Itt találod az összes felolvasást: http://higgyetekazoprofetainak.blogspot.hu/
A fejezetet itt olvashatod el a Bibliából:
Károli Gáspár fordítás:
https://www.biblegateway.com/passage/?search=2%20S%C3%A1muel%201&version=KAR
Új protestáns fordítás:
https://www.biblegateway.com/passage/?search=2%20S%C3%A1muel%201&version=NT-HU
Kommentben leírhatod építő gondolataidat a fejezet üzenetéről. Ha e-mailben kaptad meg az olvasmányokat, válaszlevélben írhatod meg gondolataidat vagy kommentet írhatsz ide: https://www.facebook.com/higgyetekazoprofetainak
Saul és három fia elesett a filiszteusok elleni csatában, ahogyan ezt Sámuel 1. könyve is feljegyzi. Elérkezett az idő, hogy Dávid lépjen trónra. Sámuel 2. könyvének 1. fejezete a Saul és Dávid uralkodása közötti átmeneti időszak leírása.
Dávid még filiszteus területen volt, amikor hírét vette, hogy egy nagy ütközet volt a filiszteusok és Izráel között. Érthető, hogy Dávid mindent kész volt megtenni, hogy megtudja a csata kimenetelét. Valószínűleg türelmetlenül várta a legapróbb híradást is a harctérről. Történetesen a hír egy amálekitától jött, akinek az életét Saul kímélte meg, amikor Isten parancsa iránti engedetlenségében nem pusztította el teljes egészében az amálekitákat (1Sám 15:2-3). Függetlenül attól, hogy a beszámoló mennyire volt megbízható, egy néhány tényre fény derült: 1) Saul király elvesztette a csatát, és fiával, Jonatánnal együtt meghalt; 2) a hír hozója amálekita volt; és 3) a hírnök valószínűleg abban a hitben volt, hogy jó hírt hoz, „örömet szerez Dávidnak” (2Sám 4:10), a puszta tény, hogy elhozta Dávidnak Saul koronáját és az aranyperecét arra utalt, hogy Dávidban felismerte az új királyt.
Legnagyobb meglepetésére Dávid mélyen gyászolt Saul és Jonatán halála és az Úr népének vesztesége felett. Nem jutalmazta meg az amálekitát, ahogyan azt a hírvivő várta, hanem saját kardjával végeztette ki, mivel önnön vallomása tanúskodott ellene: „Én öltem meg az Úrnak felkentjét” (16. vers).
Dávid gyásza nem csupán politikai színjáték volt, siratóénekének, az Íj-dalnak (2Sám 1:17-27) keserűsége bizonyítja bánatának mélységét és őszinteségét. Dávid azt tanácsolja Izráelnek, hogy ne tegyék közhírré Saul halálát, ehelyett inkább egyszerű szavakkal hívja Izráel lányait, hogy sírjanak vele Saul felett (24. vers). Saul jó néhányszor halálra kereste Dávidot, mégsem okozott sem örömet, sem megelégedést számára a király halála. Az Úr útmutatása az ellenség szeretetéről nagyban átalakította Dávid látásmódját. Szemében Saul volt „Izrael gyönyörűsége”, az „erős és hatalmas”, mert ő volt az Úr fölkentje. Ahogy dicsérte üldözőjében az erényeket, Dávid az Urat dicsőítette meg, akitől „minden jó adomány és tökéletes ajándék” származik (Jak 1:17). Mi is Istennek adunk dicsőséget, amikor másokban, – még „ellenségeinkben” is – , a jót látjuk meg, és erényeikről beszélünk.
Dávid nagyra értékeli gyászénekében Jonatánt bátorságáért, apja, Saul iránt tanúsított gyermeki, ragaszkodó szeretetéért, és a nép iránti elkötelezett hűségéért. Ahogy olvassuk Dávid sorait, szinte érezzük összetört szíve bánatát, amit Jonatán felett érzett, akiben oly kivételes barátot veszített el, és osztozunk kimondhatatlan fájdalmában.
Dávid és Saul, Isten két felkentje közötti konfliktus arra a kozmikus küzdelemre emlékeztet bennünket, ami Mihály és a sárkány között folyik (Jel 12:7-9). Ahogyan Dávid kesergett Saul fölött, úgy sír Jézus is sátán és mindazok miatt, akik vele együtt fellázadtak a Menny ellen. Dávid szomorúsága ahhoz a keserűséghez is hasonló volt, amit Jézus érzett Jeruzsálem felett (Mt 23:37-39).
A jó hír az, hogy közel van az a nap, amikor minden küzdelem véget ér „És az Isten eltöröl minden könnyet az ő szemeikről; és a halál nem lesz többé; sem gyász, sem kiáltás, sem fájdalom nem lesz többé ...”
Samuel Wang
Olvasmány – E.G. White PÁTRIÁRKÁK ÉS PRÓFÉTÁK 54-55. fejezet
55. fejezet – A GYERMEK SÁMUEL (2. rész)
Anna imája meghallgatást nyert, megkapta azt az ajándékot, amelyért oly buzgón esedezett. Amint gyermekére nézett "Sámuel"-nek, "az Úrtól kértem"-nek nevezé (1Sám 1:20). Mikor a gyermek elég idős volt ahhoz, hogy anyjától elválasszák, teljesítette fogadalmát. Gyermekét az anyai szív minden vonzalmával szerette; amint figyelte napról napra fejlődő erejét és hallgata gyermeki csevegését, egyre jobban ragaszkodott hozzá. Egyetlen gyermeke a menny különleges ajándéka volt, de Istennek szentelt kincsként kapta és nem akarta visszatartani az ajándékozótól.
Anna ismét felment férjével Silóba és Isten nevében e szavakkal adta át drága ajándékát a főpapnak: "[...] Óh Uram! Él a te lelked, Uram, hogy én vagyok az az asszony, aki itt állott melletted, és könyörgött az Úrnak. Ezért a fiúért könyörögtem, és az Úr megadta kérésemet, amelyet tőle kértem. Most azért én is az Úrnak szentelem; teljes életére az Úrnak legyen szentelve!" (1Sám 1:26-28). Élit mélyen meghatotta Izrael eme asszonyának hite és buzgalma. Mint nagyon engedékeny apa megszégyenítve és megalázva érezte magát ennek az asszonynak áldozatkészsége láttán, amellyel megvált egyetlen fiától, akit Isten szolgálatára szentelt. Önző szeretete miatt megfeddve érezte magát, s alázattal és tisztelettel meghajolt az Úr előtt, és imádkozott. Az anya szíve örömmel és dicsérettel telt meg és háláját Isten elé tárta. A Lélek ihlette őt:
"És imádkozék Anna, és monda:
Örvendez az én szívem az Úrban, Felmagasztaltatott az én szarvam az Úrban.
Az én szám felnyílt ellenségim ellen, Mert szabadításodnak örvendezek én!
Senki sincs olyan szent, mint az Úr, Sőt rajta kívül senki sincs.
Nincsen olyan kőszál, mint a mi Istenünk.
Ne szóljatok oly kevélyen, oly nagyon kevélyen; Szátokból ne jöjjön kérkedő szó, Mert mindentudó Isten az Úr, És a cselekedeteket ő ítéli meg. [...] Az Úr öl és elevenít, Sírba visz és visszahoz.
Az Úr szegénnyé tesz és gazdagít, Megaláz s fel is magasztal; Felemeli a porból a szegényt, És a sárból kihozza a szűkölködőt, Hogy ültesse hatalmasok mellé, És a dicsőségnek székét adja nékik; Mert az Úré a földnek oszlopai, És azokra helyezé a föld kerekségét.
Híveinek lábait megoltalmazza, De az istentelenek setétségben némulnak el, Mert nem az erő teszi hatalmassá az embert.
Az Úr, akik vele versengenek, megrontja, Mennydörög felettök az égben, Az Úr megítéli a földnek határait, Királyának pedig hatalmat ad, És felemeli felkentjének szarvát!" (1Sám 2:1-10).
Anna szavai prófétikusak voltak, Dávidra mutatnak, aki Izrael királyaként uralkodik, de vonatkoznak a Messiásra is, az Úr felkentjére. Dicséneke eleje egy dölyfös, veszekedő asszonyt említ; de azután Isten ellenségeinek pusztulását, majd a megváltottak végső diadalát énekli meg.
Anna megnyugodva tért vissza Silóból rámai otthonába, otthagyván a gyermek Sámuelt, hogy a főpap irányításával Isten házában való szolgálatra tanítsák. Fiát értelmének első megnyilatkozásától kezdve Isten szeretetére és tiszteletére nevelte és arra, hogy magát az Úr tulajdonának tekintse. Igyekezett, hogy az őt körülvevő minden ismert tárggyal gondolatait a Teremtőre irányítsa. Amikor elvált gyermekétől, a hűséges anyai szerető gondoskodás nem szűnt meg. Minden nap imádkozott fiáért. Minden évben saját kezűleg kis szolgálati ruhát készített fiának, és mikor férjével felment Silóba imádkozni, szeretetének eme jelét adta gyermekének. A kis ruhának minden szálát imádságával szőtte át, hogy fia nemes és hű legyen. Nem kért fia számára világi nagyságot, hanem azért könyörgött, hogy a menny által becsült nagyságot elérhesse, tisztelje Istent és áldására legyen embertársainak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése