Itt találod az összes felolvasást: http://higgyetekazoprofetainak.blogspot.hu/
Az olvasmány szerkezete:
1. Részlet
Ellen White könyvéből
2. Olvasmány a
napi bibliai fejezethez
3. A heti olvasmány
Ellen White könyvéhez
Olvasmány – Az apostolok története 17. fejezet 1348. nap
"A pogányok pedig ezeket hallván, örvendezések és
magasztalják vala az Úrnak igéjét; és akik csak örök életre választattak vala,
hiuének." Boldogok voltak, hogy Krisztus gyermekeivé fogadta őket. Hálás
szívvel hallgatták és prédikálták az Igét. A hívők az evangéliumi üzenetet
buzgón közölték másokkal és így "terjede pedig az Úrnak igéje az egész
tartományban".
Már évszázadokkal előbb leírták ihletett írók a pogányok
összegyűjtését; azonban kevesen értették meg az ilyen prófétikus
kijelentéseket. Hóseás így szólt: "De mégis annyi lesz Izráel fiainak
száma, mint a tenger fövénye, amely meg nem mérettethetik és meg nem
számláltathatik; és lészen, hogy ahol az mondatott nékik: Nem vagytok az én népem,
ez mondatik nékik: Élő Istennek fiai!" És ismét: "És bevetem őt
magamnak a földbe, és megkegyelmezek... és azt mondom... Én népem vagy te; ő
pedig ezt mondja: Én Istenem!" (Hóseás 1, 10; 2, 22.)
Az Üdvözítő, földi tanítói működése alatt megjövendölte az
evangélium terjedését a pogányok között. A szőlőhegy munkásairól szóló
példázatában kijelentette a megátalkodott zsidóknak: "Annakokáért mondom
néktek, hogy elvétetik tőletek az Istennek országa, és olyan népnek adatik,
mely megtermi annak gyümölcsét." (Máté 21, 43.) Feltámadása után megbízta
tanítványait: "Elmenvén azért, tanítsatok minden népeket" -
"hirdessétek az evangéliumot minden teremtésnek". Senki ne maradjon
intelem nélkül. (Máté 28, 19; Márk 16, 15.)
Noha Pál és Barnabás a pisidiai Antiókhiában a pogányokhoz
fordultak, azonban szüntelenül fáradoztak a zsidókért is; ahol csak alkalmuk
kínálkozott, vagy ahol befogadták őket. Később Pál és munkatársai
Thessalonikában, Korinthusban, Efézusban és más fontos városban prédikálták az
evangéliumot, úgy zsidónak, mint pogánynak egyaránt. Isten országa építése
terén a fősúlyt azonban attól kezdve a pogány országokra és olyan népekre
helyezték, melyek keveset, vagy semmit sem tudtak még az igaz Istenről és szent
Fiáról.
Pálnak és munkatársainak részvét támadt szívében azok
iránt, kik "Krisztus nélkül valók voltak, Izráel társaságától idegenek és
az ígéret szövetségeitől távolvalók" voltak. Tehát "reménységük nem
vala" és "Isten nélkül valók voltak e világon." Az apostoloknak
a pogányok között végzett fáradhatatlan munkálkodása következtében megtanulták
"a vendégek és idegenek", akik "egykor távol voltak", hogy
"közelvalókká lettek a Krisztus vére által" és az ő engesztelő
áldozatában való hit által "polgártársai a szenteknek és cselédei az
Istennek." (Eféz. 2, 12. 13. 19.)
Mai Bibliai szakasz: 5
Mózes 8
A fejezetet itt
olvashatod el a Bibliából:
Károli fordítás:
Új protestáns fordítás:
Az a nemzedék, amely
elfogadta a beszámolót – azt a beszámolót, ami arról szólt, hogy az ígéret
földje tele van óriásokkal és ők elvesznek, ha engedelmeskednek Istennek és
bevonulnak –, meghalt a sivatagban. Miközben az óriások méretére
összpontosítottak, szem elől tévesztették Isten nagyságát. Így Isten megengedte
számukra a pusztai tapasztalatot azért, hogy időközben létrejöhessen egy olyan
új nemzedék, amely sokkal jobban függ Tőle, és nem önmagára támaszkodik.
A sivatagban Isten vezette a népet, és próbára
is tette őket, hogy megismerjék szívük állapotát. Rá akarta vezetni őket arra,
hogy felismerjék: az a kenyér, amelyről naponta gondoskodott, nem elég. Igéje
sokkal fontosabb az elfogyasztott mannánál. Az Isten Igéje iránti
bizalmatlanság oda vezette Izraelt, hogy már nem hittek Urukban. Csakis úgy
léphettek volna be az ígéret földjére, ha megújulnak Istenben az Ő szavában
való hit által. Az Ő szava teremtette a világot, és ugyanolyan hatalommal képes
újjáteremteni az emberi szívet is. Ha Igéjén keresztül Isten életével
töltekezünk be, eloszlik az óriásoktól való félelem, legyenek azok bármilyen
fenyegetőek.
Isten kinyilvánította gyermekei iránti
szeretetét azért, hogy ők megnyissák szívüket szeretetének fogadására, és arra,
hogy viszontszeressék Őt. Ruhájuk nem kopott el, lábuk nem dagadt meg. Isten
átvezette őket „a nagy és félelmetes
pusztában, ahol mérges kígyók és skorpiók vannak; a kiszikkadt földön, ahol
nincs víz” (15. vers – új prot. ford.). Isten áldásokat és próbákat adott
nekik. A víz szabadon ömlött Mózes kimondott szavára. Mindez azért volt, hogy
megalázzák magukat: „Megsanyargatott és
próbára tett, hogy végül is jót tegyen veled” (16. vers – új prot. ford.).
Ő nem csupán a próba kedvéért próbálta meg őket, hanem azért, hogy jót tegyen
velük; hogy megtanuljanak benne bízni; és áldásban részesüljenek. Isten reményt
adott nekik. A jövőjükre, az ígéret földjére összpontosított, hogy felülemelje
őket a sivatagi vándorlás viszontagságain; hogy reményt, célt, várakozást adjon
nekik, hogy higgyenek az áldásokban, hiszen máris áldottak. „Mert jó földre visz be most téged Istened,
az Úr, folyóvizeknek és mélyből fakadó forrásoknak a földjére, amelyek a
völgyben és a hegyen erednek; búzát és árpát, szőlőt, fügét és gránátalmát
termő földre, olajfáknak és méznek a földjére. Olyan földre, ahol nem kell
szűkösen enned a kenyeret, és nem szűkölködöl semmiben sem; olyan földre,
amelynek a köveiben vas van, a hegyeiből pedig rezet bányászhatsz” (7-9
vers – új prot. ford.). Micsoda különbség ez a száraz sivataghoz képest, amely
tele van hatalmas kövekkel és mérgező állatokkal!
A sivatag az Istentől távoli életet, az ígéret
földje pedig azt az életet jelképezi, amelyben bőséges frissítő víz fakad az Ő
életéből. Jézus azt mondta a kútnál az asszonynak: „Mindaz, aki ebből a vízből iszik, ismét megszomjúhozik: Valaki pedig abból a vízből iszik, amelyet én
adok néki, soha örökké meg nem szomjúhozik; hanem az a víz, amelyet én adok
néki, örök életre buzgó víznek kútfeje lesz ő benne” (Jn 4:13-14). Istennek
volt egy figyelmeztetése azok számára, akik belépnek Kánaánba. Amikor mindenük
meglesz, szép házakban laknak, nyájaik és csordáik lesznek, aranyuk és
ezüstjük, ezt fogják majd mondani: „Az én
hatalmam, és az én kezemnek ereje szerezte nékem e gazdagságot!” (17.
vers). Ezért Isten szeretettel figyelmeztette őket: „Vigyázz magadra, hogy el ne felejtkezzél az Úrról, a te Istenedről,
meg nem tartván az ő parancsolatait, végzéseit, rendeléseit” (11. vers).
Az utolsó időben, mielőtt a mennyei Kánaánba
belépnénk, Isten ezt mondja: „Boldogok,
akik megtartják az ő parancsolatait, hogy joguk legyen az életnek fájához, és
bemehessenek a kapukon a városba” (Jel 22:14). Isten hív: „Jövel! És aki hallja, ezt mondja: Jövel! És
a ki szomjúhozik, jöjjön el; és aki akarja, vegye az élet vizét ingyen”
(Jel 22:17). Azok, akik bőségesen fogyasztottak a Krisztus által felkínált
vízből az Ő Igéjén keresztül, szeretetből megtartják az Ő parancsolatait (Jn
14:15), örömmel belépnek a városba, és sokkal nagyobb mértékben élvezik azt,
mint a földi Kánaánt (1Kor 2:9). A büszkeség eltűnt, megszabadultak énjüktől,
és azért élnek, hogy örökké Istent dicsőítsék. Isten vágyik arra, hogy otthon
köszönthessen téged! Ezért tölts időt minden nap az Ő Igéjével, hogy az
örökkévalóságot is Vele tölthesd az újjáteremtett Földön!
Norman Gulley
189. heti olvasmány AZ APOSTOLOK TÖRTÉNETE 17. fejezetéhez (március 17-23.).
A hírnökök olyan
személyek voltak, akiknek a feladatuk az volt, hogy nyilvánosan kihirdessék a
közösség felé, amit a parancsolóik megkívántak tőlük. A mai világunkban, ahol a
modern eszközök vették át a személyes hírvivők helyét, hihetetlen kiváltságnak
tartom, hogy Isten békehírnöke lehetek a példaadásommal és az evangélium
igazságának közhírré tételével. Engedelmeskedvén Mennyei Parancsolómnak,
kiváltság számomra, hogy hirdethetem a jó hírt, hogy létezik ingyen megváltás
Jézusban bárki számára, aki el akarja fogadni. És hűséges akarok maradni, hogy
teljesíthessem ezt a küldetést, bárhová is küld engem.
Nem mindig könnyű,
azonban bátorságot és erőt meríthetek tőle. Egyre mélyül a meggyőződésem, hogy
az én felelősségem, hogy hűséges maradjak a feladatomban – bízzak, ne magamban,
hanem Istenben, és az ő erejének hatalmában. Meg vagyok győződve arról, hogy
amikor elhív, képessé is tesz. Szükségem van arra a Valakire, aki elküldött,
hogy segítsen nem a saját kényelmemre és jólétemre gondolni elsőként. Szükségem
van rá, hogy segítsen, mint Barnabásnak tette, hogy ne legyen szigorú a
munkában leggyengébbekkel, hanem türelmes legyen, és mindig legyen hajlandó
nekik újabb esélyt adni.
Az a vágyam, hogy
Jézus, aki a világosság, bennem éljen és dicsőséget adjak neki azáltal, hogy
ragyogó jelzőfénnyé leszek, amely hirdeti a reményt és a megváltást azok számára,
akik a modern élet baljós tengerének viharos vizeivel küzdenek.
Marco T. Terreros
Puerto Rico
Fordította: Gősi Csaba
Ámen!
VálaszTörlés