MEGHALLGATHATOD itt: https://drive.google.com/folderview?id=0B6R9KENCNxRZSmE2MmpVU19jMzA&us+p=sharing
Új olvasmány a fejezet végén a
Pátriárkák és próféták 8-9. fejezeteihez
Az
olvasmány szerkezete:
1. Részlet Ellen White könyvéből
2. Olvasmány a napi bibliai fejezethez
3. A heti olvasmány Ellen White
könyvéhez
Olvasmány - PÁTRIÁRKÁK ÉS PRÓFÉTÁK 8. fejezet 217. nap
8.
Az özönvíz után
A víz
tizenöt singgel emelkedett a legmagasabb hegyek fölé. A bárkában levő család
sokszor azt érezte, hogy elfog pusztulni. A hajó öt hónapig összevissza
hányódott, látszólag a szél és a hullámok szeszélyének kitéve. Ez súlyos
megpróbáltatás volt, de Noé hite nem rendült meg, mert biztos volt abban, hogy
Isten keze tartja a kormánykereket.
Ahogy a
víz apadni kezdett, az Úr a bárkát egy hegycsoport által védett helyre
sodortatta. Ezeket a hegyeket Isten hatalma megőrizte. Ebbe a csendes kikötőbe
érkeztek, és nem sodródtak többé a végtelen óceánon. Ez nagy megkönnyebbülést
jelentett a hajó elcsigázott, vihartól hányatott utasainak.
Noé és
családja aggódva várta a víz apadását, mert sóvárogtak a szárazföld után.
Negyven nappal azután, hogy a hegyek teteje látható lett, hollót engedtek ki,
ezt a gyorsan tájékozódó madarat, hogy megtudják, száraz-e már a föld. A madár,
mivel nem talált semmit, csak vizet, egyre röpködött a bárkától el és vissza.
Hét nappal később Noé egy galambot engedett ki, amely talpalatnyi helyet sem
találva, visszatért a bárkába. Noé várt hét napot, és ismét kiengedte a
galambot. Amikor a madár este egy olajfalevéllel tért vissza, nagy volt az
öröm. Később "[...] elfordítá Noé a bárka fedelét, és látá, hogy ímé
megszikkadt a földnek színe" (1Móz 8:13). Még várt tovább türelmesen a
bárkában. Amint Isten parancsára lépett be, külön parancsra várt, hogy
kiléphessen.
Végül
egy angyal szállt alá a mennyből, kinyitotta a súlyos ajtót, és azt mondta a
pátriárka családjának, hogy lépjenek ki a földre, és vigyenek magukkal minden
élőlényt. A szabadulás öröme Noéval nem feledtette el őt, akinek gondviselő
kegyelme őrizte meg őket. A bárka elhagyása után Noé első dolga az oltárépítés
volt, és mindenfajta tiszta állatból és madárból áldozatot mutatott be. Így
fejezte ki Isten iránti háláját a szabadulásért, és Krisztusban: a legnagyobb
áldozatban való hitét. Az Úrnak tetszett az áldozat. Az áldás, ami ebből
fakadt, nemcsak a pátriárkára és családjára terjedt ki, hanem a föld minden
későbbi lakójára is. "És megérezé az Úr a kedves illatot, és monda az Úr
az ő szívében: Nem átkozom meg többé a földet az emberért [...] Ennekutána míg
a föld lészen, vetés és aratás, hideg és meleg, nyár és tél, nap és éjszaka meg
nem szűnnek" (1Móz 8:21-22). Ebből tanulhat minden ezután következő
nemzedék is. Noé a kietlen földre lépett ki, de mielőtt magának házat készített
volna, Istennek épített oltárt. Állatállománya kicsi volt, és megőrzésének nagy
ára volt, de szívesen adott egy részt belőle az Úrnak annak elismeréséül, hogy
minden az Úré. Így legyen nekünk is legfőbb gondunk, hogy áldozatainkat önként
adjuk Istennek. Irántunk való irgalmának és szeretetének minden
megnyilatkozását hálásan kell elismernünk mind odaszentelésünkkel, mind ügyére
adott ajándékainkkal.
Mai Bibliai szakasz: Bírák 7
Harminckétezer katonát hívtak össze, de csak háromszáz
volt kész a küzdelemre. A félelem egymaga huszonkétezerrel csökkentette a sereg
létszámát. De mi a helyzet a maradék tízezerrel? Ők egy egyszerű próbát kaptak.
A fejezet azt mondja, hogy kilencezer-hétszáz katona letérdelt, hogy igyon a
vízből, ahelyett, hogy kezükkel a vizet a szájukhoz emelve ittak volna. Tehát
az utóbbiak képesek voltak követni a szemükkel az ellenség mozdulatait.
Háromszáz férfi tette ezt, és őket választotta ki Isten, hogy Gedeonnal
menjenek. Milyen egyszerű próba, bizonyára nem ilyet vártak!
Mind a harminckétezer ember, akit először
kiválasztottak, állítólag bátor volt. Volt köztük néhány, aki fizikailag gyenge
volt a csatára? Talán titokban kételkedtek abban, hogy Isten képes-e, vagy
kész-e megmenteni Izraelt? Vonakodtak beadni a derekukat, mert nem igazán
bíztak Istenben, és abban, amit Gedeonnak ígért? Amikor a tízezernek megadatott
a második lehetőség is, hogy otthagyják a tábort, és hazamenjenek, ők inkább
úgy döntöttek, hogy Gedeonnal maradnak, de miért buktak meg azon az egyszerű
teszten, hogy hogyan igyanak vizet, mikor szomjasak? Mit gondoltak lelkük
legmélyén?
Mi a helyzet velünk? Mi a legsürgősebb gondunk? A
jelenünk, vagy a kapcsolatunk Jézussal? A Föld végső nagy küzdelme már a
küszöbön áll. Sokan készülnek, de csak kevesen lesznek készen. Te készen leszel?
Brennon Kirstein
29. heti
olvasmány a PÁTRIÁRKÁK ÉS
PRÓFÉTÁK 8-9.
fejezeteihez (feb. 14-20).
Az utóbbi években
gyakran szerepeltek a híradásokban elsöprő erejű szuperviharok pusztító
hatásának képei. A globális felmelegedés és a környezetünkkel való megrögzött
rossz bánásmód csak növelni fogja azt a fájdalmat, kárt és pusztítást, amely a
ránk következő években vár kiaknázott bolygónkra. Ennek a pusztításnak az
árnyékában nőnie kell a tudatosságunknak is, ami az emberek reményvesztettségét
és félelmeit illeti.
Ahogy az özönvíz tomboló hullámai
alábbhagytak, a bárkán lakó néhány ember szívét bizonyára az elképedés töltötte
be. Negyven napi hánykolódást követően Noét és a családját megdöbbentették a
kataklizmaszerű következmények, amelyek Isten döntéséből adódtak, hogy
gyökerestül kiirtsa a bűn eredményét a földről. Noé bizonyára arra gondolt,
mennyivel több embert lehetett volna megmenteni, ha méltányolták volna a
szavát, és megfeleltek volna neki.
A szivárványt az égen, mint az Isten
kegyelmének és irgalmának szimbólumát kaptuk. Bármikor is később Noé, a
családja, vagy a leszármazottjaik látták az égen a szivárványt, tudták, hogy
Isten megígérte, hogy soha többé nem bünteti meg a földet özönvízzel. A
szivárvány megmaradt a remény és Isten gondoskodásának az ígéreteként.
A mai világunknak, amelyet érzéketlen gonosz
és természeti katasztrófák gyötörnek, ismét a remény szavát kell hallania. Ez
az ígéret pedig az, hogy Isten királyi székét a mennyben szivárvány övezi körül
(Jel. 4:2–3). Isten megígérte, hogy Jézus ismét el fog jönni, hogy megmentse a
pusztítástól Isten népét. Isten a népét megóvja és megmenti.
Denis Fortin
Andrews University
Theological Seminary
Fordította: Gősi Csaba
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése