Itt találod az összes felolvasást: http://higgyetekazoprofetainak.blogspot.hu/
A fejezetet itt olvashatod el a Bibliából:
Károli Gáspár fordítás:
https://www.biblegateway.com/passage/?search=2%20S%C3%A1muel%2020&version=KAR
Új protestáns fordítás:
https://www.biblegateway.com/passage/?search=2%20S%C3%A1muel%2020&version=NT-HU
Kommentben leírhatod építő gondolataidat a fejezet üzenetéről. Ha e-mailben kaptad meg az olvasmányokat, válaszlevélben írhatod meg gondolataidat vagy kommentet írhatsz ide: https://www.facebook.com/higgyetekazoprofetainak
Mostanra már sokat tudunk Dávid életrajzírójáról, aki röviddel Dávid halála után részleteket választott ki mindabból, amit az írnokok apró jegyzetekben és naplókban írtak le. A palota írnokai és a Joábbal tartó katonai tudósítók gondoskodtak ezekről a forrásokról. (Lukács is ugyanilyen módon hagyatkozott a forrásokra, amikor az evangéliumot írta. Lásd: Lukács 1:1-3). Emlékeznünk kell azonban arra, hogy a Szentlélek a főszerkesztő, és Ő felügyelte, hogy a történetíró ne csak romantikus hangvételű írásban tudósítson Dávidról, mint hatalmas hadvezérről, valamint királyként elvégzett nemes munkájáról. A Szentlélek valósághűen tudósít, és nem hallgatja el Dávid gonosz döntéseit.
A fejezet Séba jelentéktelennek tűnő lázadásával kezdődik, aki
maga mögé állította Izrael népét. A Szentlélek és az írnok elvetemült,
istentelen embernek írja le. (Az angol King James Version Bibliában „Belial fia”-ként
szerepel, ami szó szerint azt jelenti, hogy „értéktelen”.) Dávid bement
jeruzsálemi házába, előhozatta tíz ágyasát, akiket ünnepélyesen vett feleségül
Izrael minden törzséből, bezáratta őket, és soha többet nem találkozott velük.
Özvegyekként kellett élniük. Általában ezek – az ünnepélyes szertartáson –
elvett asszonyok voltak a palota hírforrásai azon törzsek felé, ahonnan
származtak. A király családi élete már amúgy is romokban hevert, és ez a
fordulat még tovább rontott a helyzeten.
Dávid gyorsan le akarta verni Séba lázadását,
mielőtt az más területekre is átterjedt volna. Saját hadvezérét, Joábot
mellőzve, megbocsátott Amasának, Absolon korábbi hadvezérének, majd elküldte,
hogy hívja össze Júda minden férfiúját, hogy üldözőbe vegyék Sébát. Amasa
azonban valamilyen okból késett (5. vers). Joáb dühös volt, hogy megkerülték
őt, és fiatal, közeli rokonát helyezték a pozíciójába. Amikor Gibeon
sziklájánál találkoztak, Joáb – akár Iskáriótes Júdás –, előrelépett,
megcsókolta Amasát, és közben beledöfte kardját a gyomrába (10. vers). Miközben
Amasa teste ott vérzett az úton, Joáb emberei döbbenten álltak meg mellette.
Ekkor egy fiatalember felhívást intézett a többiekhez, hogy legyenek hűségesek
Dávidhoz, és kövessék Joábot. A testet ezután lehúzta valaki az útról a mezőre,
az emberek pedig Joáb után mentek. A Szentlélek azt szeretné, hogy lássuk a bűn
következményeit, és a rossz politikai döntésekből eredő kudarcokat.
Joáb és emberei eljutottak Béth-Maakában Abeláig, addig az izraeli városig, ahol Séba rejtőzködött. Már éppen hozzákezdtek volna az ostromhoz, amikor egy bölcs asszony jött ki a városból. Elmondta, hogy lerombolni ezt a várost olyan, mintha elpusztítanának egyet Izráel anyjai közül, és lerombolnák az Úr örökségét (19. vers). Joáb hallgatott az asszonyra, és azzal védekezett, hogy nem a várost akarja elpusztítani, hanem csak Sébát keresi. Ha kiadják őt, akkor felhagy az ostrommal. Az asszony visszament, fejét vétette Sébának, és kihajíttatta azt a falon. Hátborzongató idők! És mindez csak azért, hogy hűségesek maradjanak a királysághoz, ahhoz a rendszerhez, amit az egész nép választott annak ellenére, hogy Sámuel próféta figyelmeztette őket a következményekre még Saul idejében (1Sám 8:11-18). Miután Séba meghalt, az emberek hazatértek, Joáb pedig visszament Jeruzsálembe.
A bűn zsoldja a halál, és szinte minden bibliai történet figyelmeztet minket valamire. Mindenképpen egyetérthetünk Sámuellel abban, hogy a királyság nem az ideális rendszer, sőt egyetlen rendszer sem lehet megfelelő, míg a sátán uralma alatt lévő, bűnös földön élünk.
Szerető Istenünk!
A te szavad igaz és Te vagy a királyok Királya. Elsőként Téged áldunk, mielőtt bármely politikai, vallási, vagy egyéb személynek fogadnánk hűséget. Adj nekünk bölcsességet, hogy kiállhassunk elveid mellett, hogy bölcsen beszélhessünk akkor is, amikor már minden összedől körülöttünk, és eljön a káosz ideje. Jézus nevében, ámen
Koot van Wyk
Olvasmány – E.G. White PÁTRIÁRKÁK ÉS PRÓFÉTÁK 59. fejezet
59. fejezet – IZRAEL ELSŐ KIRÁLYA (4. rész)
A városba menet találkoztak néhány vízért menő leánnyal, akiktől megkérdezték, hogy merre lakik a látnok. Feleletül arról értesültek, hogy a próféta éppen áldozni készül a magaslaton, ahol istentiszteleti szeretetvendégség is lesz. Sámuel kormányzata alatt ugyanis nagy változások történtek Izraelben. Elhívatásakor a nép az áldozati rendtartást megvetéssel nézte "[...] az emberek megutálják vala az Úrnak áldozatát" (1Sám 2:17). De most istentiszteletet gyakoroltak az egész országban és az áldozati rendtartást is tiszteletben tartották. Minthogy azonban a szentélyben szolgálat nem folyt, az áldozatokat egy időre másutt mutatták be. Ez a szertartás most rendszerint a papok és léviták városaiban folyt. Az áldozásra a helyiség legmagasabb helyét jelölték ki, azért nevezték azt magaslatnak.
A város kapujánál Saul személyesen is találkozott a prófétával. Mert Isten megjelentette Sámuelnek, hogy abban az időben megmutatja neki Izrael jövendő királyát. Amikor pedig szemtől szemben álltak egymással, szólott az Úr Sámuelnek és monda: "Ímé ez az ember, akiről szólottam néked, ő uralkodjék az én népem felett" (1Sám 9:17).
Saul tőle is megkérdezte, hol lakik a látnok, mire Sámuel így felelt: "[...] én vagyok" (1Sám 9:19). S minekutána minden kérdezés nélkül biztosította őt, hogy az elveszett állatok közben megkerültek, meghívta az áldozati lakomára, sőt burkoltan azt is értésére adta, hogy igen nagy kitüntetés vár ott reá. Mert azt mondta neki: "[...[ kié leend mindaz, ami Izráelben becses? Avagy nem a tiéd és a te atyádnak egész házáé?" (1Sám 9:20). A hallottakra megremegett Saul szíve. A király-kívánás az egész országban általános volt már és ő, valószínűleg megértett valamit a próféta célzásából. Saul alapjában véve szerény ember volt, azért így felelt Sámuelnek: "Avagy nem Benjaminita vagyok-é én, Izráelnek legkisebb törzséből való? És az én nemzetségem nem legkisebb-é Benjámin törzsének nemzetségei között? Miért szólasz tehát hozzám ilyen módon?" (1Sám 9:21).
Sámuel pedig odavezette őt a gyülekezési helyre, a város előkelői közé. Sőt rendeletére a fő helyre ültették és a legjobb falatot néki tálaltatta fel. Az istentisztelet után pedig házához hívta, ahol elmagyarázta neki azokat a szabályokat, amelyeken Izrael kormányzása nyugodott, hogy nagy hivatására némileg előkészítse őt.
Másnap reggel útra kelt Saul és vele ment a próféta is. Kiérve a városból a szolgát előre küldte, Saullal pedig megállt, hogy közölje vele az Isten üzenetét. "Akkor elővevé Sámuel az olajos szelencét, és az ő fejére tölté, és megcsókolá őt, és monda: Nem úgy van-é, hogy fejedelemmé kent fel az Úr téged az ő öröksége felett?" (1Sám 10:1). És annak jeléül, hogy szavai tényleg Isten szavai, megmondott néki mindent, ami a hazafelé vezető úton történni fog vele. Mindenekelőtt arról biztosította, hogy Istennek Lelke képessé teszi őt a nagy feladatra. "Akkor az Úrnak lelke reád fog szállani, és velök együtt prófétálni fogsz, és más emberré leszesz. Mikor pedig mind e jelek beteljesednek rajtad, tedd meg magadért mindazt, ami csak kezed ügyébe esik, mert az Isten veled van" (1Sám 10:6-7).
Az úton azután minden a próféta szavai szerint történt. Benjámin határa közelében már értesítették őt, hogy az elveszett állatok megkerültek. A Thábor síkján pedig találkozott azzal a három emberrel, akik Béthelbe mentek imádkozni. Az egyik három kecskegödölyét vezetett, a másik három kenyeret vitt, a harmadik pedig egy tömlő bort az áldozati lakomára. Tisztelettel köszöntötték Sault és megajándékozták őt a magukkal hozott kenyerek közül kettővel. Gibeában, a saját városában ismét prófétasereggel találkozott, akik éppen az áldozati magaslatról tértek vissza és prófétáltak, furulya, hárfa és dob szóra énekeltek. Amikor pedig közelükbe ért, rá szállott az Úrnak Lelke Saulra és ő is velük énekelt és prófétált. Beszéde olyan folyékony és bölcs volt, magaviselete annyira ünnepélyes és komoly, hogy akik őt azelőtt ismerték, meglepve így kiáltottak fel: "Mi lelte Kisnek fiát? Avagy Saul is a próféták közt van?" (1Sám 10:12).
Amikor Saul a próféták közé vegyült, a Szentlélek nagy változást idézett elő benne. Természetes szívének sötétjébe bevilágított az isteni tisztaság és szentség fénye. Olyannak látta magát, mint amilyen Isten előtt valóban volt. De meglátta a szentség szép voltát is, és a Lélek megértette vele, hogy a bűn és a Sátán elleni harcra hivatott, de ehhez az erőt egyedül Isten adhatja neki. Sőt még a megváltás tervét is tisztán látta, ami pedig azelőtt homályos és bizonytalan volt előtte. Az Úr bátorságot és értelmet adott neki magas hivatásához. Megjelentette az erő és kegyelem forrását, Isten kívánságát és saját kötelességét is.
Saul királlyá kenettetéséről a népet egyenlőre nem értesítették. Mert Isten választását sors által akarták nyilvánosságra hozni. Erre a célra Sámuel Mispába hívta össze a népet. Ott előbb Isten vezetéséért és tanácsolásáért könyörgött, azután kezdetét vette a sorsvetés ünnepélyes szertartása. Az összegyűlt sokaság csendben várta az eredményt. Egymás után kerültek sorra a törzsek, nemzetségek és családok, míg végül kiválasztatott Saul, a Kis fia. De Saul nem volt akkor a gyülekezetben. Nagy felelősségének tudata annyira ránehezedett, hogy titokban visszavonult. Amikor a sokaság közé visszahívták, megelégedéssel látták, hogy termetre nézve nincs hasonló a leendő királyhoz, mert az egész népnél egy fejjel magasabb volt. Még Sámuel is, amikor a gyülekezet elé állította így kiáltott fel: "Látjátok-é, akit választott az Úr? hogy nincsen hozzá hasonló az egész nép között! Akkor felkiálta az egész nép, és monda: Éljen a király!" (1Sám 10:24).
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése