Az olvasmány szerkezete:
1. Részlet
Ellen White könyvéből
2. Olvasmány a
napi bibliai fejezethez
3. A heti olvasmány
Ellen White könyvéhez
Olvasmány – Az apostolok története 31. fejezet 1413. nap
31.
Az üzenetet elfogadják
Pál apostol Efézusból nagyobb misszióútra indult. Remélte,
hogy útközben még egyszer meglátogathatja előbbi tevékenységének színhelyeit
Európában. Miután egy ideig Troásban időzött "a Krisztus evangéliuma
ügyében", találkozott lelkekkel, kik készek voltak üzenetét meghallgatni.
"...Kapu nyittatott nékem az Úrban" - mondotta később itt folytatott
működéséről. Azonban bármilyen eredményes volt is Troásban végzett munkája,
mégsem maradhatott ott sokáig. "Az összes gyülekezetek gondja"
nehezedett rá, de különösen a korinthusi gyülekezetért aggódott. Remélte, hogy
Titussal találkozhat Troásban és megtudja tőle, hogyan fogadták a korinthusi
hittestvérek az általa küldött tanácsokat és feddéseket; ebben a reményében
azonban csalódott. "Nem volt lelkemnek nyugodalma" - írja erre
vonatkozólag - "mert nem találtam Titust, az én atyámfiát." Ezért
Troásból eltávozott és átment Maczedóniába, ahol Filippiben találkozott
Timótheussal.
Miközben Pál a korinthusi gyülekezetért aggódott, mégis
mindvégig a legjobbat remélte felőlük. Mindazáltal gyakran mélységes szomorúság
rezdült át lelkén, ha arra gondolt, hogy tanácsait és intéseit esetleg
félreértik. "...Nem volt semmi nyugodalma a mi testünknek, sőt mindenképen
nyomorogtunk; kívül harc, belől félelem. De az Isten, a megalázottak
vigasztalója, minket is megvigasztalt Titus megjöttével."
Ez a hűséges hírnök hozta azt a bátorító üzenetet, hogy a
korinthusi hívők csodálatos átalakuláson mentek át. Sokan elfogadták az apostol
levelében foglalt tanítást és bűneiket megbánták. Életmódjuk nem hozott többé
szégyent a kereszténységre, hanem hatásos befolyást gyakorolt a jóra, a
szentséges életre.
Végtelen örömében Pál újabb levelet írt a korinthusi
hívőknek. Szívének háláját fejezte ki a bennük munkált jó eredményért.
"Hát ha megszomorítottalak is titeket azzal a levéllel, nem bánom, noha
bántam." (2. Kor. 7, 8.) Amikor az a félelem hatotta át, hogy szavait
esetleg elvetik, néha megbánta, hogy olyan határozottan és szigorúan írt nekik.
Most azonban hozzátehette: "Most örülök, nem azért, hogy megszomorodtatok,
hanem hogy megtérésre szomorodtatok meg. Mert Isten szerint szomorodtatok meg,
hogy miattunk semmiben kárt ne valljatok. Mert az Isten szerint való szomorúság
üdvösségre való megbánhatatlan megtérést szerez". Az a megbánás, amelyet
az isteni kegyelem munkál a szívben, bűnvallomásra vezet és a bűn elhagyására.
Az apostol kijelentése szerint ilyen gyümölcsök mutatkoztak a korinthusi hívők
életében. "...Milyen nagy buzgóságot keltett ti bennetek, sőt védekezést,
sőt kívánkozást, sőt buzgóságot, sőt bosszúállást!"
Pál hosszabb ideig súlyos lelki terhet viselt a
gyülekezetekért - ez a teher olyan nehéz volt, hogy majdnem elviselhetetlenné
vált. Ravasz tanítók igyekeztek lerontani a hívőkre gyakorolt befolyását és az
evangéliumi igazságok helyett saját tanaikat akarták rájuk erőszakolni. A
nehézségek és csüggesztő körülmények, melyek Pált keserítették, a következő
szavaiból is kivehetők: "...hogy felette igen, erőnk felett
megterheltettünk, úgy, hogy életünk felől is kétségben valánk."
Most azonban megszűnt aggodalmának az egyik oka. Arra a
hírre, hogy a korinthusiakhoz intézett levelét annyira megszívlelték, Pál ilyen
ujjongó szavakra fakadt: "Áldott az Isten és a mi Urunk Jézus Krisztusnak
Atyja és minden vigasztalásnak Istene, aki megvigasztal minket minden
nyomorúságunkban, hogy mi is megvigasztalhassunk bármely nyomorúságba esteket
azzal a vigasztalással, amellyel Isten vígasztal minket. Mert amint bőséggel
kijutott nékünk a Krisztus szenvedéseiből, úgy bőséges a mi vigasztalásunk is
Krisztus által. De akár nyomorgattatunk, a ti vigasztalástokért és üdvösségtekért
van az, mely hathatós ugyanazon szenvedések elviselésére, amelyeket mi is
szenvedünk; akár megvigasztaltatunk a ti vigasztalástokért és üdvösséglekért
van az. És a mi reménységünk erős felőletek, tudván, hogy amiképpen társaink
vagytok a szenvedésben, azonképpen a vigasztalásban is."
Noha Pál örömét fejezte ki újbóli megtérésük és a
kegyelemben való növekedésük felett, mégis szívük és életük átalakulásáért
egyedül Istent dicsérte és dicsőítette. Így kiáltott fel: "Hála pedig az
Istennek, aki mindenkor diadalra vezet minket a Krisztusban, és az ő
ismeretének illatját minden helyen megjelenti mi általunk. Mert Krisztus jó
illatja vagyunk Istennek, mind üdvözülők, mind az elkárhozók között."
Abban az időben szokás volt, hogy a győzelmes háborúból visszatérő vezér,
foglyok csapatát hozta magával.
Ilyen alkalmakra tömjénezőket rendeltek ki és miközben a
sereg győztesen vonult hazafelé, a halálra ítélt foglyok számára ez a jó illat
"a halál illata volt a halálra;" arra utalt, hogy közelednek
kivégzésük helyéhez. Ellenben olyan foglyok számára, akiknek uraik
megkegyelmeztek és életüket megkímélték, a tömjénfüst, "az élet illata
volt az életre", mivel azt jelezte, hogy szabadulásuk elközelgett.
Mai Bibliai szakasz: Bírák
15
A fejezetet itt
olvashatod el a Bibliából:
Károli fordítás:
Új protestáns fordítás:
Amíg az előző fejezet Sámsonnak, mint Isten
emberének a bukását fedi fel előttünk, addig ez a fejezet azt emeli ki, hogy
hogyan bukik meg mint vezető. A filiszteusok elleni támadásra nem az a
vágy késztette, hogy véget vessen az izraeliták elnyomásának, hanem saját önző
vágya, hogy megmutassa, milyen erős. Sámson cselekedetei még az akkori
mértékekkel mérve is túlzottak és indokolatlanok voltak. Az előző
bírákkal összevetve, akik az Úr nevében csatába mentek, Sámson egyszer sem
hívta segítségül az Urat, de ennek ellenére Isten Lelke erővel ruházta fel,
hogy legyőzze ellenségeit (14. vers). Büszkélkedik a győzelmével ahelyett, hogy
Istennek tulajdonítaná azt. Csak akkor hívja segítségül Istent, amikor
szüksége van rá, és akkor is csak panaszkodik ahelyett, hogy könyörögne
Istenhez.
Sámson látszólag mégis megússza, mert Isten
továbbra is megáldja őt –lázadozásai ellenére. Bár az életét megmentette, a
küldetése, hogy Isten népét megmentse, meghiúsult a saját önzősége és éretlen
hozzáállása miatt. „Amiképpen cselekedtek
ők velem, én is úgy cselekedtem velük”. Júda emberei ahelyett, hogy
összefognának Sámsonnal, hogy lerázzák a filiszteusok igáját, inkább
meghunyászkodnak a fenyegetés előtt, és nincsen lelkiismeret-furdalásuk, amikor
saját embereik közül feladnak egyet (9-13. vers). Sámson fél attól, hogy
nekitámadnak, és így meg kell ölnie a saját embereit. A kiválasztott
szabadítónak megvan az ereje, hogy megöljön ezer embert, de hiányzik az
erkölcsi tartása, ami tiszteletet parancsolna, és megbízzon benne akár csak egy
izraelita is. A saját igazságérzete vezeti, így nem különbözik a filiszteusoktól,
akik ellen harcol.
Sokan közülünk Sámson életét élik. Meghívást
kaptunk, hogy Isten népének vezetői legyünk. Isten olyan tulajdonságokkal és
képességekkel áldott meg, amikkel nagy tetteket vihetünk végbe Őérte. De
Sámsonhoz hasonlóan mi is önfejűek vagyunk, a saját képességeinkben vagy
helyzetünkben bízunk, hogy megvalósítsunk dolgokat. Sikereink miatt talán
nem vesszük észre, hogy mi akarunk irányítani ahelyett, hogy engednénk: Isten
vegye át a vezetést. Ne felejts el imádkozni Jézushoz ma, hogy a Szentlélek
vezesse az életedet!
Justo
E. Morales
199. heti olvasmány AZ APOSTOLOK TÖRTÉNETE 31-32. fejezeteihez (május 26 – június 1.).
A 31. fejezet bemutatja
annak a fontosságát, hogy elmenjünk, és mindenkinek prédikáljunk. Folyamatosan
biztosítanunk kell azt, hogy mindenkinek lehetősége legyen megismerni Istent.
Számomra azonban a legfontosabb rész a meg nem szűnő utalás volt a szeretetre,
és hogy milyen fontos a szeretet. Isten szeret minket, meghalt a bűneinkért, a
világ bűneinek súlyát a vállain cipelte. A szereteten keresztül kapcsolódunk
Istenhez. És a szeretet által valósul meg, hogy mások Istenhez lesznek vonva a
mi közvetítésünkkel. Meg kell mutatnunk a szeretetet mindenkinek. Nem létezik egyetlen
olyan személy, faj, kultúra vagy nem, amely ne lenne méltó az Ő szeretetére.
Azért vagyunk ezen a földön, hogy elmenjünk és a szeretet üzenetét prédikáljuk.
Isten helyet készít számunkra, ahol szeretni és imádni fogjuk Őt egy
örökkévalóságon keresztül.
A 32. fejezet segített
megérteni annak fontosságát, hogy visszaadjunk Istennek, a tizeden keresztül.
Fontos tisztességesen tizedet fizetni, nem csak egy keveset odaadni, azért,
hogy több világi dologra maradjon, amelyeket fontosabbnak ítélünk. Emberekként
időnként hajlamosak vagyunk olyan dolgokra pénzt költeni, amelyek hosszú távon
nem is számítanak igazán. Ha arra a tényre tekintünk, hogy Isten milyen sokat
adott nekünk, nem tűnik túlzónak visszaadni annak, aki oly nagylelkűen
gondoskodott rólunk.
Austin Deibert
Parkview Adventista
Akadémia
Lacombe, Alberta,
Kanada
Fordította Gősi Csaba
Ámen
VálaszTörlés