Higgyetek az Ő prófétáinak - július 18 - HÉTFŐ - 2 Krónikák 6

Itt találod az összes felolvasást: http://higgyetekazoprofetainak.blogspot.hu/

Új olvasmány a fejezet végén a Pátriárkák és próféták 38. és 39. fejezeteihez

Az olvasmány szerkezete:

1. Részlet Ellen White könyvéből

2. Olvasmány a napi bibliai fejezethez

3. A heti olvasmány Ellen White könyvéhez

Olvasmány - PÁTRIÁRKÁK ÉS PRÓFÉTÁK 38. fejezet 372. nap

Edom és Izrael ősei testvérek voltak. Ezért testvéri szeretetnek és udvariasságnak kellett volna lenni közöttük is. Az izraelitáknak Isten megparancsolta, hogy Edomon sem akkor, sem a jövőben ne álljanak bosszút azért a sérelemért, hogy nem engedte átvonulni őket országán. Arra sem volt szabad számítaniuk, hogy valamikor majd elfoglalják az ország egy részét és birtokolni fogják azt. Mint Isten választott és kiváltságos népének ügyelniük kellett azokra a korlátokra, amelyekkel Isten körül vette őket. Isten jókora örökséget ígért nekik, de nem volt szabad azt érezniük, hogy egyedül az övék minden jog a földön, hogy egyedül ők az egész föld urai és minden más népet kiszoríthatnak. Isten megparancsolta nekik, hogy az edomitákkal való minden kapcsolatukban őrizkedjenek az igazságtalanságtól. Kereskedniük kellett velük, tőlük kellett megvásárolniuk mindazt, amire utánpótlásuk kiegészítése céljából szükségük volt és azonnal pénzzel kellett fizetniük mindazért, amit kaptak. Bátorításként Izrael számára, hogy bízzanak Istenben és engedelmeskedjenek szavának, Isten a következőkre emlékeztette őket; "Mert az Úr, a te Istened megáldott téged [...] nem szűkölködtél semmiben" (5Móz 2:7). Nem függtek az edomitáktól, mert olyan Istenük volt, akinek gazdag erőforrásai voltak. Ezért nem volt szabad nekik semmit elvenniük az edomitáktól sem erőszakkal, sem csalással, hogy azt megszerezzék maguknak. Minden kapcsolatukban szemléltetniük kellett az isteni törvény alapelvét: "Szeresd felebarátodat, mint magadat!" (3Móz 19:18).

Ha úgy vonultak volna át Edomon, amint Isten eltervezte, akkor ez az átvonulás áldás lett volna nemcsak a maguk, hanem az ország lakói számára is, mert megismerhették volna Isten népét, Isten imádását, tiszteletét és tanúi lehettek volna annak, hogy Jákób Istene hogyan áldotta meg azokat, akik szerették és félték őt. Mindezt azonban megakadályozta Izrael hitetlensége. Isten vizet adott a népnek válaszul zúgolódásukra, de ugyanakkor megengedte nekik, hogy hitetlenségükkel maguk munkálják büntetésüket. Ismét át kellett kelniük a kietlen pusztaságon és a csodálatosan keletkezett forrásból kellett oltaniuk szomjúságukat, amire nem lett volna soha többé szükségük, ha bíztak volna Istenben.

Ezt követően Izrael népe ismét déli irányba fordult. Útjuk kietlen pusztán vezetett át, amelyet az Edom hegyein és völgyeiben levő zöld növényzet látványa után még sivárabbnak találtak. Erre a komor pusztára letekintő hegyláncból emelkedik ki Hór hegye, amely Áron halálának és temetésének helye lett. Mikor az izraeliták eljutottak ehhez a hegyhez, Isten ezt a parancsot intézte Mózeshez: "Vedd Áront és Eleázárt, az ő fiát, és vezesd fel őket a Hór hegyére. És vetkeztesd le Áront az ő ruháiból, és öltöztesd fel azokba Eleázárt, az ő fiát; mert Áron az ő népéhez takaríttatik, és meghal ott" (4Móz 20:25-26).

Ez a két idős férfi és a fiatalabb együtt kapaszkodott fel a hegy tetejére. Mózes és Áron feje olyan fehér volt, mintha hajukat százhúsz esztendő telének hava festette volna fehérre. Hosszú és eseményekben gazdag életüket a legmélyebb megpróbáltatások és legnagyobb megtiszteltetések jellemezték, amelyekben valaha is része lehetett egy embernek. Rendkívüli, természetes képességekkel felruházott emberek voltak. Minden hatalmukat, erejüket a végtelen Istennel való közösségük fejlesztette ki, magasztalta fel és tette tisztelettel parancsolóvá. Életüket Istenért és embertársaikért végzett önzetlen munkálkodásban, szolgálatban töltötték el. Arcvonásaik nagy szellemi erőről, határozottságról, nemes lelkületről és mély érzelmekről tett bizonyságot.

Mózes és Áron sok-sok éven át egymás mellett álltak a gondokban és a szolgálatban. Számtalan veszedelemmel szálltak szembe és küzdöttek meg együtt. Megosztották egymással Isten emlékezetes áldásait. Most azonban ütött számukra az egymástól való elválás órája. Nagyon lassan lépkedtek felfelé a hegy lejtőjén. Minden perc, amit még egymás társaságában tölthettek, értékes volt számukra. A hegyoldal meredek volt és a megmászása fáradságos. Mikor néha-néha megálltak megpihenni, ilyenkor tanácskoztak egymással, elbeszélgettek a múltról és a jövőről. Előttük - ameddig a szem elláthatott - terült el pusztai vándorlásuk színtere. Alant a síkon táboroztak Izrael óriási seregei, akikért ezek a választott férfiak életük legjavát leélték; akik jólétéért mély és nagy felelősséget éreztek, és akikért igen nagy áldozatot hoztak. Valahol Edom hegyei mögött húzódott az az ösvény, amely az ígéret földjéhez vezetett, ahhoz a földhöz, amelynek áldásait Mózes és Áron nem élvezhették. Szívükben nem talált magának helyet ezért a tényért semmiféle Isten ellen lázadó érzés; semmiféle zúgolódó kifejezés nem hagyta el ajkukat; orcájukon azonban ünnepélyes szomorúság jelent meg, mikor megemlékeztek arról a bűnükről, amely kizárta őket atyáik örökségéből.

Áron befejezte Izraelért végzett munkáját. Negyven esztendővel előbb, nyolcvanhárom éves korában hívta el őt Isten, hogy Mózessel együtt vegyen részt nagy és fontos missziójában. Testvérével szorosan együtt munkálkodott Izrael gyermekeinek Egyiptomból való kivezetésében. ő tartotta felemelve Mózes karját, amikor a héber seregek az amálekiták ellen harcoltak. Isten megengedte neki, hogy Mózessel együtt ő is felmehessen a Sinai hegyre és ott lehessen Isten jelenlétének közelségében, hogy megláthassa az isteni dicsőséget. Az Úr Áron családjára ruházta a papság tisztségét, és őt magát a főpappá szentelés szent szertartásával a főpapi tisztséggel tüntette ki. Isten megtartotta Áront ebben a tisztségében az isteni ítélet szörnyű kinyilatkoztatása által is, amikor Kórét és társait elpusztította. Áron közbenjárása útján szűnt meg a táborban a csapás. Amikor két fia elégett, mert nem vették figyelembe Isten kifejezett parancsát, Áron nem lázadt fel Isten ellen, még csak nem is zúgolódott. Nemes életéről szóló feljegyzés szerint mégis tett valami olyat, ami foltot ejtett életén. Áron nagy és súlyos bűnt követett el. A Sinai hegynél engedett a nép lármás követelőzésének és aranyborjút öntött számukra. Azután akkor is vétkezett Isten ellen, amikor Miriámmal együtt ő is irigykedett Mózesre és zúgolódott is ellene. Kádesben pedig Mózessel együtt bántotta meg az Urat azzal, hogy nem engedelmeskedett parancsának, és nem szólt a kősziklának, hogy adjon vizet.

Mai Bibliai szakasz: 2 Krónikák 6

Salamon törekvései, hogy egy igazán nagyszerű templomot építsen, célba értek. Itt lenne az alkalom a gratuláló beszédekre és köszönetnyilvánításokra a fő közreműködők felé. Ehelyett Salamon mély alázattal letérdel alattvalói előtt, és a menny felé emeli a kezeit.

„Oh Uram, Izráelnek Istene, nincsen hozzád hasonló Isten sem mennyben, sem földön…Avagy lakozhatnék-é valósággal az Isten e földön az emberek között? Ím az egek és az egeknek egei téged be nem foghatnak, mennyivel kevésbbé e ház, amelyet én építettem” (2Krón 6:14,18).

Milyen csodálatos, ha megértjük Isten nagyszerű voltát, és tudatosítjuk magunkban, hogy a hatalom és nagyság az Istené!

Bűnös természetünk nagyon hajlamos a büszkeségre, bármit is teszünk. Összehasonlítgatjuk magunkat másokkal és örülünk, ha okosabbak, szebbek, gazdagabbak vagy sikeresebbek vagyunk. Még az is önelégültséggel tölthet el, ha a prédikációnk vagy imánk különlegesebb, mint valaki másé.

Ezekben a pillanatokban Jézus emlékeztet bennünket: „De ne annak örüljetek, hogy a lelkek engedelmeskednek nektek, inkább annak örüljetek, hogy a nevetek fel van írva a mennyben” (Lk 10:20 új prot. ford.). Mi kicsik vagyunk. Ő nagy. Minden lélegzetvételünket Istentől kapjuk. Minden jóság és siker az Ő ajándéka. Az Ő Lelke adjon nekünk alázatot, hogy elfelejtsük az énünket, és élvezzük az Ő hihetetlen dicsőségét!

Scott Griswold

51. heti olvasmány a PÁTRIÁRKÁK ÉS PRÓFÉTÁK 38. és 39. fejezeteihez (júl. 17-23.).

A 38. és 39. fejezetben több különböző történetet és leckét találhatunk, amelyekből fontos tanulságokat szűrhetünk le. Ezek közül egyre fogunk összpontosítani: a rézkígyóra.

Az út az ígéret földjére nagyon nehéz terepen keresztül vezetett. Az emberek zúgolódni kezdtek. Isten visszavonta védelmét, és a sivatag tüzes kígyói jelentek meg. Majdnem mindenki a táborból találkozott a halál e csúszós formájával. Végső kétségbeesésükben kijózanodtak, és Mózeshez esedeztek, hogy imádkozzon értük.

Mózes imádkozott, és Istentől azt az utasítást kapta, hogy készítsenek rézkígyót. Isten megadta a megoldást a kínoktól sújtott népének. Nekik csak fel kellett tekinteniük a rézkígyóra. Csak nézzenek oda, és élni fognak.

Azt olvashatjuk a 2Kor 5:21-ben, hogy Jézust, aki bűnt nem ismert, bűnné TETTE értünk. Vegyük észre, hogy Jézus nem hordozta a bűneinket, vagy elvette azokat, hanem bűnné lett valójában, azt megtestesítve. Az őskígyó, Sátán az emberiség első szüleinél úgy érte el, hogy megtapasztalják a bűn harapását, hogy figyelmen kívül hagyatta velük Isten rendelkezéseit. Azóta az emberiség meg van mérgezve a bűnnel, éppen úgy, ahogy akkor volt. Isten azonban gondoskodott a gyógyításunkról: Fiát, Jézus Krisztust nekünk adta. Ő bűnné lett, vele teljesen azonosulva elvette azt, ami a halálunkat okozza, mint a kígyó a rúdon. Azzal, hogy Ő rá emeljük tekintetünket, a bűn mérge az életünkben megkapja az ellenmérget, ami kigyógyít belőle. Jézus Krisztus a marás elleni szérum. Jézus Isten ajándéka, és minden, amit kér tőlünk Isten, az, hogy nézzünk rá és éljünk!

Kevin James

PARL Associate Director

Southern Union Conference, USA

                    Fordította: Gősi Csaba