Az olvasmány szerkezete:
1. Részlet
Ellen White könyvéből
2. Olvasmány a
napi bibliai fejezethez
3. A heti olvasmány
Ellen White könyvéhez
Olvasmány – A nagy küzdelem 40. fejezet 1795. nap
41.
fejezet (2. rész) – A Föld pusztulása
A gonoszok szíve tele van bánattal. De nem azt sajnálják,
hogy elfeledkeztek Istenről és embertársaikról, hanem azt, hogy Isten győzött.
Bűneik következményeit siratják, de gonoszságukat nem bánják meg. Minden követ
megmozgatnának a győzelemért.
A világ látja, hogy azoknak, akiket kigúnyolt, kinevetett
és pusztulásra szánt, nem árt a ragály, a fergeteg és a földrengés. Aki
megemésztő tűz a törvényszegőnek, biztos menedék népének.
A lelkész, aki az emberek kegyeiért feláldozta az
igazságot, most meglátja tanításainak jellegét és következményeit. Nem kétséges,
hogy a Mindenható szeme elkísérte a szószékre, figyelte, amikor az utcán járt,
és amikor emberek ügyeivel foglalkozott. Minden lelki hatás, minden leírt sor,
minden kimondott szó, minden cselekedet, amely hamis nyugalmat kínált, az
embereknek magvetés volt; és a magvető a szerencsétlen, elveszett lelkekben
most láthatja munkájának gyümölcsét.
Az Úr így szól: "Hazugsággal gyógyítgatják az én népem
leányának romlását, mondván: Békesség, békesség, és nincs békesség. "
"Megszomorítjátok az igaznak szívét hazugsággal, holott én őt bántani nem
akartam, s megerősítitek a hitetlen kezeit, hogy meg ne térjen gonosz útjáról,
hogy őt életben megtartsam" (Jer 8:11; Ez 13:22).
"Jaj a pásztoroknak, akik elvesztik és elszélesztik az
én mezőmnek juhait... Ímé, én megbüntetem a ti cselekedeteiteknek gonoszságát.
" "Jajgassatok pásztorok, és kiáltsatok, és heverjetek a porban, ti
vezérei a nyájnak, mert eljön a ti megöletéseteknek és szétszóratástoknak
ideje... És nincs hová futniuk a pásztoroknak, és menekülniük a nyáj vezéreinek"
(Jer 23:1-2; 25:34-35) .
Mai Bibliai szakasz: Zsoltárok
134
A fejezetet itt
olvashatod el a Bibliából:
Károli fordítás:
Új protestáns fordítás:
Ahogyan az utazók
Jeruzsálem felé tartottak, egész nap úton voltak, és útközben énekeltek. Nem
olyan dalocskákat, amiket a gyerekeink szoktak dalolászni útközben, hanem olyan
hatalmas himnuszokat, amelyek folyvást emlékeztették őket zarándoklásuk
jelentőségére.
Amint megpillantották a
lévitákat a Templomban az esti áldozat szolgálata közben, elkezdték utolsó
éneküket: " ... áldjátok
az Urat mind, ti szolgái az Úrnak, akik az Úr házában álltok éjjelente!"
Képzeljük el, hogy
milyen is lehetett az éjszakai szolgálatot teljesítő templomi szolgák közé
tartozni. Habár a legtöbbször úgy tűnt, hogy munkájukat az emberek észre sem
vették, és nem is nagyon értékelték, mégis ezen a különleges éjjelen tisztelet
övezte őket, és megerősítést kaphattak arra nézve, hogy szolgálatuk mennyire
fontos. Igazán bátorító lehetett!
Amit a legjobban
szeretek ebben az énekben, hogy elismeri és bátorítja ezeket az éjszakai
szolgálattevőket, anélkül, hogy hízelegne nekik. Bizonyára az ének sorai
elmondhatták volna, hogy milyen nagyszerű munkát végeznek ezek a léviták, és
méltathatta volna hűségüket, mégis inkább bátorította őket, és arra
emlékeztette mindnyájukat, hogy mi a szolgálatuk célja.
Ez arra az esetre
emlékeztet engem, amikor egyszer épp befejeztem a tanítást egy gyermek szombatiskolai
osztályban, és egy nagypapa kitárt karokkal jött felém: "Csak szeretném
megszorítani a kezét a gyülekezet legfontosabb szolgálattevőjének" mondta.
Tudtam, hogy mit próbált ezzel mondani nekem. Elismerte a munkámat, és
emlékeztetett arra, hogy milyen fontos a gyermekeket Krisztushoz vezetni. Habár
jól estek szavai, mégsem tettek önteltté, hanem inkább azt éreztem hogy
elismerik a szolgálatot, amit végzek, és arra sarkallt ez a gesztus, hogy
100%-osan odaszenteljem magam az én apró, sokszor észrevétlen kis
szolgálatomra.
Gondolkodjunk el,
hogyan tudnánk bátorítani (hízelgés nélkül) a gyülekezetünkben azokat, akik
olyan szolgálatokat végeznek, amiket általában nem sokba néznek.
Lori Futcher
254. heti olvasmány A NAGY KÜZDELEM
41. fejezetéhez (június 14-20.).
Jézus visszatértekor a „széles úton” járók
idejének vége lesz ezen a bolygón. Babilon elesett, és a boros pohár
kitöltetik. Sokan ráeszmélnek, már túl későn, hogy elszalasztották az
örökkévalóságot. Milyen kijózanító a veszteség felismerése: az üresség,
szomorúság és rémület érzése együtt jelenik meg. Ez a kikényszerített reakció azonban már túl későn jön, hiszen örök
sorsunk addigra már el lesz döntve.
Szomorú módon sokan a lelkészeiknek
tulajdonítják örök kárhozatukat, azoknak, akik nem felrázó igehirdetéseket
tartottak, és kiszolgálták a tömeg igényeit, akik nem „kiáltottak teljes
torokkal, és hirdették népemnek bűneiket” (Ézsaiás 58:1). Milyen erős kép ez,
amit szemlélhetünk, amikor épp azok, akik a legtöbb áldásban és jutalomban
bővelkedtek, most a legkeserűbb kárhoztatásban részesülnek a gyülekezet
tagjaitól.
Kijózanító gondolat, hogy a Szentírás
tanítójaként a szavaim, befolyásom és a cselekedeteim számtalan ember örök
sorsára lehetnek hatással. Ez a fejezet kíméletlen emlékeztető a hamis lelki
vezetők szomorú sorsára, azoknak, akik a befolyásukat és a szószéket arra
használták, hogy felhígítsák az igazságot és embereknek tetsszenek (Gal. 1:10).
Az ellenkezője is igaz, hogy a lelkészeknek és a vezetőknek jelentős pozitív
hatása lehet Isten művében, ha teljesen alárendelik magukat és naponta
megkeresztelkednek a Szent Lélek által. Képzeljük csak el, micsoda öröm lesz az
ilyen szolgák jutalma!
Jó töprengeni. Én is gyakran szoktam. Gondold
át, hogy merre is tart most az életed. Tedd meg a szükséges kiigazításokat,
amíg a kegyelem ajtaja még nyitva áll.
Shandrell Penniken
Személyes Missziószolgálatok Igazgató,
Északi Egyházterület, Dél-Afrika
Fordította Gősi Csaba
Amen
VálaszTörlésAAAAAAAAAAAAAAA
Ámen!