2019. május 26., vasárnap

Higgyeztek az Ő prófétáinak - május 26 - VASÁRNAP - Bírák 15


Itt találod az összes felolvasást: http://higgyetekazoprofetainak.blogspot.hu/

Az olvasmány szerkezete:
1. Részlet Ellen White könyvéből
2. Olvasmány a napi bibliai fejezethez
3. A heti olvasmány Ellen White könyvéhez

Olvasmány – Az apostolok története 31. fejezet 1413. nap

31. Az üzenetet elfogadják

Pál apostol Efézusból nagyobb misszióútra indult. Remélte, hogy útközben még egyszer meglátogathatja előbbi tevékenységének színhelyeit Európában. Miután egy ideig Troásban időzött "a Krisztus evangéliuma ügyében", találkozott lelkekkel, kik készek voltak üzenetét meghallgatni. "...Kapu nyittatott nékem az Úrban" - mondotta később itt folytatott működéséről. Azonban bármilyen eredményes volt is Troásban végzett munkája, mégsem maradhatott ott sokáig. "Az összes gyülekezetek gondja" nehezedett rá, de különösen a korinthusi gyülekezetért aggódott. Remélte, hogy Titussal találkozhat Troásban és megtudja tőle, hogyan fogadták a korinthusi hittestvérek az általa küldött tanácsokat és feddéseket; ebben a reményében azonban csalódott. "Nem volt lelkemnek nyugodalma" - írja erre vonatkozólag - "mert nem találtam Titust, az én atyámfiát." Ezért Troásból eltávozott és átment Maczedóniába, ahol Filippiben találkozott Timótheussal.
Miközben Pál a korinthusi gyülekezetért aggódott, mégis mindvégig a legjobbat remélte felőlük. Mindazáltal gyakran mélységes szomorúság rezdült át lelkén, ha arra gondolt, hogy tanácsait és intéseit esetleg félreértik. "...Nem volt semmi nyugodalma a mi testünknek, sőt mindenképen nyomorogtunk; kívül harc, belől félelem. De az Isten, a megalázottak vigasztalója, minket is megvigasztalt Titus megjöttével."

Ez a hűséges hírnök hozta azt a bátorító üzenetet, hogy a korinthusi hívők csodálatos átalakuláson mentek át. Sokan elfogadták az apostol levelében foglalt tanítást és bűneiket megbánták. Életmódjuk nem hozott többé szégyent a kereszténységre, hanem hatásos befolyást gyakorolt a jóra, a szentséges életre.

Végtelen örömében Pál újabb levelet írt a korinthusi hívőknek. Szívének háláját fejezte ki a bennük munkált jó eredményért. "Hát ha megszomorítottalak is titeket azzal a levéllel, nem bánom, noha bántam." (2. Kor. 7, 8.) Amikor az a félelem hatotta át, hogy szavait esetleg elvetik, néha megbánta, hogy olyan határozottan és szigorúan írt nekik. Most azonban hozzátehette: "Most örülök, nem azért, hogy megszomorodtatok, hanem hogy megtérésre szomorodtatok meg. Mert Isten szerint szomorodtatok meg, hogy miattunk semmiben kárt ne valljatok. Mert az Isten szerint való szomorúság üdvösségre való megbánhatatlan megtérést szerez". Az a megbánás, amelyet az isteni kegyelem munkál a szívben, bűnvallomásra vezet és a bűn elhagyására. Az apostol kijelentése szerint ilyen gyümölcsök mutatkoztak a korinthusi hívők életében. "...Milyen nagy buzgóságot keltett ti bennetek, sőt védekezést, sőt kívánkozást, sőt buzgóságot, sőt bosszúállást!"

Pál hosszabb ideig súlyos lelki terhet viselt a gyülekezetekért - ez a teher olyan nehéz volt, hogy majdnem elviselhetetlenné vált. Ravasz tanítók igyekeztek lerontani a hívőkre gyakorolt befolyását és az evangéliumi igazságok helyett saját tanaikat akarták rájuk erőszakolni. A nehézségek és csüggesztő körülmények, melyek Pált keserítették, a következő szavaiból is kivehetők: "...hogy felette igen, erőnk felett megterheltettünk, úgy, hogy életünk felől is kétségben valánk."

Most azonban megszűnt aggodalmának az egyik oka. Arra a hírre, hogy a korinthusiakhoz intézett levelét annyira megszívlelték, Pál ilyen ujjongó szavakra fakadt: "Áldott az Isten és a mi Urunk Jézus Krisztusnak Atyja és minden vigasztalásnak Istene, aki megvigasztal minket minden nyomorúságunkban, hogy mi is megvigasztalhassunk bármely nyomorúságba esteket azzal a vigasztalással, amellyel Isten vígasztal minket. Mert amint bőséggel kijutott nékünk a Krisztus szenvedéseiből, úgy bőséges a mi vigasztalásunk is Krisztus által. De akár nyomorgattatunk, a ti vigasztalástokért és üdvösségtekért van az, mely hathatós ugyanazon szenvedések elviselésére, amelyeket mi is szenvedünk; akár megvigasztaltatunk a ti vigasztalástokért és üdvösséglekért van az. És a mi reménységünk erős felőletek, tudván, hogy amiképpen társaink vagytok a szenvedésben, azonképpen a vigasztalásban is."

Noha Pál örömét fejezte ki újbóli megtérésük és a kegyelemben való növekedésük felett, mégis szívük és életük átalakulásáért egyedül Istent dicsérte és dicsőítette. Így kiáltott fel: "Hála pedig az Istennek, aki mindenkor diadalra vezet minket a Krisztusban, és az ő ismeretének illatját minden helyen megjelenti mi általunk. Mert Krisztus jó illatja vagyunk Istennek, mind üdvözülők, mind az elkárhozók között." Abban az időben szokás volt, hogy a győzelmes háborúból visszatérő vezér, foglyok csapatát hozta magával.

Ilyen alkalmakra tömjénezőket rendeltek ki és miközben a sereg győztesen vonult hazafelé, a halálra ítélt foglyok számára ez a jó illat "a halál illata volt a halálra;" arra utalt, hogy közelednek kivégzésük helyéhez. Ellenben olyan foglyok számára, akiknek uraik megkegyelmeztek és életüket megkímélték, a tömjénfüst, "az élet illata volt az életre", mivel azt jelezte, hogy szabadulásuk elközelgett.

Mai Bibliai szakasz: Bírák 15

A fejezetet itt olvashatod el a Bibliából:
Károli fordítás:

Új protestáns fordítás:

Amíg az előző fejezet Sámsonnak, mint Isten emberének a bukását fedi fel előttünk, addig ez a fejezet azt emeli ki, hogy hogyan bukik meg mint vezető. A  filiszteusok elleni támadásra nem az a vágy késztette, hogy véget vessen az izraeliták elnyomásának, hanem saját önző vágya, hogy megmutassa, milyen erős. Sámson cselekedetei még az akkori mértékekkel mérve is túlzottak és indokolatlanok voltak.  Az előző bírákkal összevetve, akik az Úr nevében csatába mentek, Sámson egyszer sem hívta segítségül az Urat, de ennek ellenére Isten Lelke erővel ruházta fel, hogy legyőzze ellenségeit (14. vers). Büszkélkedik a győzelmével ahelyett, hogy Istennek tulajdonítaná azt. Csak akkor hívja segítségül Istent, amikor szüksége van rá, és akkor is csak panaszkodik ahelyett, hogy könyörögne Istenhez.

Sámson látszólag mégis megússza, mert Isten továbbra is megáldja őt –lázadozásai ellenére. Bár az életét megmentette, a küldetése, hogy Isten népét megmentse, meghiúsult a saját önzősége és éretlen hozzáállása miatt. „Amiképpen cselekedtek ők velem, én is úgy cselekedtem velük”. Júda emberei ahelyett, hogy összefognának Sámsonnal, hogy lerázzák a filiszteusok igáját, inkább meghunyászkodnak a fenyegetés előtt, és nincsen lelkiismeret-furdalásuk, amikor saját embereik közül feladnak egyet (9-13. vers).  Sámson fél attól, hogy nekitámadnak, és így meg kell ölnie a saját embereit. A kiválasztott szabadítónak megvan az ereje, hogy megöljön ezer embert, de hiányzik az erkölcsi tartása, ami tiszteletet parancsolna, és megbízzon benne akár csak egy izraelita is. A saját igazságérzete vezeti, így nem különbözik a filiszteusoktól, akik ellen harcol.

Sokan közülünk Sámson életét élik. Meghívást kaptunk, hogy Isten népének vezetői legyünk. Isten olyan tulajdonságokkal és képességekkel áldott meg, amikkel nagy tetteket vihetünk végbe Őérte. De Sámsonhoz hasonlóan mi is önfejűek vagyunk, a saját képességeinkben vagy helyzetünkben bízunk, hogy megvalósítsunk dolgokat.  Sikereink miatt talán nem vesszük észre, hogy mi akarunk irányítani ahelyett, hogy engednénk: Isten vegye át a vezetést. Ne felejts el imádkozni Jézushoz ma, hogy a Szentlélek vezesse az életedet!

Justo E. Morales

199. heti olvasmány AZ APOSTOLOK TÖRTÉNETE  31-32. fejezeteihez (május 26 – június 1.).

A 31. fejezet bemutatja annak a fontosságát, hogy elmenjünk, és mindenkinek prédikáljunk. Folyamatosan biztosítanunk kell azt, hogy mindenkinek lehetősége legyen megismerni Istent. Számomra azonban a legfontosabb rész a meg nem szűnő utalás volt a szeretetre, és hogy milyen fontos a szeretet. Isten szeret minket, meghalt a bűneinkért, a világ bűneinek súlyát a vállain cipelte. A szereteten keresztül kapcsolódunk Istenhez. És a szeretet által valósul meg, hogy mások Istenhez lesznek vonva a mi közvetítésünkkel. Meg kell mutatnunk a szeretetet mindenkinek. Nem létezik egyetlen olyan személy, faj, kultúra vagy nem, amely ne lenne méltó az Ő szeretetére. Azért vagyunk ezen a földön, hogy elmenjünk és a szeretet üzenetét prédikáljuk. Isten helyet készít számunkra, ahol szeretni és imádni fogjuk Őt egy örökkévalóságon keresztül.

A 32. fejezet segített megérteni annak fontosságát, hogy visszaadjunk Istennek, a tizeden keresztül. Fontos tisztességesen tizedet fizetni, nem csak egy keveset odaadni, azért, hogy több világi dologra maradjon, amelyeket fontosabbnak ítélünk. Emberekként időnként hajlamosak vagyunk olyan dolgokra pénzt költeni, amelyek hosszú távon nem is számítanak igazán. Ha arra a tényre tekintünk, hogy Isten milyen sokat adott nekünk, nem tűnik túlzónak visszaadni annak, aki oly nagylelkűen gondoskodott rólunk.

Austin Deibert
Parkview Adventista Akadémia
Lacombe, Alberta, Kanada
Fordította Gősi Csaba

1 megjegyzés: