adott nekünk! Ha így teszünk, az eredmény egy fényesebb jövő lesz!

Mennyei Atyánk, adj örömöt és bátorságot, hogy követhessük az ösvényt, amit kijelöltél nekünk az életünkben!

Jobson Santos

50. heti olvasmány a PÁTRIÁRKÁK ÉS PRÓFÉTÁK 36. és 37. fejezeteihez (júl. 10-16.).

Ahogyan átnézem a napi/heti olvasnivalót, mindig „morzsákat” keresek, amelyeket meg tudok osztani a közösségi médiában.

* „Minden szenvedésüket Ő is szenvedte.” Ézsaiás 63:9

* „A rosszindulat keltette kijelentések Isten ellen nagy vétkek.”

* „Isten neve nagy tiszteletben tartandó.”

* „A szándékos szombatrontás… egy kifejezése annak, ha valaki semmibe veszi Isten tekintélyét.”

* „Az isteni áldások színig telt kelyhét elvette ajkuktól a bűn.”

* „Ő azonban irgalmas és bűnbocsátó, nem semmisít meg.” Zsolt 78:38

* „Árad az üdvösség folyama az elveszett emberiség számára Krisztusból.”

* „Azoknak, akik kegyelmének áldásai keresik, csak kérniük kell az Atyát Jézus nevében.”

* „Krisztus összekapcsolja a kettő: Ő a szikla, Ő az élő víz.”

* „Mielőtt Isten megengedte volna, hogy Kánaán földjére lépjenek, meg kellett mutatniuk, hogy hisznek ígéreteiben.”

* „Az igazságot sem szabad ingerülten vagy türelmetlenül odavágni.”

* „Mózes és Áron olyan hatalmat tulajdonított magának, amely egyedül Istené.”

* „Mivel önmagukra néztek és megbántott önérzetükre hallgattak, öntudatlanul maguk is vétkeztek.”

* „A múlt hűsége nem törölhet el egyetlen gonosz cselekedetet sem.”

* „Az önfelmagasztalás szelleme, a testvérek vádolásának hajlandósága nem kedves Isten előtt.”

* „Mindazoknak, akik istenfélőnek vallják magukat, legszentebb kötelességük, hogy őrködjenek lelkükön, és önuralmat gyakoroljanak a legnagyobb kihívások közepette is.”

* „Sátán gyenge pontjainkon támad, de nem szükségszerű, hogy legyőzessünk.”

Te miket találtál?

Cindy Tutsch

Nyugalmazott társigazgató

Ellen G. White Intézet

                    Fordította: Gősi Csaba