Higgyetek az Ő prófétáinak: január 2026

2026. január 31., szombat

Higgyetek az Ő prófétáinak - január 31 - SZOMBAT - Sámuel második könyve 23. fejezet

Itt találod az összes felolvasást: http://higgyetekazoprofetainak.blogspot.hu/

Gondolatok Sámuel második könyve 23. fejezetéből

A fejezetet itt olvashatod el a Bibliából:

Károli Gáspár fordítás:

https://www.biblegateway.com/passage/?search=2%20S%C3%A1muel%2023&version=KAR

Új protestáns fordítás:

https://www.biblegateway.com/passage/?search=2%20S%C3%A1muel%2023&version=NT-HU

Kommentben leírhatod építő gondolataidat a fejezet üzenetéről. Ha e-mailben kaptad meg az olvasmányokat, válaszlevélben írhatod meg gondolataidat vagy kommentet írhatsz ide: https://www.facebook.com/higgyetekazoprofetainak

Ez a fejezet is a kétszeresen, vagy párhuzamosan feljegyzett bibliai igeszakaszok egyike. Ez azt jelenti, hogy a Szentlélek úgy gondolta, bölcs dolog megismételni ezt a leírást a Krónikák első könyvének 11. fejezetében, amely fejezetből azonban hiányzik „Dávid király utolsó szavainak”, a vég idejére szóló kijelentéseinek feljegyzése, amit Sámuel második könyve 23. fejezetének 2-7. verseiben olvashatunk. Nyilvánvaló, hogy ezekben a versekben Dávid a földi történelem legvégső eseményeiről beszél, mivel a 6. és 7. versben egyértelmű és erőteljes kifejezéseket használ a gonosz végleges megsemmisítésére és kiirtására vonatkozóan: „az istentelenek mindnyájan... tűzzel égettessenek meg”.

Ebben a szakaszban azt láthatjuk, hogy a Szentháromság szól Dávidhoz, ugyanis a 2. versben azt mondja, hogy „az Úr lelke (ruah) beszélt általam, az ő szava (Igéje) volt nyelvemen”, majd a 3. versben: „Izráel Istene mondotta, Izráel kősziklája (cúr) így szólt hozzám” (új prot. ford.). A Dávidnak szóló isteni üzenetben a messiási királyság gondolata tárul elénk a 3. és 4. versben. Az 5. versben pedig már Dávid reménnyel teli értelmezését találjuk, miszerint a jövendölés az ő „házára” vonatkozik. Izraelben a királyság rendszere, amely Saullal kezdődött, nem egyezett meg Isten eredeti tervével, Isten azonban kegyelmesen eltűrte ezt az emberi intézményt egy ideig, az igazi királyság megalapításáig – a Messiás uralma alatt.

Még egy fontos dolog ötlik szemünkbe, ahogy Sámuel 2. könyvét olvassuk, mégpedig az, hogy az embereknek abban az időben nem csak egy nevük volt: Jóséb-Basebetet Adinónak* is hívták. A Krónikák első könyve 11:11-ben Jósébnek egy másik névváltozatát is megtaláljuk: Jásobeámnak nevezi őt az Írás. Dávidot és Salamont uralkodásuk alatt több írnok is szolgálta, akik más és más betűformákat és helyesírási szabályokat alkalmaztak. A krónikások különbözősége a számok területén is megmutatkozott. Krónikák első könyve 11:11-ben a testőrök vezéréről azt olvassuk, hogy „felemelte a kopjáját háromszáz ellen, akiket egyszerre megsebesíte”, míg Sámuel könyve szerint „egy ízben nyolcszázat sebesített meg” (8. vers). Mondhatnánk, hogy ez ellentmondás, azonban az ókori keleten - ahogy sokszor ma is - háborúban, valamit természeti csapások idején természetes volt, hogy az áldozatok összeszámlálásakor gyakran eltérő eredmények kerültek feljegyzésre. Azt se feledjük, hogy amikor az időben jóval későbbi írnok feljegyezte, amit egy korábbi krónikából (mint pl. 2Sám 23) felolvastak neki, akkor a különböző kiejtési formák és azok esetleges félrehallása is szerepet jászhatott.

A Szentlélek azt akarja, hogy figyeljünk fel az emberi tévedések valóságára, az emberi nyelvek, fülek, kezek, és az emberi emlékező tehetség gyarlóságára, amelyek az írnokok másolási gyakorlatában is megmutatkoztak. Mondhatjuk, hogy Isten Igéje még mindig létező valóság? Igen! És megbízhatónak is nevezhetjük a Bibliát? Teljes mértékben! A kétszeresen feljegyzett, azaz párhuzamos bibliai igeszakaszokban az említett jelenség nem rendkívüli. Egyes beszámolók békeidőben íródtak, míg mások szorongattatás és háborús idők közepette. A Szentlélek, mint a Szentírás ihletője mély együttérzést mutat az emberiség iránt, készséget mutat arra, hogy engedje az embert emberi módon szólni az emberhez, még ha ez tökéletlen is. Mindezen tökéletlenség ellenére Isten Lelkének az emberi elmére és szívre gyakorolt hatása az, ami igazán számít: az a világosság, ami csak Tőle származhat.

Ahogy Dávid mondta: „Az én lábamnak szövétneke a te igéd, és ösvényemnek világossága” (Zsolt 119:105). És ezt is: „Szívembe rejtettem a te beszédedet, hogy ne vétkezzem ellened” (Zsolt 119:11).

Szerető Istenünk!

Szentlélek Isten, Aki emberi kezek által szerkesztetted egybe Isten Igéjét, Te vagy egyedül hatalmas arra, hogy elvedd a tökéletlent, és elménkbe és szívünkbe tökéletes megértést adj, a teljes igazságot. Állandóan szükségünk van útmutatásodra. Jézus nevében jöttünk Hozzád. Ámen

Koot van Wyk

Olvasmány – E.G. White PÁTRIÁRKÁK ÉS PRÓFÉTÁK 60. fejezet

60. fejezet – IZRAEL ELSŐ KIRÁLYA (7. rész)

Mielőtt azonban az izraeliták jólétüket remélhették volna, meg kellett térniük Istenhez. Mert a bűn miatt vesztették el Istenbe vetett hitüket; népük kormányzásában hatalmát és bölcsességét nem látták meg, s így nem hitték, hogy ügyüket legjobban ő vezetheti. De mielőtt valódi békét nyerhettek volna, alkalmat kaptak felismerni és megvallani azt a bűnt, amelyet elkövettek. Amikor királyt kértek, kijelentették, mit kívánnak: "[...] válassz nékünk királyt, aki ítéljen felettünk, mint minden népnél szokás" (1Sám 8:5). Most Sámuel elbeszélte nekik Izrael történetét attól az időtől kezdve, hogy az Úr kivezette őket Egyiptomból. Előttük mindig Jahve, a királyok Királya állt és vezette harcaikat. Bár bűneik sokszor adták őket ellenség kezébe, de mihelyt megtértek gonosz útaikról, Isten az ő kegyelméből szabadítót adott soraikból. Az Úr elküldte nékik Gedeont, Bárákot, Jeftét és Sámuelt "[...] és megszabadíta titeket mindenfelől ellenségeitek kezéből, és biztonságban laktatok" (1Sám 12:11). Mégis, mikor veszély fenyegette őket az ammonitáktól, királyt kívántak, aki vezesse őket, "[...] holott csak a ti Istenetek, az Úr a ti királyotok" (1Sám 12:12).

Aztán így folytatta: "Most is azért álljatok meg, és lássátok meg azt a nagy dolgot, amelyet az Úr visz véghez szemeitek előtt. Avagy nem búzaaratás van-é most? Kiáltani fogok az Úrhoz, és ő mennydörgést és esőt ád, hogy megtudjátok és meglássátok, mily nagy a ti gonoszságtok, melyet cselekedtetek az Úr szemei előtt, mikor királyt kértetek magatoknak. Kiálta azért Sámuel az Úrhoz, és az Úr mennydörgést és esőt adott azon a napon. És az egész nép nagyon megrettene az Úrtól és Sámueltől" (1Sám 12:16-18). Májusban és júniusban a búzaaratás idején keleten nem esett eső. Akkor is felhőtlen volt az ég, a levegő tiszta és üde. Éppen ezért a bekövetkezett vad zivatar nagy félelmet keltett a jelenlevők szívében. És megalázkodva beismerték bűneiket Isten előtt és így kérték Sámuelt: "Könyörögj szolgáidért az Úrhoz, a te Istenedhez, hogy meg ne haljunk, mert minden bűneinket csak öregbítettük azzal a bűnnel, hogy királyt kértünk magunknak" (1Sám 12:19).

Sámuel megvigasztalta a népet, nehogy - csüggedt lévén - ne tudjon új életet kezdeni Isten előtt. Nehogy Sátán elhitesse velük, hogy Isten engesztelhetetlen és még több kísértésnek legyenek kitéve. Mert Isten irgalmas, kegyelmes és mindig kész megbocsátani népének, ha az hallgat az ő szavára. "Ne féljetek" - üzente nékik most is szolgája által - "Ha már mind e gonoszságot véghez vittétek, most ne távozzatok el az Úrtól, hanem az Úrnak szolgáljatok teljes szívetekből. Ne térjetek el a hiábavalóságok után, amelyek nem használnak, meg sem szabadíthatnak, mert hiábavalóságok azok. Mert nem hagyja el az Úr az ő népét" (1Sám 12:20-21).

Sámuel saját mellőztetéséről egy szót sem szólt. Nem tett szemrehányást, hogy hűséges odaadását hálátlansággal viszonozták, hanem biztosította őket: sorsukat továbbra is és mindenkor szívén viseli. "Sőt tőlem is távol legyen, hogy az Úr ellen vétkezzem és felhagyjak az érettetek való könyörgéssel; hanem inkább tanítani foglak titeket a jó és igaz útra. Csak féljétek az Urat, és szolgáljatok néki hűségesen, teljes szívetekből; mert látjátok; mily nagy dolgot cselekedett veletek. Ha pedig folytonos rosszat cselekesztek: mind ti, mind királyotok elvesztek" (1Sám 12:23-25).

2026. január 30., péntek

Higgyetek az Ő prófétáinak - január 30 - PÉNTEK - Sámuel második könyve 22. fejezet

Itt találod az összes felolvasást: http://higgyetekazoprofetainak.blogspot.hu/

Gondolatok Sámuel második könyve 22. fejezetéből

A fejezetet itt olvashatod el a Bibliából:

Károli Gáspár fordítás:

https://www.biblegateway.com/passage/?search=2%20S%C3%A1muel%2022&version=KAR

Új protestáns fordítás:

https://www.biblegateway.com/passage/?search=2%20S%C3%A1muel%2022&version=NT-HU

Ebben a fejezetben Isten szaváról tudunk meg többet. Miért tartja a Szentlélek ezt a fejezetet ismétlésre méltónak a Bibliában? Szövegét ugyanis a Zsoltárok könyvében is megtalálhatjuk, igaz, van köztük különbség, és talán itt fedezhetjük fel a tanulságot. A Zsoltárok könyve 18. fejezete sokkal inkább liturgikus. Bevezetése is így hangzik: „az éneklőmesternek, az Úr szolgájától, Dávidtól.” Sámuel 2. könyve 22. fejezete azonban sokkal tárgyilagosabb, és így kezdi a leírást: „Dávid pedig ezt az éneket mondotta az Úrnak.” A történetíró Sámuel második könyvében arról tudósít, hogyan menti meg az Úr Dávidot Saul kezéből (1. vers), de a Zsoltárok 18-ban Sault nem említi. 2Sámuel 22:5-ben ezt olvashatjuk: „halál hullámai vettek engem körül” míg a Zsoltárok 18:5 „halál kötelei"-ről „istentelenség árjai”-ról beszél. 2Sámuel 22:8-ban azt olvassuk: „az égnek fundamentumai”, a Zsoltárok 18:7-ben pedig, a „hegyek fundamentumai” rendültek meg. 2Sámuel 22:11-ben ez áll: „a Khérubon ment és röpült”, Zsoltárok 18:11-ben pedig: „Kérubon haladt… a szelek szárnyán suhant”. Tehát a későbbi korokban, amikor az írnok átmásolta Sámuel könyvéből a fejezetet, kiigazított néhány szót, hogy egy liturgikus éneket készíthessen.

A szavak cseréje és ütemhez, dallamhoz igazítása, hogy énekben is használható legyen, napjainkban is így történik. Megszokott az egyházakban, hogy egy ének komponálásakor a Bibliát is felhasználják, például a Zsoltárok könyvének 23. fejezetét is sokszor átszövegezték és hangszerelték már. A sorokat úgy módosították, hogy illeszkedjenek a zenéhez és a várható közönség képességeihez/igényeihez. A régies szavakat modern, köznyelvi szavakra cserélték. Mindenki ezeket énekli, és senki sem panaszkodik miattuk. Tehát amiatt sem szabad panaszkodnunk, hogy a Szentlélek úgy döntött, ez a később keletkezett himnusz is szerepeljen Isten Igéjében.

2Sám 22:33-ból például – az eredeti héber szövegben – a másoló kihagyott négy betűt, a 34. versből két betűt, és a 37. versből is két betűt. Talán a 33. vers mellé, a margóra írhatta őket, mert úgy tűnik, mintha a Zsoltárok 18:33 szerzője nem tudta volna, mit kezdjen a széljegyzetben található javítással, hiszen a következő versek szavaiból itt-ott kihagyott betűket mind a 2Sám 22:33 mellett találta. Így hát a Sámuel könyvéből kimaradt betűket pontosan felsorakoztatta a Zsoltárok 18:33-ban.

Amikor a Zsidók Ninive mellett voltak száműzetésben, akkor Isten Igéjének iratait kezelni nem volt könnyű. Birodalmak egész könyvtárakat vittek el a nemzetektől, és volt egy asszír könyvtár Ninivében Asszúrbanipál idejében. Az apjáról szóló szöveget az utolsó babiloni király napjaiban másolták. A tudósok rámutattak, hogy vannak rövidítések és közbeszúrt szavak, amik érthetőbbé teszik a dolgokat. Ezért találhatunk például párhuzamos leírásokat a négy evangéliumban is.

Milyen tanulságot vonhatunk le ebből? Azt, hogy mennyire fontos óvatosnak lennünk az életben, hogy mit írunk és mit mondunk, mert mindez hatással lehet arra, hogy mások miként értik meg Isten Igéjét.
Szerető Istenünk!

Életmódunk hatással van gondolkodásunkra, és ahogy gondolkodunk, az hatással van cselekedeteinkre, cselekedeteink pedig meghatározzák mit érünk el. Segíts, hogy érted élhessünk minden nap, így tevékenységünk miatt nem fog kárt vallani Igéd. Jézus nevében kértünk. Ámen

Koot van Wyk

Olvasmány – E.G. White PÁTRIÁRKÁK ÉS PRÓFÉTÁK 59. fejezet

60. fejezet – IZRAEL ELSŐ KIRÁLYA (6. rész)

Saul serege megszervezésével és az ellenség legyőzésével éppen azokról a képességekről tett bizonyságot, amelyeket Izrael egy királytól a legjobban elvárt, hogy méltó ellenfele legyen a többi nemzetnek. Most hát, mint királyukat üdvözölték őt, s mert a fényes győzelmet teljesen neki, mint embernek tulajdonították, elfeledték, hogy Isten segítsége nélkül semmiképpen sem győzhettek volna. Most annyira lelkesedtek királyukért, hogy egyesek meg akarták ölni azokat, akik a választáskor Saul ellen szóltak. De közbelépett a király és így szólt: "Senkit se öljetek meg a mai napon, mert ma szerzett szabadulást az Úr Izráelnek" (1Sám 11:13). Saul így adta bizonyságát a benne végbement változásnak, mert ahelyett, hogy magának tulajdonította volna a győzelmet, Istent dicsőítette érte. Ahelyett, hogy bosszút állt volna, nagylelkűen megbocsátott az ellene lázadóknak. Ezek a tulajdonságok pedig félremagyarázhatatlan jelei az isteni kegyelem kitöltetésének.

Sámuel most azt ajánlotta, hívjanak egybe nemzetgyűlést Gilgálba és erősítsék meg ott Sault királyi tisztében nyilvánosan is. Ez meg is történt, "[...] és áldoztak ott hálaáldozatot az Úr előtt, és felette örvendezének ott, Saul és Izráelnek minden férfiai" (1Sám 11:15).

Gilgál volt Izrael első táborhelye Kánaánban. Itt állíttatott Józsué az Isten parancsára kőből tizenkét emlékoszlopot, hogy megörökítse a Jordánon való csodálatos átkelést. Itt újították meg a körülmetélkedés szövetségét és itt ünnepeltek először páskát a kádesi bűnözés és a pusztai bolyongás után. Itt szűnt meg a mannahullás és itt jelentette ki magát az Úr seregének fejedelme, mint Izrael seregének legfőbb Ura. Innen indultak aztán Jerikó és Ai bevételére. Itt vette el Ákán büntetését, mert megszegte Isten parancsát. És itt kötötték a szövetséget a gibeonitákkal, amely büntetésük lett, mert elmulasztották kikérni Isten tanácsát. Ezen a síkon, amelyhez sok drága emlék fűződött, állt most Sámuel Saullal, és amikor elcsendesedett a királyt éltető kiáltás, elbúcsúzott a néptől, mint annak kormányzója.

"És monda Sámuel az egész Izráelnek: Ímé meghallgattam szavaitokat mindenben, valamit nékem mondottatok, és királyt választottam néktek. És most ímé a király előttetek jár. Én pedig megvénhedtem és megőszültem, és az én fiaim ímé ti köztetek vannak, és én is előttetek jártam ifjúságomtól fogva mind a mai napig. Itt vagyok, tegyetek bizonyságot ellenem az Úr előtt és az ő felkentje előtt: kinek vettem el az ökrét és kinek vettem el a szamarát, és kit csaltam meg, kit sanyargattam, és kitől fogadtam el ajándékot, hogy amiatt szemet hunyjak? és visszaadom néktek" (1Sám 12:1-3).

De a nép egyhangúlag felelt: "Nem csaltál meg minket, nem sanyargattál minket, és senkitől semmit el nem fogadtál" (1Sám 12:4).

Sámuel nem a saját cselekedeteit akarta igazolni beszédével. Ő már előbb kihirdette a szabályokat, amelyekhez a nép és a király egyaránt köteles volt alkalmazkodni, és ezt akarta saját példaadásával erősbíteni. Gyermekségétől kezdve összeköttetésben volt Isten művével, s e hosszú idő alatt csak ez a cél lebegett szemei előtt: Isten dicsőítése és népének boldogulása.

2026. január 29., csütörtök

Higgyetek az Ő prófétáinak - január 29 - CSÜTÖRTÖK - Sámuel második könyve 21. fejezet

Itt találod az összes felolvasást: http://higgyetekazoprofetainak.blogspot.hu/

Gondolatok Sámuel második könyve 21. fejezetéből

A fejezetet itt olvashatod el a Bibliából:

Károli Gáspár fordítás:

https://www.biblegateway.com/passage/?search=2%20S%C3%A1muel%2021&version=KAR

Új protestáns fordítás:

https://www.biblegateway.com/passage/?search=2%20S%C3%A1muel%2021&version=NT-HU

Ebben a fejezetben még többet tudunk meg Dávid életrajzíróiról. Hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy rendezetlenül, nem kronologikus sorrendben írtak, de mégis volt egy bizonyos időrendi sorrendjük. Például, Dávid hét és fél éven keresztül Hebronból irányította az országot, majd Jeruzsálembe tette át székhelyét, ahol még évekig uralkodott, egészen a haláláig (2Sám 5:5). Dávid egészen addig nem gondoskodott Méfibósetnek, Jonatán fiának, Saul unokájának a szükségleteiről, amíg nem költözött Jeruzsálembe, de ezt követően – ahogy a Biblia 2Sám 9:13-ban mondja: „állandóan a király asztalánál étkezett”.

Mindezek előtt egy kellemetlen helyzetről szerezhetünk tudomást, amelynek során Saulnak és fiainak ellenségeit bábként használták fel, politikai elismerés céljából, de Méfibósetet megkímélték ettől. A gibeoniták, az amoriták maradéka kölcsönös egyezséget kötött az izrealitákkal még Józsué ideje alatt. Annak ellenére, hogy városaik Benjámin törzsének területén voltak, Saul indokolatlanul lemészárolta a lakók egy részét. Az éhínség Isten büntetése volt Saul öldöklése miatt. Később Dávid a gibeoniták kérése szerint hét embert adott nekik Saul családjából, hogy felakaszthassák őket viszonzásként azért, amit Saul tett velük. Dávid gyorsan cselekedett a béke érdekében, de Méfibósetet nem adta oda nekik. Az árpaaratás első napjaiban (2Sám 21:9) akasztották fel a hét embert egy hegyen annak bizonyítékaként, hogy az „életet életért” elvet beteljesítették. Aja leányának, Rispának két fiát szintén felakasztották (Rispa Saul király ágyasa volt). Rispa letáborozott a szikla tetején, és éjjel-nappal távol tartotta a madarakat és más állatokat a holttestektől (10. vers).

A korábbi történetekből tudjuk, hogy Jábes-Gileád lakói elmentek Bethsánba éjszaka, ahol a filiszteusok kiakasztották Saul és Jonatán holttestét a falra, levették a testeket, hazavitték, és tisztességesen eltemették azokat. A gibeonitákkal való tapasztalata után Dávid elment Jábes-Gileádba, felvették Saul és Jonatán hamvait, és a másik hét halottal együtt eltemették őket Saul édesapjának a sírboltjában. Ezek után Isten meghallgatta az ország népének imáját (2Sám 21:12-14). De vajon miért tűnik úgy, hogy Isten megelégedett Saul hét leszármazottjának a halálával, és ezután már meghallgatta az ország imáját? Valójában nem Isten, hanem a gibeoniták elégedtek meg az ítélettel, és fordultak vissza Istenhez, és Isten erre a lépésükre válaszolt.

A történetírónak van még egy információja, amit közölni akar velünk, mégpedig az, hogy a filiszteusok háborúba bonyolódtak Izraellel. Az egész lényege, hogy a katonák nem akarták, hogy Dávid továbbra is velük tartson a heves csatába, mert már fáradékony volt. Tehát a történetíró leírja azokat a férfiakat, akik Dávid helyébe léptek az óriásokkal való küzdelmekben. Például Séruja fia, Abisai megölte Jisbi Bénóbot, máshol Sibbékai megöli Sábot. Egy másik csatában Elkhanán megölte a gitteusi Góliát testvérét. Az utolsó a listán az a csata Gáthban, ahol Jonatán, Simeán fia megölte azt az óriást, akinek hat ujja volt mindkét kezén és mindkét lábán. Mindegyik óriás az összes elképzelhető fegyverrel fel volt fegyverezve. Bár az Úr nevét nem említi a szöveg ezekben a csatákban, de le tudjuk vonni a következtetést, hogy az Úr oltalmazta Dávidot, és Ő adott neki győzelmet ellenségei felett a királyi sereg katonái által.

Szerető Istenünk!

Egy olyan világban élünk, ahol mindennaposak a válások, elszakadások és keveredések. Az igaz vallás hívei is minden szinten kompromisszumokat kötnek, de mindezek közepette biztosítasz bennünket arról, hogy a hűségeseket vezetni és védeni fogod, és mindennapi szükségleteinkben is megsegítesz minket. Ámen

Koot van Wyk

Olvasmány – E.G. White PÁTRIÁRKÁK ÉS PRÓFÉTÁK 59. fejezet

59. fejezet – IZRAEL ELSŐ KIRÁLYA (5. rész)

Ezután Sámuel a nép elé tárta a király jogait, kihangsúlyozta a szabályokat, amelyek alapján a kormányzat megalakult, és amelynek alapján működnie kell. Ezek szerint a király nem korlátlan uralkodó, hanem mindenkor függ a Magasságostól. Ezeket aztán beírták egy könyvbe, amelybe a fejedelmek jogait és a nép kiváltságait jegyezték be. Mert annak ellenére, hogy a nemzet nem hallgatott Sámuelre, hanem kényszerítette őt, hogy számukra királyt válasszon, igyekezett - amennyire csak lehetett - megőrizni függetlenségét.

A nép általában elfogadta Sault királyul, de azért elég nagy ellenpárt is alakult. Mert azt, hogy a király a legkisebb törzsből választatott, mellőzve Júda és Efraim nagy törzseit, elviselhetetlennek tartották. Nem fogadtak hűséget Saulnak, és a szokásos ajándékokat sem adták át neki. Legjobban azok lázadtak az Úr választása ellen, akik annak idején legviharosabban követelték a királyválasztást. Mert minden pártnak megvolt a maga jelöltje, sőt voltak olyan főemberek is, akik a maguk számára szerették volna a királyságot. S hogy célját egyik sem érhette el, felütötte fejét a viszálykodás és irigykedés.

Saul ilyen körülmények között nem tartotta célszerűnek a királyság gyakorlati megkezdését. A kormányzást Sámuelre hagyta, ő maga pedig visszatért Gibeába. Párthívei diadalmentben kísérték és látva, hogy maga Isten választotta őt, készek voltak, ha kell, meg védeni. De ő nem tartott jogot a trón erőszakos elfoglalására. Hazatérve nyugodtan folytatta Benjámin dombvidékén a szántást-vetést, és trónjának felállítását Istenre bízta.

Ezt követőleg az ammoniták, királyuk, Náhás vezetésével megtámadták a Jordán keleti partján lakó törzseket és táborba szálltak Jábes Gileád ellen. A gileádbeliek békét ajánlottak fel az ammonitáknak és felajánlották, hogy szolgálni fognak nékik. De a kegyetlen király csak azzal a feltétellel volt hajlandó elfogadni ajánlatukat, ha győzelme bizonyságául mindegyikük jobb szemét kiszúrhatja.

A szorongatott emberek most hét napi gondolkodási időt kértek, amibe az ammoniták bele is egyeztek, gondolván, hogy győzelmük így csak annál nagyobb lesz. De a jábesbeliek ezalatt haladéktalanul segítséget kerestek a Jordán nyugati partján lakó többi törzseknél, s így az ammoniták szégyenletes ajánlatának híre eljutott Gibeába is. Saul, aki a mezőn szántott, hazatérőben hallotta a nép jajveszékelését és megkérdezte: "Mi történt a néppel, hogy sírnak?" (1Sám 11:5). És amikor az ammoniták ajánlatát neki is elbeszélték, életre keltek a benne szunnyadó erők, és Isten Lelke is reá szállott: "És vett egy pár ökröt, és feldarabolá azokat, és a követektől elküldé Izráelnek minden határára, mondván: Aki nem vonul Saul után, és Sámuel után, annak ökreivel így cselekesznek" (1Sám 11:7).

Saul felhívására háromszázharmincezer ember gyülekezett Bézekben. Innen mindenekelőtt követeket küldtek az ostromlott város lakóihoz és biztosították őket, hogy azon a napon szabadítják meg őket az ammonitáktól, amelyen meg kellene adniuk magukat. Saul és serege pedig még azon az éjjelen átkelt a Jordánon, s "kora hajnalban" már Jábesnél voltak. Mint Gedeon, ő is három részre osztotta csapatát és megtámadta az ellenséget, amikor azok a legnagyobb biztonságban érezték magukat, és teljesen megsemmisítették őket. "[...] akik pedig megmaradtak, úgy szétszórattak, hogy kettő sem maradt közülök együtt" (1Sám 11:11).

2026. január 28., szerda

Higgyetek az Ő prófétáinak - január 28 - SZERDA - Sámuel második könyve 20. fejezet

Itt találod az összes felolvasást: http://higgyetekazoprofetainak.blogspot.hu/

Gondolatok Sámuel második könyve 20. fejezetéből

A fejezetet itt olvashatod el a Bibliából:

Károli Gáspár fordítás:

https://www.biblegateway.com/passage/?search=2%20S%C3%A1muel%2020&version=KAR

Új protestáns fordítás:

https://www.biblegateway.com/passage/?search=2%20S%C3%A1muel%2020&version=NT-HU

Mostanra már sokat tudunk Dávid életrajzírójáról, aki röviddel Dávid halála után részleteket választott ki mindabból, amit az írnokok apró jegyzetekben és naplókban írtak le. A palota írnokai és a Joábbal tartó katonai tudósítók gondoskodtak ezekről a forrásokról. (Lukács is ugyanilyen módon hagyatkozott a forrásokra, amikor az evangéliumot írta. Lásd: Lukács 1:1-3). Emlékeznünk kell azonban arra, hogy a Szentlélek a főszerkesztő, és Ő felügyelte, hogy a történetíró ne csak romantikus hangvételű írásban tudósítson Dávidról, mint hatalmas hadvezérről, valamint királyként elvégzett nemes munkájáról. A Szentlélek valósághűen tudósít, és nem hallgatja el Dávid gonosz döntéseit.

A fejezet Séba jelentéktelennek tűnő lázadásával kezdődik, aki maga mögé állította Izrael népét. A Szentlélek és az írnok elvetemült, istentelen embernek írja le. (Az angol King James Version Bibliában „Belial fia”-ként szerepel, ami szó szerint azt jelenti, hogy „értéktelen”.) Dávid bement jeruzsálemi házába, előhozatta tíz ágyasát, akiket ünnepélyesen vett feleségül Izrael minden törzséből, bezáratta őket, és soha többet nem találkozott velük. Özvegyekként kellett élniük. Általában ezek – az ünnepélyes szertartáson – elvett asszonyok voltak a palota hírforrásai azon törzsek felé, ahonnan származtak. A király családi élete már amúgy is romokban hevert, és ez a fordulat még tovább rontott a helyzeten.
Dávid gyorsan le akarta verni Séba lázadását, mielőtt az más területekre is átterjedt volna. Saját hadvezérét, Joábot mellőzve, megbocsátott Amasának, Absolon korábbi hadvezérének, majd elküldte, hogy hívja össze Júda minden férfiúját, hogy üldözőbe vegyék Sébát. Amasa azonban valamilyen okból késett (5. vers). Joáb dühös volt, hogy megkerülték őt, és fiatal, közeli rokonát helyezték a pozíciójába. Amikor Gibeon sziklájánál találkoztak, Joáb – akár Iskáriótes Júdás –, előrelépett, megcsókolta Amasát, és közben beledöfte kardját a gyomrába (10. vers). Miközben Amasa teste ott vérzett az úton, Joáb emberei döbbenten álltak meg mellette. Ekkor egy fiatalember felhívást intézett a többiekhez, hogy legyenek hűségesek Dávidhoz, és kövessék Joábot. A testet ezután lehúzta valaki az útról a mezőre, az emberek pedig Joáb után mentek. A Szentlélek azt szeretné, hogy lássuk a bűn következményeit, és a rossz politikai döntésekből eredő kudarcokat.

Joáb és emberei eljutottak Béth-Maakában Abeláig, addig az izraeli városig, ahol Séba rejtőzködött. Már éppen hozzákezdtek volna az ostromhoz, amikor egy bölcs asszony jött ki a városból. Elmondta, hogy lerombolni ezt a várost olyan, mintha elpusztítanának egyet Izráel anyjai közül, és lerombolnák az Úr örökségét (19. vers). Joáb hallgatott az asszonyra, és azzal védekezett, hogy nem a várost akarja elpusztítani, hanem csak Sébát keresi. Ha kiadják őt, akkor felhagy az ostrommal. Az asszony visszament, fejét vétette Sébának, és kihajíttatta azt a falon. Hátborzongató idők! És mindez csak azért, hogy hűségesek maradjanak a királysághoz, ahhoz a rendszerhez, amit az egész nép választott annak ellenére, hogy Sámuel próféta figyelmeztette őket a következményekre még Saul idejében (1Sám 8:11-18). Miután Séba meghalt, az emberek hazatértek, Joáb pedig visszament Jeruzsálembe.

A bűn zsoldja a halál, és szinte minden bibliai történet figyelmeztet minket valamire. Mindenképpen egyetérthetünk Sámuellel abban, hogy a királyság nem az ideális rendszer, sőt egyetlen rendszer sem lehet megfelelő, míg a sátán uralma alatt lévő, bűnös földön élünk.

Szerető Istenünk!

A te szavad igaz és Te vagy a királyok Királya. Elsőként Téged áldunk, mielőtt bármely politikai, vallási, vagy egyéb személynek fogadnánk hűséget. Adj nekünk bölcsességet, hogy kiállhassunk elveid mellett, hogy bölcsen beszélhessünk akkor is, amikor már minden összedől körülöttünk, és eljön a káosz ideje. Jézus nevében, ámen

Koot van Wyk

Olvasmány – E.G. White PÁTRIÁRKÁK ÉS PRÓFÉTÁK 59. fejezet

59. fejezet – IZRAEL ELSŐ KIRÁLYA (4. rész)

A városba menet találkoztak néhány vízért menő leánnyal, akiktől megkérdezték, hogy merre lakik a látnok. Feleletül arról értesültek, hogy a próféta éppen áldozni készül a magaslaton, ahol istentiszteleti szeretetvendégség is lesz. Sámuel kormányzata alatt ugyanis nagy változások történtek Izraelben. Elhívatásakor a nép az áldozati rendtartást megvetéssel nézte "[...] az emberek megutálják vala az Úrnak áldozatát" (1Sám 2:17). De most istentiszteletet gyakoroltak az egész országban és az áldozati rendtartást is tiszteletben tartották. Minthogy azonban a szentélyben szolgálat nem folyt, az áldozatokat egy időre másutt mutatták be. Ez a szertartás most rendszerint a papok és léviták városaiban folyt. Az áldozásra a helyiség legmagasabb helyét jelölték ki, azért nevezték azt magaslatnak.

A város kapujánál Saul személyesen is találkozott a prófétával. Mert Isten megjelentette Sámuelnek, hogy abban az időben megmutatja neki Izrael jövendő királyát. Amikor pedig szemtől szemben álltak egymással, szólott az Úr Sámuelnek és monda: "Ímé ez az ember, akiről szólottam néked, ő uralkodjék az én népem felett" (1Sám 9:17).

Saul tőle is megkérdezte, hol lakik a látnok, mire Sámuel így felelt: "[...] én vagyok" (1Sám 9:19). S minekutána minden kérdezés nélkül biztosította őt, hogy az elveszett állatok közben megkerültek, meghívta az áldozati lakomára, sőt burkoltan azt is értésére adta, hogy igen nagy kitüntetés vár ott reá. Mert azt mondta neki: "[...[ kié leend mindaz, ami Izráelben becses? Avagy nem a tiéd és a te atyádnak egész házáé?" (1Sám 9:20). A hallottakra megremegett Saul szíve. A király-kívánás az egész országban általános volt már és ő, valószínűleg megértett valamit a próféta célzásából. Saul alapjában véve szerény ember volt, azért így felelt Sámuelnek: "Avagy nem Benjaminita vagyok-é én, Izráelnek legkisebb törzséből való? És az én nemzetségem nem legkisebb-é Benjámin törzsének nemzetségei között? Miért szólasz tehát hozzám ilyen módon?" (1Sám 9:21).

Sámuel pedig odavezette őt a gyülekezési helyre, a város előkelői közé. Sőt rendeletére a fő helyre ültették és a legjobb falatot néki tálaltatta fel. Az istentisztelet után pedig házához hívta, ahol elmagyarázta neki azokat a szabályokat, amelyeken Izrael kormányzása nyugodott, hogy nagy hivatására némileg előkészítse őt.

Másnap reggel útra kelt Saul és vele ment a próféta is. Kiérve a városból a szolgát előre küldte, Saullal pedig megállt, hogy közölje vele az Isten üzenetét. "Akkor elővevé Sámuel az olajos szelencét, és az ő fejére tölté, és megcsókolá őt, és monda: Nem úgy van-é, hogy fejedelemmé kent fel az Úr téged az ő öröksége felett?" (1Sám 10:1). És annak jeléül, hogy szavai tényleg Isten szavai, megmondott néki mindent, ami a hazafelé vezető úton történni fog vele. Mindenekelőtt arról biztosította, hogy Istennek Lelke képessé teszi őt a nagy feladatra. "Akkor az Úrnak lelke reád fog szállani, és velök együtt prófétálni fogsz, és más emberré leszesz. Mikor pedig mind e jelek beteljesednek rajtad, tedd meg magadért mindazt, ami csak kezed ügyébe esik, mert az Isten veled van" (1Sám 10:6-7).

Az úton azután minden a próféta szavai szerint történt. Benjámin határa közelében már értesítették őt, hogy az elveszett állatok megkerültek. A Thábor síkján pedig találkozott azzal a három emberrel, akik Béthelbe mentek imádkozni. Az egyik három kecskegödölyét vezetett, a másik három kenyeret vitt, a harmadik pedig egy tömlő bort az áldozati lakomára. Tisztelettel köszöntötték Sault és megajándékozták őt a magukkal hozott kenyerek közül kettővel. Gibeában, a saját városában ismét prófétasereggel találkozott, akik éppen az áldozati magaslatról tértek vissza és prófétáltak, furulya, hárfa és dob szóra énekeltek. Amikor pedig közelükbe ért, rá szállott az Úrnak Lelke Saulra és ő is velük énekelt és prófétált. Beszéde olyan folyékony és bölcs volt, magaviselete annyira ünnepélyes és komoly, hogy akik őt azelőtt ismerték, meglepve így kiáltottak fel: "Mi lelte Kisnek fiát? Avagy Saul is a próféták közt van?" (1Sám 10:12).

Amikor Saul a próféták közé vegyült, a Szentlélek nagy változást idézett elő benne. Természetes szívének sötétjébe bevilágított az isteni tisztaság és szentség fénye. Olyannak látta magát, mint amilyen Isten előtt valóban volt. De meglátta a szentség szép voltát is, és a Lélek megértette vele, hogy a bűn és a Sátán elleni harcra hivatott, de ehhez az erőt egyedül Isten adhatja neki. Sőt még a megváltás tervét is tisztán látta, ami pedig azelőtt homályos és bizonytalan volt előtte. Az Úr bátorságot és értelmet adott neki magas hivatásához. Megjelentette az erő és kegyelem forrását, Isten kívánságát és saját kötelességét is.

Saul királlyá kenettetéséről a népet egyenlőre nem értesítették. Mert Isten választását sors által akarták nyilvánosságra hozni. Erre a célra Sámuel Mispába hívta össze a népet. Ott előbb Isten vezetéséért és tanácsolásáért könyörgött, azután kezdetét vette a sorsvetés ünnepélyes szertartása. Az összegyűlt sokaság csendben várta az eredményt. Egymás után kerültek sorra a törzsek, nemzetségek és családok, míg végül kiválasztatott Saul, a Kis fia. De Saul nem volt akkor a gyülekezetben. Nagy felelősségének tudata annyira ránehezedett, hogy titokban visszavonult. Amikor a sokaság közé visszahívták, megelégedéssel látták, hogy termetre nézve nincs hasonló a leendő királyhoz, mert az egész népnél egy fejjel magasabb volt. Még Sámuel is, amikor a gyülekezet elé állította így kiáltott fel: "Látjátok-é, akit választott az Úr? hogy nincsen hozzá hasonló az egész nép között! Akkor felkiálta az egész nép, és monda: Éljen a király!" (1Sám 10:24).

2026. január 27., kedd

Higgyetek az Ő prófétáinak - január 27 - KEDD - Sámuel második könyve 19. fejezet

Itt találod az összes felolvasást: http://higgyetekazoprofetainak.blogspot.hu/

Gondolatok Sámuel második könyve 19. fejezetéből

A fejezetet itt olvashatod el a Bibliából:

Károli Gáspár fordítás:

https://www.biblegateway.com/passage/?search=2%20S%C3%A1muel%2019&version=KAR

Új protestáns fordítás:

https://www.biblegateway.com/passage/?search=2%20S%C3%A1muel%2019&version=NT-HU

Ez a fejezet a királyság visszaállításával foglalkozik. Dávid elmenekült Absolon elől, amiért a nép később hibáztatta őt (2Sám 19:9). Tudni akarták, hogy a király miért van ennyire csendben most, amikor vissza kellene állítani a monarchiát. Dávid elvesztett fiát, Absolont gyászolta. Ám rokona, Jóáb (2Sám 17:25; 2Sám 19:13) odament hozzá, és kérdőre vonta, miért lett hirtelen olyan, mint egy sírós kisgyerek. Joáb sokkterápiát használ, hogy visszahozza Dávidot a valóságba. Az egy dolog volt, hogy Dávidnak túl kellett jutnia a fia elvesztésén. Az pedig egy másik, hogy vissza kellett térnie a palotába. Dávid ekkor nem tudhatta, hogy kik a barátai, és kik nem. Ezért bevetette diplomáciai gyakorlatát, első célpontja pedig Júda volt. Elküldött néhányat a megbízhatóbb emberei közül, hogy menjenek el Júdába, és kérdezzék meg, miért nem ők voltak az elsők, akik visszahívták királyuknak (2Sám 19:11). Dávid arra utasította embereit, hogy beszéljenek Amasával, Joáb unokaöccsével, és emlékeztessék arra, hogy ők régen egy család voltak, és miért nem hívja őt vissza? Felajánlotta neki a hadsereg parancsnoki helyét is Joáb helyett. Ezzel megnyerte Júda támogatását (2Sám 19:14), majd elment a Jordán folyóhoz, Júda férfiai pedig odavonultak, hogy kíséretükben mehessen haza a király.

Dávid életrajzírója ezután Sémei példáját mutatja be, aki embereivel és Saul fiával jött a király iránti hűségét kifejezni. Bűnét elismerve járult Dávid elé, hogy üdvözölje őt. Abisai azt tanácsolta, hogy öljék meg (2Sám 19:21), de Dávid nem engedte meg nekik. A következő személy, aki a király üdvözlésére jött, Méfibóset volt. Fizikai állapotát tekintve eléggé el volt hanyagolva, de Dávid szívélyesen visszafogadta. A lázadás idején Dávid Sibának, szolgájának adta Méfibóset minden vagyonát (2Sám 16:4), de most arra utasította Sibát, hogy osztozzanak meg fele-fele arányban Méfibósettel. Méfibóset viszont azt mondta, Siba tartson meg mindent magának (2Sám 19:30).

Egy 80 éves nagyapa, Barzillai is eljött Dávidot üdvözölni. Dávid meghívta őt, hogy lakjon a palotában, de Barzillai úgy érezte, „egy érett fát már nem könnyű kitépni”. Júda népének egésze, és Izrael népének a fele elment üdvözölni a királyt. Ám az emberek megosztottak voltak északon és délen is. Az északiak úgy vélték, mindössze 10%-os joguk van a királyhoz, és délnek nem lenne szabad úgy viselkednie, mintha egyedül ők lennének a király eltartói. Az írnok 2Sám 19:43-ban azzal fejezi be beszámolóját, hogy érzékelteti velünk Izrael jövőbeni megosztottságát.

Drága Istenünk! Milyen könnyen be lehet húzni bennünket a pártoskodásba egy kis pletykával, ami igaznak tűnik, ahelyett, hogy inkább mélyre ásnánk a te Igédbe! Add nekünk Méfibóset nagylelkűségét, és Dávid irgalmát, hogy Krisztus lelkületével át tudjunk hidalni minden megosztottságot!
Jézus nevében kértük mindezt. Ámen

Koot van Wyk

Olvasmány – E.G. White PÁTRIÁRKÁK ÉS PRÓFÉTÁK 59. fejezet

59. fejezet – IZRAEL ELSŐ KIRÁLYA (3. rész)

"A nép azonban nem akart Sámuel szavára hallgatni, és mondának: Nem! Hanem király legyen felettünk. És mi is úgy legyünk, mint a többi népek, hogy királyunk ítéljen minket is, és előttünk járjon, és vezesse a mi harcainkat" (1Sám 8:19-20).

"Úgy mint a többi népek". Az izraeliták nem látták be, hogy különös kiváltság, megkülönböztetett áldás volt rájuk nézve, hogy nem kellett úgy élniük, mint a pogányoknak. Isten azért különítette el őket minden néptől, hogy különleges kincsévé tegye őket. Ők azonban semmibe vették ezt a magas kitüntetést, és királyt akartak, mint ahogy más nemzetnél volt. Istennek úgynevezett népe között még ma is fenn áll az a kívánság, hogy gyakorolhassák a világi szokásokat. Az Istentől való eltávolodás arányában kívánkoznak a világi előnyök és megbecsülés után. A keresztények állandóan azok utánzására törekednek, akik a világ istenét imádják. Sokan állítják, hogy jobban tudnak hatni az istentelenekre, ha elvegyülnek közéjük és utánozzák szokásaikat. De akik így cselekszenek, elszakadnak az erő örök forrásától. Mert ha barátkoznak a világgal, Isten ellenségeivé lesznek. Földi kitüntetések miatt feláldozzák azt a végtelenül nagy megtiszteltetést, amellyel az Isten megtiszteli azokat, akiket "[...] a sötétségből az ő csodálatos világosságára hívott el" (1Pt 2:9), hogy hirdessék az Istennek hatalmas dolgait.

Sámuel mélyen elszomorodva vette tudomásul a nép határozatát. De Isten így szólt hozzá: "Hallgass szavokra, és adj nékik királyt" (1Sám 8:22). És a próféta megtette kötelességét. Lelkiismeretesen figyelmeztette őket, de intéseit elvetették. Nehéz szívvel bocsátotta el a népet, ő maga pedig visszavonult, hogy előkészületet tegyen a nagy változásra. {PP 607.3}

Sámuel tiszta, önzetlen élete, odaadása csupa vád volt a magukat szerető papok és a gőgös gyülekezet ellen. Mert ő nem vette ugyan magát pompával körül, nem is költekezett szertelenül, de munkája magán viselte a menny pecsétjét. Őt a világ Megváltója tüntette ki, akinek vezetése alatt uralkodott a hébereken. De a nép megunta komoly istenfélelmét és önátadását; szerény személyét megvetették, és szívesen cserélték fel egy olyan férfiúval, aki királymódra uralkodik felettük.

Sámuel jellemében Krisztus jellemének visszatükröződését látjuk. A Megváltó is tiszta életével vonta magára Sátán haragját. Az ő élete a világ világossága volt, és felfedte az emberek szívében lakozó gonoszságokat. Szent életével ő is maga ellen ingerelte a képmutató zsidók legféktelenebb gyűlöletét. Nem világi gazdagsággal és méltósággal jött a földre, de cselekedetei bebizonyították, hogy nagyobb hatalma van, mint bármely földi fejedelemnek. A zsidók azt várták, hogy a Messiás megtöri majd elnyomóik hatalmát; ha az igát reájuk kényszerítő bűneiket elfedezte és istenfélelmüket dicsérte volna, akkor királlyá tették volna; de nem tudták elviselni bűneik félelem nélküli ostorozását. Kedves lényét, amelynek lényege jóakarat, tisztaság és szentség volt, és csak a bűnt gyűlölte, megvetették. Így volt ez minden időben. A mennyből jövő világosság mindenkit kárhoztat, aki nem akar fényében járni. A képmutatók pedig Sátán eszközeivé válnak, hogy gyötörjék a hűségeseket, ha azok példaadása őket kárhoztatja. "De mindazok is, akik kegyesen akarnak élni Krisztus Jézusban, üldöztetni fognak" (2Tim 3:12).

Bár Izrael egyeduralmát az Úr prófétája által előre megmondta, a királyválasztás jogát fenntartotta magának. A héberek ebben engedtek is az Isten akaratának, aki királlyá választotta felettük a Benjámin törzséből származó Kis fiát, Sault.

A leendő király külső megjelenése büszkeséggel töltötte el a királyt kívánók szívét, mert "[...] ő nála Izrael fiai közül senki sem volt szebb" (1Sám 9:2). Saul életének virágában volt és arányos testalkata, méltóságteljes tartása azt látszottak bizonyítani, hogy uralkodásra született. De megnyerő külseje mellett hiányoztak belőle azok a tulajdonságok, amelyek által mennyei bölcsességhez juthatott volna. Ifjú éveiben nem tanult önfegyelmet és az Isten kegyelmének megújító hatását sohasem érezte. {PP 608.2}

Saul, törzse egyik hatalmas fejedelmének fia volt, de az akkori szokások szerint, atyjával együtt földműveléssel foglalkozott. Történt egyszer, hogy atyjának néhány állata eltévedt a hegyek között és Saul szolgájával keresésükre indult. Három napig hiába keresték azokat, és amikor Ráma, Sámuel otthona közelébe jutottak, a szolga azt a tanácsot adta, hogy menjenek be a városba és kérdezzék meg a prófétát az elveszett állatok felől. (Lásd Függelék 9. megjegyzését). "[...[ Ímé van nálam egy ezüst siklusnak negyedrésze" - mondta - "azt odaadom az Isten emberének, hogy megmondja nékünk a mi utunkat" (1Sám 9:8). Abban az időben ugyanis az volt a szokás, hogy ha valaki magánál rangban magasabb egyént látogatott meg, tisztelete jeléül valami kicsiny ajándékot vitt.

2026. január 26., hétfő

Higgyetek az Ő prófétáinak - január 26 - HÉTFŐ - Sámuel második könyve 18. fejezet

Itt találod az összes felolvasást: http://higgyetekazoprofetainak.blogspot.hu/

Gondolatok Sámuel második könyve 18. fejezetéből

A fejezetet itt olvashatod el a Bibliából:

Károli Gáspár fordítás:

https://www.biblegateway.com/passage/?search=2%20S%C3%A1muel%2018&version=KAR

Új protestáns fordítás:

https://www.biblegateway.com/passage/?search=2%20S%C3%A1muel%2018&version=NT-HU

A Dáviddal lévő írnok mindent nagyon hűségesen feljegyzett a Dávid életében történt eseményekről, hogy illusztrálja a bűnös cselekedetek szomorú eredményét. Ez a fejezet Dávid sírásával, keserű könnyeivel ér véget,. A bonyolult tényezők kombinációja vezetett el ehhez a keserű érzelmi tapasztalathoz. Egy feljegyzés Joáb családfáját is tartalmazza. Joáb testvérét, Abisait választotta ki Dávid, hogy hadvezére legyen a katonák több mint egyharmadának és Joáb unokaöccse, Amasa lett a hadvezér Absolon hadserege felett. Tehát ezekben a fejezetekben egy családi harc zajlik.

Dávid embereivel együtt szeretett volna harcba szállni Absolonnal és hadseregével, de Dávid emberei ragaszkodtak hozzá, hogy maradjon a háttérben és stratégiailag segítse őket a városból (3. vers). Így kiállt a kapuba és intett nekik, majd hangosan megparancsolta Joábnak, Abisainak és Ittainak, hogy legyenek kíméletesek a fiával, Absolonnal. Szájról szájra terjedve emberek ezrei hallották, hogy mit mondott Dávid. A következő információ a katonai írnoktól érkezett, aki beszámolt a csatáról, és arról, hogy Absolon legtöbb embere meghalt az erdőben (8. vers).

Absolon nagyon meggondolatlan dolgot tett, egy szamáron belovagolt egy sűrű tölgyfaerdőbe. A tölgyfák Palesztinában és máshol sem csak függőlegesen, hanem vízszintesen is nőnek, és ahogy a szamarat vezette keresztül az erdőn, problémái akadtak. Absolont fogva ejtették a kinyúló villás ágak. Amikor Joáb és a vele lévő tíz fiatal férfi meglátták, hogy Absolon a hosszú hajánál fogva lóg a tölgyfán, nem voltak hajlandók megölni őt, így Joáb tette meg. Aztán megfújta a trombitát és véget vetett a harcnak.

Akhimás el akart futni megmondani Dávidnak, de Joáb egy kusita embert küldött helyette. Az egyetlen kusita nép a szemita világból ismert, a Nílus déli részéről vagy Felső-Egyiptomból. Így lehetséges, hogy ez a kusita Etiópiából származott, ahol az emberek nagyszerű maraton futók. Joáb elküldte a szokásos úton és mikor Akhimás ragaszkodott hozzá, hogy ő is elszaladjon, Joáb megengedte neki. Ismert egy rövidebb utat és ő érkezett elsőnek, hogy átadja Dávidnak a szomorú hírt a fiáról. Dávid a két kapu közt ülve várta a híreket. Elképzelhető Dávid optimizmusa, aki felismerve a futó embert, ezt mondta: „Ez egy jó ember és jó hírekkel jön”. Mikor Dávid megkérdezte: „Mi hír a fiamról?”, Akhimás azt vallotta, hogy nagy volt a káosz és nem sokat tud. Aztán futva megérkezett a kusita és azt mondta, az a kívánsága, hogy úgy halljanak meg Dávid ellenségei, mint az a fiatal férfi.

Ez a fejezet azzal ér véget, hogy a gyászával küzdő Dávid a kapu feletti szobában zokog. Felkiált, hogy ő hajlandó lenne meghalni a fia helyett. Ez emlékeztethet minket valakire, aki ugyanezt mondta amikor Ádám vétkezett, és megígérte, hogy egy nap meg fog halni helyettünk.

Drága Urunk!

Minket is utolérnek a családi problémák időnként és elszakít szeretteinktől a bűn. Az érzelmi háborúk néha kifárasztanak és mindnyájunknak kell a helyettes, aki meghal bűneinkért, megszabadít vétkeinktől és a bűntudattól, megbékít minket magával, hogy képesek legyünk kibékülni egymással. Jézus nevében, ámen

Koot van Wyk

Olvasmány – E.G. White PÁTRIÁRKÁK ÉS PRÓFÉTÁK 59. fejezet

59. fejezet – IZRAEL ELSŐ KIRÁLYA (2. rész)

"És monda az Úr Sámuelnek: Fogadd meg a nép szavát mindenben, amit mondanak néked, mert nem téged utáltak meg, hanem engem utáltak meg, hogy ne uralkodjam felettök. Mindama cselekedetek szerint, amelyeket véghez vittek attól a naptól kezdve, amelyen kihoztam őket Egyiptomból, egészen a mai napig (hogy elhagytak engem, és idegen isteneknek szolgáltak): veled is a szerint cselekesznek" (1Sám 8:7-8). Az Úr felvilágosította Sámuelt, hogy a nép nem ő ellene, hanem maga az Isten ellen van. Hiszen Sámuel ellen semmi panaszuk nem volt. Az Úr ellen álltak fel, az ellen, aki nekik a vezetőket adta. Akik az Isten hűséges szolgáját megvetik, megvetik Istent, aki a szolgát küldte. Mert az ő beszédét, az ő intését és tanácsát vetik meg, ha szolgájától elfordulnak.

Izrael akkor látott jó napokat, amikor Jahvét királyául ismerte el; amikor törvényét és rendeleteit többre becsülte, mint pogány szomszédait, amikor tekintélyét nem vetette meg. Mózes, a törvényt illetően azt mondta annak idején a népnek: "Megtartsátok azért és megcselekedjétek! Mert ez lesz a ti bölcsességtek és értelmetek a népek előtt, akik meghallják majd mind e rendeléseket, és ezt mondják: Bizony bölcs és értelmes nép ez a nagy nemzet!" (5Móz 4:6). De mert nem tartották meg Isten törvényét, nem is lettek azzá a nemzetté, amelynek Isten őket szánta. Ám a bajokért, amelyek saját bűneik és balgaságaik következményei voltak, természetesen az istenuralmat okolták. Ennyire elvakította őket a bűn!

Isten prófétája által kijelentette, hogy király fog uralkodni Izrael felett, de ez még nem jelentette azt, hogy a királyság az ő akarata szerint való, vagy, hogy a népnek javára lesz. Csupán a tényt szögezte le, amely abban állt, hogy Izrael nem hallgatott Isten tanácsára, ezért saját útjára bocsátotta őt. Hóseás azt mondja, hogy Isten haragjában adott királyt népének (Hós 13:11). Ha az emberek saját útjukra indulnak anélkül, hogy kikérnék Istennek tanácsát; vagy ellenkeznek akaratával, az Úr elengedi őket, hogy keserű tapasztalataik beláttassák velük cselekedetük téves voltát, és bűnbánatra késztessék őket. Az emberi bölcsesség és kevélység csakhamar veszedelmes vezetőknek bizonyulnak. És előbb lesz átok mint áldás az, amit az emberi szív az Isten akarata ellenére megkíván.

Isten elvárta, hogy népe őt az áldások forrásának és törvényadójának tekintse. Mert tőle való függésének tudatában állandóan közelebb kell jutnia hozzá. Ennek következtében pedig fennköltté, nemessé növekedik és méltóvá lesz a választott nép az isteni elhívatáshoz. De ha embert ültetnek a trónra, szívüket, gondolataikat elvonja Istentől, hogy inkább emberi erőben, mint az isteni hatalomban bízzanak. Sőt a király bűne őket is bűnre csábíthatja, mígnem elválasztja a nemzetet Istentől.

Az Úr megparancsolta Sámuelnek, engedjen a nép kívánságának, de az ő rosszallását és saját kívánságuk következményeit is közölje velük. "És Sámuel megmondá az Úrnak minden beszédeit a népnek, mely tőle királyt kért" (1Sám 8:10). A királyság terheit lelkiismeretesen eléjük tárta. Elbeszélte nekik, hogy a király a többi uralkodó példáját követve nagy tehertétel lesz a népnek, amely most aránylag szabadon és függetlenül él. Királyuk követni fogja más uralkodók fényűzését, amelynek megteremtéséhez személyi szabadságukat és vagyonukat fogja felhasználni. Mert ifjaik legkitűnőbbjeit szolgálatára rendeli. Fiaikat elveszi, hogy szekerei vezetőivé és lovasaivá tegye őket. De seregeit is nekik kell majd eltartani, az ő aratását nekik kell betakarítaniuk, az ő földeit kell megművelniük, és fegyvereit is nekik kell majd gyártaniuk. Sőt még leányaikat is elviszi kenőcskészítőknek, szakácsnőknek és sütőknek. Udvartartása számára a föld legjavát veszi el, amit Isten a nép használatára adott. "Elveszi szolgáitokat, szolgálóitokat, legszebb ifjaitokat és szamaraitokat, és a maga dolgát végezteti azokkal" (1Sám 8:16). Mindezeken felül a király minden jövedelmük tized részét fogja magának követelni. "[...] és szolgái lesztek" - mondta a próféta végezetül - "panaszkodni fogtok annak idejében királyotok miatt, kit magatok választottatok, de az Úr nem fog meghallgatni akkor titeket" (1Sám 8:17-18). Bármennyire is nehéznek tartják majd követeléseit, egy megalapított monarchiát nem tehetnek majd félre kényük kedvük szerint.