Higgyeztek az Ő prófétáinak - május 31 - PÉNTEK - Bírák 20

Itt találod az összes felolvasást: http://higgyetekazoprofetainak.blogspot.hu/

Az olvasmány szerkezete:

1. Részlet Ellen White könyvéből

2. Olvasmány a napi bibliai fejezethez

3. A heti olvasmány Ellen White könyvéhez

Olvasmány – Az apostolok története 32. fejezet 1418. nap

Az emberek kísértésbe esnek, hogy pénzüket élvezetekre, vágyaik kielégítésére, testük díszítésére vagy lakásuk szépítéséré fordítsák. Még gyülekezeti tagok sem tartózkodnak attól, hogy ilyen célokra bőkezűen, sőt pazarlóan költekezzenek. Ellenben, ha felszólítják őket, hogy az Úr tárházába hozzanak adományokat, hogy műve fejleszthető legyen, akkor ettől húzódoznak. Azután, ha nem tudják elkerülni a felszólítást, adakoznak, de lehetőleg sokkal kevesebbet, mint amennyit igen gyakran haszontalan élvezetekre kiadnak. Isten szolgálata iránt nem mutatnak őszinte szeretetet, sem komoly részvétet lelkek megmentése érdekében. Nem csoda tehát, ha az ilyen tagok keresztényi élete elfajult, beteges élet.

Akinek szívében azonban Krisztus szeretete lángol, az nemcsak kötelességének érzi, hanem boldog lesz, ha mindenét odaáldozhatja a legnagyobb és legszentebb mű fejlesztésére, amelyet valaha emberekre bíztak: feltárni a világnak a jóság, Irgalom és Igazság kincseit.

A kapzsiság, a fösvénység lelkülete viszi rá az embereket, hogy olyan pénzt is visszatartsanak vágyaik kielégítésére, amely jog szerint Istené. Az Úr ezt a lelkületet ma éppúgy gyűlöli, mint annak idején, amikor népét szigorúan megfeddte prófétája által: "Avagy az ember csalhatja-é az Istent? ti mégis csaltatok engem. És azt mondjátok: Mivel csalunk téged? A tizeddel és az áldozni valóval. Átokkal vagytok elátkozva, mégis csaltok engem; a nép egészben!" (Mal. 3, 8. 9.)

A bőkezű adakozás: mennyei lelkület. E lelkület legmagasztosabb megnyilvánulása: Krisztus áldozata a kereszten. Miérettünk odaadta az Atya egyszülött Fiát! Krisztus pedig, miután mindenről lemondott, amivel bírt, Önmagát adta oda, hogy megmentse az embert. A golgotai kereszt legyen az Üdvözítő felhívása a jótékonyságra, minden követőjéhez. A kereszt a jelképe az örök adakozás elvének. "Adni és ismét csak adni." "Aki azt mondja, hogy ő benne marad, annak úgy kell járnia, amint ő járt." (1. Ján. 2, 6.)

Ellenben az önzés lelkülete: a Sátán lelkülete. A világi ember életében megnyilvánuló alapelv ez: Végy! Kapj! Így remélnek boldogságot és kényelmet elérni; vetésük gyümölcse azonban nyomorúság és halál.

Mindaddig, míg Isten áldást ad gyermekeinek, kötelességük sem szűnik meg, hogy visszaadják Neki az Általa igényelt részt. És pedig nemcsak ezt a köteles részt kell adniuk, hanem hozzanak hálaáldozatul önkéntes adományokat is Isten tárházába. Ujjongó szívvel áldozzák hát oda Teremtőjüknek bőségük zsengéit, legkiválóbb javaikat, legszebb és legszentebb szolgálatukat. Akkor gazdag áldást nyernek. Isten olyanná teszi lelküket, amilyen a megöntözött kert, amely sohasem szenved vízhiányban. Amikor pedig begyűjtik az utolsó nagy aratást, jutalmul azokat a kévéket nyerik, melyeket Mesterüknek hozhattak, azért, mert istenadta javaikat önzetlenül használták fel.

Istennek a toborzás munkáját végző, választott szolgái soha ne kényszerüljenek arra, hogy testvéreik részvétteljes és szívélyes segítsége nélkül, saját terhükre vegyék fel a küzdelmet. A gyülekezeti tagok kötelessége, hogy bőkezűek legyenek azok iránt, akik világi foglalkozásukat otthagyják és teljesen Krisztus szolgálatára szentelik életüket. Ha Isten szolgáit bátorítják, műve annál jobban halad. Ellenben, ha az emberi önzés visszatartja az Úr művét megillető támogatást, nemcsak a hithirdetők kezei gyengülnek meg, hanem gyakran egész hasznavehetőségük komolyan megbénul.

Isten haragja felgerjed azok ellen, akik azt állítják, hogy az Ő követői, de ennek ellenére engedik, hogy Istennek szentelt munkások életszükségleteikben hiányt szenvedjenek, mialatt a lelkekért munkálkodnak. Az ilyen önző embereknek egykor nemcsak arról kell számot adniuk, hogy miként sáfárkodtak Isten javaival, hanem arról is, hogy bánatot és szívfájdalmat okoztak eljárásukkal az Úr hűséges szolgáinak. Akit az Úr prédikátori tisztségre hív el, és erre az elhívásra mindent otthagy, hogy az Úr szolgálatába lépjen, kell, hogy áldozatos fáradozásaiért olyan fizetésben részesüljön, amely saját és családja megélhetését is biztosítja.

A világi foglalkozások különféle ágaiban, mind a szellemi, mind a fizikai munka terén a tisztességes munkások igen jó fizetést kaphatnak. És ez a munka - az igazság magvát hinteni, és lelkeket Krisztushoz vezetni - vajon nem sokkal fontosabb-e bármilyen más világi foglalkozásnál? Nincs-e hát joguk a hűséges munkásoknak, hogy ebben a munkakörben is elegendő jutalmat kapjanak? Aszerint, ahogyan becsüljük az erkölcsi és a testi jólétért áldozott munkát, kimutatjuk, mennyivel többre értékeljük a mennyei dolgokat a földieknél.

Szükséges, hogy Isten népe jó szívvel és bőségesen adakozzék, mert Isten tárháza anyagi eszközökre szorul; a prédikátorok szükségleteit, a misszióterületek igényeit kell kielégítenie. A prédikátoroknak szent kötelessége, hogy Isten művének szükségleteit a gyülekezetek elé tárják és hogy bőkezűségre neveljék a tagokat. Ha ezt elhanyagolják és a gyülekezetek nem adakoznak mások szükségleteire, akkor nemcsak az Úr műve szenved, hanem elmarad az az áldás is, amelyben a hívők egyébként részesültek volna.

Mai Bibliai szakasz: Bírák 20

A fejezetet itt olvashatod el a Bibliából:

Károli fordítás:

https://www.biblegateway.com/passage/?search=Bir%C3%A1k+20&version=KAR

Új protestáns fordítás:

https://www.biblegateway.com/passage/?search=B%C3%ADr%C3%A1k+20&version=NT-HU

Egyik fejezet a másik után számol be az izraeliták nemtörődömségéről és tétlenségéről saját erkölcsi állapotukkal kapcsolatosan. Józsué halálával és az izraeliták ezt követő hitehagyásával kezdtük ezt a könyvet. Ettől kezdve az izraeliták nem csupán elnyomásban részesülnek hűtlenségük miatt, hanem szakadások történnek közöttük, sőt, időnként egymás ellen harcolnak, és egymást ölik. Ebben a fejezetben végre azt láthatjuk, ami egyszer sem történt meg Józsué napjai óta, hogy Izrael egész népe (kivéve a benjáminitákat), egy emberként tart gyűlést az Úr előtt. Még bátorítóbb az a tény, hogy azért gyűltek össze, hogy kezeljék a közöttük előforduló gonoszságot.

Izrael fiai felháborodva gyűltek egybe, hogy megtorolják a gonoszságot, és halálbüntetéssel sújtsák a gibeai perverz embereket. Ezzel ellentétben a benjáminiták eltökélték magukat, hogy megvédik a gonosztevőket, és nem adják ki őket. E válasz után az izraeliták elmennek Béthelbe (Isten háza), és megkérdezik Istent. Ám nem azt kérdezik, hogy harcoljanak vagy sem, hanem azt, hogy ki harcoljon ellenük elsőként (20:18). Az izraeliták már eldöntötték, hogy mit fognak tenni. Érdekes, hogy a sértett fél itt nem a lévita, vagy Izrael vezetői. Ez egy gyalázatos bűn volt Istennel szemben, ők mégsem Istent keresték bocsánatért és vezetésért. Istenre nem úgy tekintettek, mint királyukra és parancsnokukra; hanem úgy közelítettek hozzá, mint egy jóshoz, és a tanácsát jövendőmondó képességeiért kérték. Abból is nyilvánvaló, hogy az izraeliták félreértették Isten szerepét, hogy elhozták a frigyládát Silóból, mert szerencsetárgyként akarták használni (1Sám 4).

Isten csak arra válaszol, amit kérdeztek: Júda harcoljon először, de nincs áldás és győzelem ígérete. A benjáminiták felülkerekednek, és egy hatalmas mészárlás következik. Az izraeliták most már tanácsot kérnek az Úrtól (20:23), de az Úr most sem ígér győzelmet. Csak egy óriási veszteség után közelednek úgy az izraeliták a Mindenhatóhoz, ahogy azt már kezdetben tenniük kellett volna: böjtöltek aznap estig, közben pedig égő- és békeáldozatokat mutattak be az Úrnak. Az Úr csak akkor ígéri meg, hogy kezükbe adja a benjáminitákat (20:26-27). Ekkor „az Úr ... vereséget mért Benjáminra Izráel előtt” (20:35 - új prot. ford.).

Isten szándékosan engedi meg, hogy Izrael kétszer is vereséget szenvedjen a győzelem előtt. Egy fontos leckét kellett megtanulniuk arról, hogy hogyan kapják meg Isten áldását. Noha az ő szerepük csak annyi volt, hogy kitisztítsák a gonoszságot Izraelből, Isten bűnbánatot és alázatosságot kívánt meg tőlük, különösképpen ha figyelembe vesszük azt a tényt, hogy az egész nemzet megérdemelte volna Isten haragját. Kiáltó ellentét van a Gibeával szemben kinyilvánított erkölcsi felháborodás és aközött, hogy az izraeliták éveken keresztül minden lelkifurdalás nélkül gyakorolták a nyílt bálványimádást. A gibeoniták elleni büntetés minden élet és vagyon teljes megsemmisítése volt, de az ilyen ítélet csak a bálványimádás esetére volt előírva (5Móz 13:12-18)! Képmutatásukban nem vették észre, hogy sokkal buzgóbbak törekedtek testvéreik elpusztítására, mint arra, hogy saját bűneikből megtisztuljanak, és azokra bocsánatot nyerjenek. Vajon nem tanulság ez számunkra?

Justo E. Morales

199. heti olvasmány AZ APOSTOLOK TÖRTÉNETE  31-32. fejezeteihez (május 26 – június 1.).

A 31. fejezet bemutatja annak a fontosságát, hogy elmenjünk és mindenkinek prédikáljunk. Folyamatosan biztosítanunk kell azt, hogy mindenkinek lehetősége legyen megismerni Istent. Számomra azonban a legfontosabb rész a meg nem szűnő utalás volt a szeretetre, és hogy milyen fontos a szeretet. Isten szeret minket, meghalt a bűneinkért, a világ bűneinek súlyát a vállain cipelte. A szereteten keresztül kapcsolódunk Istenhez. És a szeretet által valósul meg, hogy mások Istenhez lesznek vonva a mi közvetítésünkkel. Meg kell mutatnunk a szeretetet mindenkinek. Nem létezik egyetlen olyan személy, faj, kultúra vagy nem, amely ne lenne méltó az Ő szeretetére. Azért vagyunk ezen a földön, hogy elmenjünk és a szeretet üzenetét prédikáljuk. Isten helyet készít számunkra, ahol szeretni és imádni fogjuk Őt egy örökkévalóságon keresztül.

A 32. fejezet segített megérteni a fontosságát annak, hogy visszaadjuk Istennek a tizedet. Fontos tisztességesen tizedet fizetni, nem csak egy keveset odaadni, azért, hogy több világi dologra maradjon, amelyeket fontosabbnak ítélünk. Emberekként időnként hajlamosak vagyunk olyan dolgokra pénzt költeni, amelyek hosszú távon nem is számítanak igazán. Ha arra a tényre tekintünk, hogy Isten milyen sokat adott nekünk, nem tűnik túlzónak visszaadni annak, aki oly nagylelkűen gondoskodott rólunk.

Austin Deibert

Parkview Adventista Akadémia

Lacombe, Alberta, Kanada

Fordította Gősi Csaba