MEGHALLGATHATOD itt: https://drive.google.com/folderview?id=0B6R9KENCNxRZSmE2MmpVU19jMzA&us+p=sharing
Itt
találod az összes felolvasást: http://higgyetekazoprofetainak.blogspot.hu/
Az
olvasmány szerkezete:
1. Részlet Ellen White könyvéből
2. Olvasmány a napi bibliai fejezethez
3. A heti olvasmány Ellen White
könyvéhez
Olvasmány - PÁTRIÁRKÁK ÉS PRÓFÉTÁK 11. fejezet 229. nap
Ábrahám,
"Isten barátja", jó példát mutatott nekünk. Élete az ima élete volt.
Mindig oltárt épített ott, ahol felverte sátorát; reggel és este áldozatra
hívta össze egész táborát. Amikor sátorát lebontotta, az oltár ottmaradt. Az
elkövetkező években Ábrahámtól tanult kószáló kananeusok közül, aki eljutott az
oltárhoz, tudta, ki volt ott előtte; és amikor felverte sátorát, kijavította az
oltárt, és imádta ott az élő Istent.
Ábrahám
folytatta útját dél felé, és hite újra próbára lett téve. Nem esett az eső, a
völgyekben kiszáradtak a patakok, és a fű elszáradt a síkságokon. A nyáj nem
talált legelőt, és az egész tábort éhínség fenyegette. Megkérdőjelezte-e ekkor
a pátriárka a Gondviselés vezetését? Nem gondolt-e vágyakozva vissza a bőven
termő káldeai síkságokra? Mindenki feszülten figyelte, mit tesz Ábrahám, amikor
egyik baj a másikat érte. Amíg bizalmát megingathatatlannak látták, úgy
érezték, van remény: biztosak voltak abban, hogy Ábrahám Isten barátja, és még
mindig vezeti őt.
Ábrahám
nem tudta mivel magyarázni a Gondviselés vezetését. Nem valósultak meg
reményei, de rendületlenül bízott az ígéretben: "megáldalak téged, és
felmagasztalom a te nevedet, és áldás leszesz." Buzgón imádkozva
fontolgatta, hogyan tudná megóvni népét és nyáját, de nem hagyta, hogy a
körülmények megingassák Isten szavába vetett hitét. Lement Egyiptomba, hogy
megmeneküljön az éhínségtől. Nem hagyta el Kánaánt, nem fordult vissza a nyomor
miatt Káldeába, ahonnan jött, ahol nem volt hiány kenyérben, hanem átmeneti
menedéket keresett az ígéret földjéhez lehető legközelebb, azzal a szándékkal,
hogy visszatér oda, ahova Isten helyezte.
A
gondviselő Isten azért hozta ezt a próbát Ábrahámra, hogy alázatosságra,
türelemre és hitre tanítsa - oly leckékre, amelyeket feljegyeztek mindazok áldására,
akiknek majd ezután kell szenvedést elviselniük. Isten olyan úton vezeti
gyermekeit, amelyet nem ismernek, de ő nem felejti és nem taszítja el azokat,
akik bizalmukat belé helyezik. Engedte, hogy szenvedés sújtsa Jóbot. Hagyta,
hogy Jánost, a szeretett tanítványt az elhagyatott Páthmosra száműzzék, de
Isten Fia találkozott ott vele, és látomásaiban János látta a hervadhatatlan
dicsőséget. Isten megenged próbákat népe életében, hogy hűségük és
engedelmességük által ők maguk is gazdagodjanak lelkileg, és hogy példájukból
mások is erőt merítsenek. "Mert én tudom az én gondolatimat, amelyeket én
felőletek gondolok, azt mondja az Úr; békességnek és nem háborúságnak
gondolata" (Jer 29:11). Azok a próbák, amelyek a legjobban próbára teszik
hitünket, és azt a látszatot keltik, hogy Isten elhagyott bennünket, visznek
közelebb Krisztushoz, hogy minden terhünket az ő lábához tegyük le, és
megismerjük azt a békét, amelyet ő ad cserébe.
Isten
mindig a szenvedések kohójában próbálta meg népét. A kohó tüzében válik le a
salak a keresztény jellem valódi aranyáról. Jézus figyeli a próbát. ő tudja, mi
kell ahhoz, hogy az értékes fém megtisztuljon, és visszatükrözze szeretetének
fényét. Isten kemény, vizsgáztató próbákkal neveli szolgáit. Egyesekben olyan
képességeket lát, amelyeket fel tudna használni műve előbbrevitelére. És a
gondviselő Isten ezeket az embereket megpróbálja. Olyan helyzeteket teremt
számukra, amelyek próbára teszik jellemüket, és megmutatják még önmaguk előtt
is rejtett hibáikat és gyengeségeiket. Isten alkalmat ad nekik e hibáik
kijavítására, és alkalmassá teszi őket szolgálatára. Megmutatja nekik
gyengeségeiket, és megtanítja őket arra, hogy őrá támaszkodjanak, mert ő az
egyedüli segítségük és oltalmuk. Isten így éri el célját. Neveli, tanítja,
fegyelmezi őket, hogy alkalmasak legyenek annak a nagyszerű célnak a
betöltésére, amiért képességeiket kapták. Amikor Isten cselekvésre szólítja
őket, a mennyei angyalok egyesülhetnek velük a földön elvégzendő munkában, mert
készen lesznek rá.
Mai Bibliai szakasz: Bírák 19
Ez az elbeszélés Izrael történelmének
legsötétebb fejezetét mutatja be, amely a Bírák korszakában zajlott. Az
izraeliták által elkövetett összes erkölcsi rémtett közül, amiről ebben a
könyvben olvashatunk, messze ez a legmegdöbbentőbb. E történet és Sodoma
romlottságának története (1Mózes 19) között túl sok a hasonlóság ahhoz, hogy
véletlen legyen. Az író szándékosan tervezte ezt a történetet úgy, hogy
összehasonlítsa benne Izrael erkölcsi romlottságát a sodomabeli emberek
romlottságával. A lévita szavai foglalják össze a történet lényegét: „Nem történt semmi ilyesmi, nem látott senki
ilyet, amióta kijöttek Izráel fiai Egyiptomból, mind a mai napig” (19:30 -
új prot. ford.).
Fontos megjegyezni, hogy az elbeszélő nem
alkot véleményt a szereplők cselekedeteiről. Nem szabad azt feltételeznünk,
hogy a lévita vendéglátója a heteroszexualitást részesítette előnyben a
homoszexuális erőszakkal szemben. Azért tette ezt, mert ezt látta a helyesnek.
Hasonlóképpen nem a vendéglátás hiánya volt itt az igazi probléma, mint ahogy
ezt néhány bibliakutató felvetette. Az erőszak, amit ezek a férfiak elkövettek,
nem barátságtalan természetükből eredt, hanem gonosz és perverz szívük
sarkallta erre őket. Az elbeszélő egyértelművé
teszi, hogy itt a bűncselekmény nemi erőszak és gyilkosság,
melyet a gibeai férfiak követtek el.
Ezekben a szörnyű
cselekményekben az az igazán megdöbbentő, hogy elkövetői Izrael fiai voltak.
A nemi erőszak és a gyilkosság nem volt kevésbé gyakori
az ókori Közel-Keleten, mint
manapság. Ám ilyen szörnyűségek az összes nemzet közül a legkevésbé
történhettek volna meg Isten kiválasztott népe között. Az ő erkölcsi mércéjük
még abban a korszakban is jóval magasabb volt a szomszédos népek
„színvonalánál”, amikor „nem volt király
Izraelben”. A lévita ragaszkodott ahhoz, hogy egy izraelita városba
menjenek egy idegen város helyett (19:12), ez is azt mutatja, hogy azt hitte,
az izraeliták jobb emberek.
Az izraelita társadalom erkölcsi hanyatlása
annak következménye volt, hogy az emberek úgy éltek, mintha nem volna uruk, és
Isten sem volna közöttük – de még a környéken sem. Mi is pontosan így élünk a
mai világban. Az istenfélelem elavult és idegen fogalomnak tűnik a legtöbb
ember számára a mai társadalomban. Jézus követői, Isten kiválasztott népe a
kivétel, ők fénysugarak a sötétben! A legtöbbünk valószínűleg sosem lesz
részese olyan szörnyűségeknek, mint az itt leírt események – hála az Úrnak! Ám
amikor önző módon közelítjük meg a bűnt, a lévita vendéglátójának szerepét
játsszuk. Az ír filozófus, Edmund Burke így fogalmazott: „A gonosz győzelméhez
csupán annyi szükséges, hogy a jó emberek ne tegyenek semmit”. Ha hagyjuk, hogy
a megalkuvás és a kényelem diktáljon akkor, amikor ki kellene állnunk a jóért,
számos lehetőséget fogunk elhalasztani, hogy segítsünk azoknak, akiknek a bűn
ártott.
Justo E. Morales
30. heti
olvasmány a PÁTRIÁRKÁK ÉS
PRÓFÉTÁK 10-11.
fejezeteihez (feb. 21-27).
Mózes első könyvének
első 12 fejezete három kollektív hitehagyás és három isteni missziós válasz
leírását adja. A kezdeti bűnbeesést követően Isten első ígérete a Megváltó volt
(1Móz 3:15). Ezt követően Isten másodjára Noén keresztül ajánlotta fel a szabadulást.
Az özönvizet követően az emberiség ismét
kollektív hitehagyásba esett Bábelnél. A sineári hitehagyásnál szembeszegültek
Isten parancsának, amely egy globális vándorlásra irányult, helyette egy
egyesült kormányt, a lázadás kormányát akarták megalapítani. Isten missziós
válasza az volt, hogy az egyetlen nyelvet összezavarta, az építkezési tervet
ellehetetlenítette, és így szétszórta az emberiséget a teljes földön. Ha az
emberek aszerint vándoroltak volna, ahogyan Isten parancsolta, a különböző
nyelvek és kultúrák természetes módon alakultak volna ki. A nyelvek
összezavarásával Isten felgyorsította a normál nyelvi és kulturális változás
ütemét. Bábel története szomorú véget ér, az emberiség kényszerítve van a
vándorlásra, és nincs remény a láthatáron.
Isten elhívása Ábrám felé egy döntő erejű missziós
kezdeményezés, a kilátástalanság szélén. Mózes első könyvének 12. fejezete
egyike a legerősebb missziológiai szakaszoknak a Bibliában és az Ószövetség
nagy megbízásainak. „Isten mindenkor megőrzött egy maradékot, hogy Őneki
szolgáljanak” (125. o.), és Ábrám ehhez a csoporthoz tartozott. Ábrámmal Isten
kiválasztott egy népcsoportot, akiknek a generációi az Ő szövetséges missziós
megbízottjai lettek, egészen pünkösdig, amikortól is már valamennyi népcsoport
beletartozik a missziós szövetségbe. A lehetséges legnagyobb áldás valamennyi
nép számára akkor jön el, amikor a Messiás megszületik mint Ábrahám magja.
Ábrahám kivételes kultúrák közti
misszionárius volt. Követett el ugyan hibákat, de az emberekért érzett
szeretete valódi volt, ami lehetővé tette számára, hogy közvetlenül
közbenjárjon Istennél Szodomáért. Nyitott volt az Istennel járó emberekkel való
váratlan találkozásokra, mint amilyen például Melkisédek volt. Dédunokája,
József rendkívül hatékony kultúrák közötti misszionárius volt, akiről nincsenek
feljegyezve hibák.
Gorden Doss
Andrews University
Theological Seminary
Fordította: Gősi Csaba
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése