Itt találod az összes felolvasást: http://higgyetekazoprofetainak.blogspot.hu/
A fejezetet itt olvashatod el a Bibliából:
Károli Gáspár fordítás:
https://www.biblegateway.com/passage/?search=2%20S%C3%A1muel%2021&version=KAR
Új protestáns fordítás:
https://www.biblegateway.com/passage/?search=2%20S%C3%A1muel%2021&version=NT-HU
Kommentben leírhatod építő gondolataidat a fejezet üzenetéről. Ha e-mailben kaptad meg az olvasmányokat, válaszlevélben írhatod meg gondolataidat vagy kommentet írhatsz ide: https://www.facebook.com/higgyetekazoprofetainak
Ebben a fejezetben még többet tudunk meg Dávid életrajzíróiról. Hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy rendezetlenül, nem kronologikus sorrendben írtak, de mégis volt egy bizonyos időrendi sorrendjük. Például, Dávid hét és fél éven keresztül Hebronból irányította az országot, majd Jeruzsálembe tette át székhelyét, ahol még évekig uralkodott, egészen a haláláig (2Sám 5:5). Dávid egészen addig nem gondoskodott Méfibósetnek, Jonatán fiának, Saul unokájának a szükségleteiről, amíg nem költözött Jeruzsálembe, de ezt követően – ahogy a Biblia 2Sám 9:13-ban mondja: „állandóan a király asztalánál étkezett”.
Mindezek előtt egy kellemetlen helyzetről szerezhetünk tudomást, amelynek során Saulnak és fiainak ellenségeit bábként használták fel, politikai elismerés céljából, de Méfibósetet megkímélték ettől. A gibeoniták, az amoriták maradéka kölcsönös egyezséget kötött az izrealitákkal még Józsué ideje alatt. Annak ellenére, hogy városaik Benjámin törzsének területén voltak, Saul indokolatlanul lemészárolta a lakók egy részét. Az éhínség Isten büntetése volt Saul öldöklése miatt. Később Dávid a gibeoniták kérése szerint hét embert adott nekik Saul családjából, hogy felakaszthassák őket viszonzásként azért, amit Saul tett velük. Dávid gyorsan cselekedett a béke érdekében, de Méfibósetet nem adta oda nekik. Az árpaaratás első napjaiban (2Sám 21:9) akasztották fel a hét embert egy hegyen annak bizonyítékaként, hogy az „életet életért” elvet beteljesítették. Aja leányának, Rispának két fiát szintén felakasztották (Rispa Saul király ágyasa volt). Rispa letáborozott a szikla tetején, és éjjel-nappal távol tartotta a madarakat és más állatokat a holttestektől (10. vers).
A korábbi történetekből tudjuk, hogy Jábes-Gileád lakói elmentek Bethsánba éjszaka, ahol a filiszteusok kiakasztották Saul és Jonatán holttestét a falra, levették a testeket, hazavitték, és tisztességesen eltemették azokat. A gibeonitákkal való tapasztalata után Dávid elment Jábes-Gileádba, felvették Saul és Jonatán hamvait, és a másik hét halottal együtt eltemették őket Saul édesapjának a sírboltjában. Ezek után Isten meghallgatta az ország népének imáját (2Sám 21:12-14). De vajon miért tűnik úgy, hogy Isten megelégedett Saul hét leszármazottjának a halálával, és ezután már meghallgatta az ország imáját? Valójában nem Isten, hanem a gibeoniták elégedtek meg az ítélettel, és fordultak vissza Istenhez, és Isten erre a lépésükre válaszolt.
A történetírónak van még egy információja, amit közölni akar velünk, mégpedig az, hogy a filiszteusok háborúba bonyolódtak Izraellel. Az egész lényege, hogy a katonák nem akarták, hogy Dávid továbbra is velük tartson a heves csatába, mert már fáradékony volt. Tehát a történetíró leírja azokat a férfiakat, akik Dávid helyébe léptek az óriásokkal való küzdelmekben. Például Séruja fia, Abisai megölte Jisbi Bénóbot, máshol Sibbékai megöli Sábot. Egy másik csatában Elkhanán megölte a gitteusi Góliát testvérét. Az utolsó a listán az a csata Gáthban, ahol Jonatán, Simeán fia megölte azt az óriást, akinek hat ujja volt mindkét kezén és mindkét lábán. Mindegyik óriás az összes elképzelhető fegyverrel fel volt fegyverezve. Bár az Úr nevét nem említi a szöveg ezekben a csatákban, de le tudjuk vonni a következtetést, hogy az Úr oltalmazta Dávidot, és Ő adott neki győzelmet ellenségei felett a királyi sereg katonái által.
Szerető Istenünk!
Egy olyan világban élünk, ahol mindennaposak a válások, elszakadások és keveredések. Az igaz vallás hívei is minden szinten kompromisszumokat kötnek, de mindezek közepette biztosítasz bennünket arról, hogy a hűségeseket vezetni és védeni fogod, és mindennapi szükségleteinkben is megsegítesz minket. Ámen
Koot van Wyk
Olvasmány – E.G. White PÁTRIÁRKÁK ÉS PRÓFÉTÁK 59. fejezet
59. fejezet – IZRAEL ELSŐ KIRÁLYA (5. rész)
Ezután Sámuel a nép elé tárta a király jogait, kihangsúlyozta a szabályokat, amelyek alapján a kormányzat megalakult, és amelynek alapján működnie kell. Ezek szerint a király nem korlátlan uralkodó, hanem mindenkor függ a Magasságostól. Ezeket aztán beírták egy könyvbe, amelybe a fejedelmek jogait és a nép kiváltságait jegyezték be. Mert annak ellenére, hogy a nemzet nem hallgatott Sámuelre, hanem kényszerítette őt, hogy számukra királyt válasszon, igyekezett - amennyire csak lehetett - megőrizni függetlenségét.
A nép általában elfogadta Sault királyul, de azért elég nagy ellenpárt is alakult. Mert azt, hogy a király a legkisebb törzsből választatott, mellőzve Júda és Efraim nagy törzseit, elviselhetetlennek tartották. Nem fogadtak hűséget Saulnak, és a szokásos ajándékokat sem adták át neki. Legjobban azok lázadtak az Úr választása ellen, akik annak idején legviharosabban követelték a királyválasztást. Mert minden pártnak megvolt a maga jelöltje, sőt voltak olyan főemberek is, akik a maguk számára szerették volna a királyságot. S hogy célját egyik sem érhette el, felütötte fejét a viszálykodás és irigykedés.
Saul ilyen körülmények között nem tartotta célszerűnek a királyság gyakorlati megkezdését. A kormányzást Sámuelre hagyta, ő maga pedig visszatért Gibeába. Párthívei diadalmentben kísérték és látva, hogy maga Isten választotta őt, készek voltak, ha kell, meg védeni. De ő nem tartott jogot a trón erőszakos elfoglalására. Hazatérve nyugodtan folytatta Benjámin dombvidékén a szántást-vetést, és trónjának felállítását Istenre bízta.
Ezt követőleg az ammoniták, királyuk, Náhás vezetésével megtámadták a Jordán keleti partján lakó törzseket és táborba szálltak Jábes Gileád ellen. A gileádbeliek békét ajánlottak fel az ammonitáknak és felajánlották, hogy szolgálni fognak nékik. De a kegyetlen király csak azzal a feltétellel volt hajlandó elfogadni ajánlatukat, ha győzelme bizonyságául mindegyikük jobb szemét kiszúrhatja.
A szorongatott emberek most hét napi gondolkodási időt kértek, amibe az ammoniták bele is egyeztek, gondolván, hogy győzelmük így csak annál nagyobb lesz. De a jábesbeliek ezalatt haladéktalanul segítséget kerestek a Jordán nyugati partján lakó többi törzseknél, s így az ammoniták szégyenletes ajánlatának híre eljutott Gibeába is. Saul, aki a mezőn szántott, hazatérőben hallotta a nép jajveszékelését és megkérdezte: "Mi történt a néppel, hogy sírnak?" (1Sám 11:5). És amikor az ammoniták ajánlatát neki is elbeszélték, életre keltek a benne szunnyadó erők, és Isten Lelke is reá szállott: "És vett egy pár ökröt, és feldarabolá azokat, és a követektől elküldé Izráelnek minden határára, mondván: Aki nem vonul Saul után, és Sámuel után, annak ökreivel így cselekesznek" (1Sám 11:7).
Saul felhívására háromszázharmincezer ember gyülekezett Bézekben. Innen mindenekelőtt követeket küldtek az ostromlott város lakóihoz és biztosították őket, hogy azon a napon szabadítják meg őket az ammonitáktól, amelyen meg kellene adniuk magukat. Saul és serege pedig még azon az éjjelen átkelt a Jordánon, s "kora hajnalban" már Jábesnél voltak. Mint Gedeon, ő is három részre osztotta csapatát és megtámadta az ellenséget, amikor azok a legnagyobb biztonságban érezték magukat, és teljesen megsemmisítették őket. "[...] akik pedig megmaradtak, úgy szétszórattak, hogy kettő sem maradt közülök együtt" (1Sám 11:11).
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése