Az olvasmány szerkezete:
1. Részlet
Ellen White könyvéből
2. Olvasmány a
napi bibliai fejezethez
3. A heti olvasmány
Ellen White könyvéhez
Olvasmány – Jézus élete 11. fejezet 949. nap
11.
A keresztség
A pusztai próféta híre, csodálatos kijelentései egész
Galileában elterjedtek. Az üzenet eljutott a legtávolabbi hegyi falvak
földműveseihez, a tengeri halásznéphez, és egyszerű, őszinte szívükben talált
igazán visszhangra. Az üzenet Názáretbe, József ácsműhelyébe is eljutott, ahol
Valaki felismerte a hívást. Eljött az Ő ideje. Nem folytatta tovább hétköznapi
munkáját, hanem búcsút vett anyjától, és követte a Jordánhoz özönlő földijeit.
Jézus és Keresztelő János unokatestvérek voltak, és
születésük körülményeiben is volt rokon vonás, de nem ismerték egymást
személyesen. Jézus életét a galileai Názáretben töltötte, János pedig a júdeai
pusztában. Igen különböző környezetben éltek, visszavonultságban, nem volt
kapcsolatuk egymással. A Gondviselés rendelte így, hogy ne adhassanak alapot a
vádnak: azért szövetkeztek, hogy egymás igényeit támogassák.
János ismerte a Jézus születését jelző eseményeket. Hallott
a gyermekkorában Jeruzsálemben tett látogatásról, a rabbik iskolájában
történtekről is. Tudott bűntelen életéről, és hitte, hogy Ő a Messiás, bár
erről nem volt közvetlen bizonyítéka. Az, hogy Jézus annyi éven át
ismeretlenségben élt, és nem nyújtott különös bizonyítékot küldetéséről,
alkalmat adott a kételkedésre: vajon Ő-e a Megígért? Keresztelő János mégis
hittel várt. Nem kételkedett abban, hogy az Isten által rendelt időben minden
tisztázódik. Kinyilatkoztatást kapott, hogy a Messiást Ő fogja alámeríteni, és
jelt fog kapni isteni mivoltáról: Így lesz képes arra, hogy a Megváltót
bemutassa a népnek.
Amikor Jézus eljött, hogy megkeresztelkedjen, János olyan
jellemtisztaságot ismert fel benne, amilyennel még sohasem találkozott.
Jelenlétének még a légköre is áhítatot keltő volt. János, a Jordánnál a köréje
gyűlő sokaságtól sötét bűnök történetét hallotta. Találkozott a bűnök
tengerének terhétől roskadozó emberekkel, de sohasem került kapcsolatba olyan
emberi lénnyel, akiből ilyen isteni befolyás áradt volna. Mindez összhangban
volt azzal a kinyilatkoztatással, amit János a Messiásról kapott. Mégis vonakodott
Jézus kérését teljesíteni. Hogyan keresztelhetné meg ő, a bűnös a Bűntelent? És
miért kellene annak - akinek nincs szüksége bűnbánatra - alávetnie magát egy
olyan szertartásnak, amely a bűnök bevallását és eltörlését jelenti?
Amikor Jézus kérte a keresztséget, János visszahúzódott és
így kiáltott: "Nékem kell általad megkeresztelkednem, és te jössz
énhozzám?" (Mt 3:14) Jézus határozottan, mégis szelíd hatalommal
válaszolt. "Engedj most, mert így illik nékünk minden igazságot betöltenünk"
(Mt 3:15). János engedett, elvezette a Megváltót a Jordánhoz, és alámerítette.
Jézus "azonnal kijőve a vízből; és ímé az egek megnyilatkozának néki, és ő
látá az Istennek Lelkét alájőni mintegy galambot és őreá szállani" (Mt
3:16).
Jézus keresztsége nem saját bűneinek megvallása volt.
Azonosította magát a bűnösökkel, ugyanazt az utat járta, amelyet nekünk kell
megtennünk, ugyanazt a munkát végezte, amely a mi feladatunk. Szenvedésekkel
teli élete, türelmes állhatatossága keresztsége után szintén példaként áll
előttünk.
Amint kijött a vízből, Jézus imában borult le a
folyóparton. Új, fontos korszak nyílt meg életében. Most nagyobb színtéren
folytatódtak életének küzdelmei. Bár a Béke Fejedelme volt, mégis kivont
karddal kellett érkeznie. Az a királyság, amelyet eljött megalapítani,
ellentéte volt annak, amire a zsidók vágytak. Őt, akire Izrael hagyomány- és
vallásrendszere épül, e szertartások ellenségének és lerombolójának tartják
majd. Őt, aki kijelentette a törvényt a Sinai-hegyen, törvényszegőként ítélik
el. Őt, aki azért jött, hogy megtörje Sátán hatalmát, Belzebubnak bélyegzik.
Senki a világon nem értette meg. Szolgálata során egyedül járt. Anyja és
fivérei nem fogták fel küldetését. Még tanítványai sem értették meg. Örök
világosságban lakozott; egy volt Istennel, de földi élete magányban telt.
Azonosult velünk, hordoznia kellett bűneink, bajaink
terhét. A Bűntelennek éreznie kellett a bűn szégyenét. A békesség kedvelőjének
harcban kellett élnie: az igazságnak hamisság közepette, a tisztaságnak
hitványsággal. Minden bűn, viszály, szennyes vágy, amit a törvényszegés magával
vont, szenvedés volt Jézus lelkének.
Egyedül járta az utat, egyedül hordozta a terhet. Tőle
függött a világ megváltása. Letette saját dicsőségét és magára vette az
emberiség gyengeségeit. Mindezt tudta és érezte, de rendületlenül kitartott
célkitűzése mellett. Tőle függött az elbukott emberiség üdvössége, s Jézus
kinyújtotta kezét, és megragadta a Mindenható Szeretet karját.
Mai Bibliai szakasz: Máté
22
A fejezetet itt
olvashatod el a Bibliából:
Károli fordítás:
Új protestáns fordítás:
Máté 22. fejezetében
számos leírást találunk arról, ahogyan a vallási vezetők próbára akarják tenni
Jézust. A 34-40. verseket szeretném kiemelni. Nekem, mint etikával foglalkozó tanárnak
rendkívül érdekes a törvénytudó esete, aki azt kérdezi Jézustól, melyik a
legnagyobb parancsolat. Miért kérdez ilyesmit?
Amikor a törvénytudó a
„törvény” szót használja, majdnem biztosan a Tórát, Mózes öt könyvét érti
alatta. Krisztus napjaira a rabbik már réges-régen összeszámolták a
rendelkezéseket, amelyekből 613-at találtak (beleértve a Tízparancsolatot is).
Ennek a 613 parancsnak a megtartása került a középpontba annak érdekében, hogy
Isten áldásait visszaszerezzék, és elkerüljenek egy újabb fogságot, mint
amilyent Babilonban átéltek.
Ha valaki nem
törvénytudó (ti. Biblia tudós), mennyire lehet reális számára, mint képzetlen
„közönséges ember” számára, mind a 613 parancsolatra emlékezni? Az emberek
többségét félelemmel töltené el, ha több mint 600 szabályt kellene észben-, és
betartaniuk. Még egy írott listával a kezében is, az átlagember hajlamos
elfelejteni néhányat. Ily módon logikus a kérdés, hogy melyik parancsolat vagy
parancsolatok a legnagyobbak, legfontosabbak, amiket semmiképpen sem szabad
elfelejteni? A törvénytudók nyilvánvalóan vitáztak erről egymás között. A
Jézusnak feltett kérdés alapján arra következtethetünk, hogy a törvénytudók,
hogy segítsenek az embereknek, osztályozták az előírásokat, voltak kevésbé
fontosak és elhagyhatatlanok. Így ha valaki nem tudja fejben tartani mind a
613-at, jobb, ha olyanról feledkezik meg, ami kevésbé fontos.
Jézus válasza ezzel
teljesen ellentétes képet fest Isten törvényéről, ami egész és oszthatatlan.
Mind e parancsolatok mögött két alapelv húzódik meg: Szeresd Istent
mindenekfelett, és szeresd felebarátodat. Minden más e kettőből következik. Így
az egyszerű embernek nem kell 613 szabályt észben tartania. Csak kettőre van
szüksége, amelyek megszentelt gondolkodásmód által minden helyzetre útmutatást
adnak.
Túl egyszerű utakat
keresni arra, hogy fontossági sorrendet állíthassunk fel Isten parancsolataival
kapcsolatban, és így kihúzzuk magunkat a felelősség alól bizonyos
szituációkban. Bárcsak felfedeznénk a két parancsolatban rejlő erőt ahelyett,
hogy kibúvókat keresnénk a kötelességek alól, vagy a rendszabályok új,
szükségtelen rétegeit alkotnánk meg magunk és mások számára.
Stephen Bauer, Ph.D.
132. heti olvasmány a JÉZUS ÉLETE
10-11. fejezeteihez
(február 11-17.).
Mikor kedvelte meg
János a pusztát? Azután, hogy elkezdte a nyilvános szolgálatát? Nem, még akkor,
amikor gyermek volt. Lenyűgöző, hogy mennyire hasonlított az élete Énokéra.
Mindkét megszentelt ember menedéket lelt a gyönyörű természetben. Amíg egyedül
voltak ezeken a különleges helyeken, bizalmas viszonyban voltak Istennel. János
itt olvasta a Szentírást. Azt olvassuk, hogy „iskolára és szentélyre lelt a
pusztában”.
Jelenleg Malajziában
élek. Bárhol is éltem az utóbbi húsz évben, mindenütt megtaláltam a
rejtekhelyemet, távol a civilizációtól. Itt is így történt, habár ezen a
vidéken könnyebb megtenni ezt. Van egy külön bejáratú barlangom egy őserdőbeli
hegyen, közel az otthonomhoz. Abban a barlangban szeretek üldögélni, olvasni és
imádkozni, miközben a buja lombkoronákat figyelem.
Énok és János egyaránt
betértek néha a városokba, hogy ez áldássá váljon életükben. Megvan-e nekünk is
mindkét tapasztalatunk? Néhányan, akik rendkívül buzgók, amikor vidékre térnek,
sosem tesznek látogatást a városokban. És néhányan, akik a városban hívőként
élnek, nem tartanak istentiszteletet a természetben.
Neked is és nekem is
szükségünk van mindkettőre. Mindkettővel kapcsolódunk Jézushoz. Énok akkor
ragadtatott el, amikor mindenkitől távol volt, János a Mesterével akkor
találkozott, amikor a tömeget szolgálta. Ami engem illet, tudom, hogy mindkét
tapasztalatra szükségem van, hogy egészséges legyek. És úgy gondolom, ez igaz
mindannyiunkra.
Eugene Prewitt
Kiadóigazgató-helyettes
Peninsular Malaysia Mission
Fordította Gősi Csaba
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése