MEGHALLGATHATOD itt: https://drive.google.com/folderview?id=0B6R9KENCNxRZSmE2MmpVU19jMzA&us+p=sharing
Itt
találod az összes felolvasást: http://higgyetekazoprofetainak.blogspot.hu/
Az
olvasmány szerkezete:
1. Részlet Ellen White könyvéből
2. Olvasmány a napi bibliai fejezethez
3. A heti olvasmány Ellen White
könyvéhez
Olvasmány - PÁTRIÁRKÁK ÉS PRÓFÉTÁK 9. fejezet 221. nap
9.
Hétnapos hét
A
szombathoz hasonlóan a hét is a teremtéskor keletkezett; a bibliai történelem
pedig megőrizte azt és átörökítette nekünk. Az első hét, amelyet Isten mért ki,
az egymást követő hetek mércéje az idők végéig. Minden más héthez hasonlóan ez
a hét is hét valóságos napból állt. Isten hat napot fordított a teremtés
munkájára, a hetedik napon pedig megpihent, azután megáldotta ezt a napot és az
ember pihenőnapjaként elkülönítette.
A Sinai
hegyen adott törvényben Isten újra meghatározta a hetet, és elmondta azokat a
tényeket, amelyeken alapszik. Miután megparancsolta, hogy "megemlékezzél a
szombatnapról, hogy megszenteljed azt", és megszabta, mit kell a hat nap
alatt tenni és mit nem a hetediken, saját példáját idézve kijelentette, miért
kell így viszonyulni a héthez: "Mert hat napon teremté az Úr az eget és a
földet, a tengert és mindent, ami azokban van, a hetedik napon pedig
megnyugovék. Azért megáldá az Úr a szombat napját, és megszentelé azt"
(2Móz 20:8-11). Az indokot akkor látjuk szépnek és súlyosnak, ha megértjük,
hogy a teremtés napjai valóságos napok voltak. Minden hét hat napját az ember a
munkára kapta, mert Isten az első hétnek ugyanezt a szakaszát a teremtés
munkájára használta. A hetedik napon az embernek tartózkodnia kell a munkától a
Teremtő pihenésének emlékére.
Az a
feltevés, hogy az első hét eseményei több ezer évet vettek igénybe, közvetlenül
támadja a negyedik parancsolat alapját, mert úgy tünteti fel a Teremtőt, mint
aki megparancsolja, hogy hatalmas, bizonytalan időszakok emlékére tartsa magát
az ember egy valóságos napokból álló héthez. Isten nem így bánik
teremtményeivel. Az említett feltevés határozatlanná és homályossá teszi azt,
amit Isten világossá tett. Ez a legalattomosabb és ezért a legveszélyesebb
formájú hitetlenség, amelynek valódi jellege annyira álcázott, hogy a Bibliában
hívő sok ember vallja és tanítja azt.
"Az
Úr szavára lettek az egek, és szájának leheletére minden seregök".
"Mert ő szólt és meglett, ő parancsolt és előállott" (Zsolt 33:6.9).
A Biblia nem ismeri el, hogy a föld lassan, hosszú korszakok alatt alakult ki a
káoszból. A teremtés minden egymást követő napjáról a szent feljegyzés
kijelenti, hogy az estéből és reggelből állt, akárcsak minden utánuk következő
nap. Minden nap végén beszámol a Teremtő munkájának eredményéről. Az első hét
krónikája végén ez a kijelentés szerepel: "Ez az égnek és a földnek
eredete, amikor teremtettek" (1Móz 2:4). De itt szó sincs arról, hogy a
teremtés napjai különböztek a valóságos napoktól. Isten minden nap egy-egy új
részletét alkotta meg művének.
A
geológusok állítása szerint maga a föld a benne talált dolgokkal bizonyítja,
hogy sokkal idősebb mint ahogy a mózesi krónika tanítja. Emberi és állati
csontokat, hadieszközöket, a ma, illetve több ezer éve élő fáknál sokkal
nagyobb, megkövesedett fákat fedeztek fel. Ebből azt következtetik, hogy a föld
a teremtés krónikájában megjelölt időnél sokkal régebben benépesedett a mai
embereknél sokkal magasabbakkal. Ennek az okfejtésnek a nyomán a teremtés
napjait roppant hosszú, határtalan időszakoknak tartja sok olyan ember, aki
hitet tesz a Biblia mellett.
De a
Bibliát félretéve a geológia semmit sem tud bizonyítani. Akik érveléseiket
olyan bizalommal építik a geológia felfedezéseire, azoknak fogalmuk sincs az
özönvíz előtti emberek, állatok és fák méreteiről, vagy az özönvízkor történt
hatalmas változásokról. A földben talált maradványok olyan állapotokról
tanúskodnak, amelyek sok tekintetben különböznek a jelenlegiektől, de hogy ezek
az állapotok mikor léteztek, azt csak az ihletett beszámolóból tudhatjuk meg.
Az özönvíz történetében az ihletett Ige megvilágítja azt, amit a geológia
önmaga soha nem képes kideríteni. A Noé korában élő és a jelenlegieknél sokkal
nagyobb emberek, állatok és fák a földbe temetődtek, és így maradtak fenn
bizonyítva a későbbi nemzedékeknek, hogy az özönvízkori embert víz pusztította
el. Isten azt akarta, hogy ezeknek a dolgoknak a feltárása hitet ébresszen az
ihletett történelem iránt. De az emberek a maguk hiábavaló okoskodásukkal
ugyanabba a tévedésbe és hibába esnek, mint az özönvíz előtt élők. Azokat a
dolgokat, amelyeket Isten áldásul adott, helytelen alkalmazásukkal átokká
változtatják.
Mai Bibliai szakasz: Bírák 11
A
gileádi Jeftével kapcsolatos első benyomásunk nem annyira pozitív. Egy
prostituált törvénytelen fia, egy számkivetett, akinek problémás családi
háttere van, és egy gyülevész csapat vezetője. Azonban ez a látszólag
semmirekellő ember Izrael bírája lett hat évre (12:7), de csak azután, hogy
időközben néhány kemény leckét megtanult.
Az
előző bírákkal ellentétben Jefte vezetésre való elhívása feltűnően hiányzik. A
gileádiak feletti uralma az ottani vezetőkkel folytatott alku eredménye
(11:8-10). Ennek ellenére azonban nem kétséges, hogy a színfalak mögött Isten
irányítja az eseményeket. Az Úr felhatalmazza Jeftét, hogy harcoljon Izrael
ellenségeivel (11:9) és kezébe adja az ammonitákat (11:32). Az Úr szabadítása hasznot jelent Izraelnek
(11:27), Jeftének azonban nem.
Jefte
története véget érhetett volna itt, ha nem tette volna azt a végzetes esküt.
Mivel Isten megsegítette az ammoniták ellenei harcban, Jefte úgy érezte, éppúgy
alkudozhat Istennel, mint ahogy ezt Gileád vezetőivel tette. Sokkol bennünket
az, ahogyan félreértelmezi az áldozatrendszert. Jeftének nem volt szabad
feláldozni mindazt, ami háza ajtaján kijön (11:31). Ő azonban azt gondolja,
hogy Istent meg lehet vesztegetni égő áldozatokkal. Ez a szükségtelen eskü sok
gyászt hozott Jefte és egyetlen lánya életébe.
A
beszámolóból nem tűnik ki világosan, hogy mi történt Jefte lányával. Az esküt
úgy fogalmazták meg, hogy azt a benyomást keltse: Jefte egy valóságos áldozatra
gondolt. A Biblia nem mondja el azt, hogy feláldozták volna. Egyszerűen arról
számol be, hogy beteljesítette apja fogadalmát és nem ismert férfit (11:39),
gyászolta élethosszig tartó szüzességét (11:37) és nyilvánvalóan tartott attól,
hogy apja feláldozhatja. Mivel a törvény tiltja az emberáldozatot (5Móz 18:10),
Jefte lányának egy nazír magányos életét kellett élnie (4Mózes 6).
Jefte
tapasztalata egy bibliai lecke arra nézve, hogy vigyázzunk mit mondunk. Egyben
figyelmeztetés is, hogy ne alkudozzunk Istennel, mintha a Mindenható egy pogány
istenség lenne, akit manipulálni lehet. Gyakran azon találjuk magunkat, hogy
ezt mondjuk: „Uram, ha ezt és ezt megteszed nekem, akkor jobb keresztény
leszek.” Az Úr semmire sem vágyik jobban, mint arra, hogy szívünk Övé legyen,
és feltétel nélkül alárendeljük magunkat neki. Szeretné ránk árasztani áldásait,
de alá kell rendelnünk magunkat az Ő akaratának, és nem szabad azzal
próbálkoznunk, hogy jó cselekedeteinkkel manipuláljuk Őt.
Justo E. Morales
Southern Adventist
University
29. heti
olvasmány a PÁTRIÁRKÁK ÉS
PRÓFÉTÁK 8-9.
fejezeteihez (feb. 14-20).
Az utóbbi években
gyakran szerepeltek a híradásokban elsöprő erejű szuperviharok pusztító
hatásának képei. A globális felmelegedés és a környezetünkkel való megrögzött
rossz bánásmód csak növelni fogja azt a fájdalmat, kárt és pusztítást, amely a
ránk következő években vár kiaknázott bolygónkra. Ennek a pusztításnak az
árnyékában nőnie kell a tudatosságunknak is, ami az emberek reményvesztettségét
és félelmeit illeti.
Ahogy az özönvíz tomboló hullámai
alábbhagytak, a bárkán lakó néhány ember szívét bizonyára az elképedés töltötte
be. Negyven napi hánykolódást követően Noét és a családját megdöbbentették a
kataklizmaszerű következmények, amelyek Isten döntéséből adódtak, hogy
gyökerestül kiirtsa a bűn eredményét a földről. Noé bizonyára arra gondolt, mennyivel
több embert lehetett volna megmenteni, ha méltányolták volna a szavát, és
megfeleltek volna neki.
A szivárványt az égen, mint az Isten
kegyelmének és irgalmának szimbólumát kaptuk. Bármikor is később Noé, a
családja, vagy a leszármazottjaik látták az égen a szivárványt, tudták, hogy
Isten megígérte, hogy soha többé nem bünteti meg a földet özönvízzel. A
szivárvány megmaradt a remény és Isten gondoskodásának az ígéreteként.
A mai világunknak, amelyet érzéketlen gonosz
és természeti katasztrófák gyötörnek, ismét a remény szavát kell hallania. Ez
az ígéret pedig az, hogy Isten királyi székét a mennyben szivárvány övezi körül
(Jel. 4:2–3). Isten megígérte, hogy Jézus ismét el fog jönni, hogy megmentse a
pusztítástól Isten népét. Isten a népét megóvja és megmenti.
Denis Fortin
Andrews University
Theological Seminary
Fordította: Gősi Csaba
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése