Higgyetek az Ő prófétáinak - január 27 - KEDD - Sámuel második könyve 19. fejezet

Itt találod az összes felolvasást: http://higgyetekazoprofetainak.blogspot.hu/

Gondolatok Sámuel második könyve 19. fejezetéből

A fejezetet itt olvashatod el a Bibliából:

Károli Gáspár fordítás:

https://www.biblegateway.com/passage/?search=2%20S%C3%A1muel%2019&version=KAR

Új protestáns fordítás:

https://www.biblegateway.com/passage/?search=2%20S%C3%A1muel%2019&version=NT-HU

Kommentben leírhatod építő gondolataidat a fejezet üzenetéről. Ha e-mailben kaptad meg az olvasmányokat, válaszlevélben írhatod meg gondolataidat vagy kommentet írhatsz ide: https://www.facebook.com/higgyetekazoprofetainak

Ez a fejezet a királyság visszaállításával foglalkozik. Dávid elmenekült Absolon elől, amiért a nép később hibáztatta őt (2Sám 19:9). Tudni akarták, hogy a király miért van ennyire csendben most, amikor vissza kellene állítani a monarchiát. Dávid elvesztett fiát, Absolont gyászolta. Ám rokona, Jóáb (2Sám 17:25; 2Sám 19:13) odament hozzá, és kérdőre vonta, miért lett hirtelen olyan, mint egy sírós kisgyerek. Joáb sokkterápiát használ, hogy visszahozza Dávidot a valóságba. Az egy dolog volt, hogy Dávidnak túl kellett jutnia a fia elvesztésén. Az pedig egy másik, hogy vissza kellett térnie a palotába. Dávid ekkor nem tudhatta, hogy kik a barátai, és kik nem. Ezért bevetette diplomáciai gyakorlatát, első célpontja pedig Júda volt. Elküldött néhányat a megbízhatóbb emberei közül, hogy menjenek el Júdába, és kérdezzék meg, miért nem ők voltak az elsők, akik visszahívták királyuknak (2Sám 19:11). Dávid arra utasította embereit, hogy beszéljenek Amasával, Joáb unokaöccsével, és emlékeztessék arra, hogy ők régen egy család voltak, és miért nem hívja őt vissza? Felajánlotta neki a hadsereg parancsnoki helyét is Joáb helyett. Ezzel megnyerte Júda támogatását (2Sám 19:14), majd elment a Jordán folyóhoz, Júda férfiai pedig odavonultak, hogy kíséretükben mehessen haza a király.

Dávid életrajzírója ezután Sémei példáját mutatja be, aki embereivel és Saul fiával jött a király iránti hűségét kifejezni. Bűnét elismerve járult Dávid elé, hogy üdvözölje őt. Abisai azt tanácsolta, hogy öljék meg (2Sám 19:21), de Dávid nem engedte meg nekik. A következő személy, aki a király üdvözlésére jött, Méfibóset volt. Fizikai állapotát tekintve eléggé el volt hanyagolva, de Dávid szívélyesen visszafogadta. A lázadás idején Dávid Sibának, szolgájának adta Méfibóset minden vagyonát (2Sám 16:4), de most arra utasította Sibát, hogy osztozzanak meg fele-fele arányban Méfibósettel. Méfibóset viszont azt mondta, Siba tartson meg mindent magának (2Sám 19:30).  

Egy 80 éves nagyapa, Barzillai  is eljött Dávidot üdvözölni. Dávid meghívta őt, hogy lakjon a palotában, de Barzillai úgy érezte, „egy érett fát már nem könnyű kitépni”. Júda népének egésze, és Izrael népének a fele elment üdvözölni a királyt. Ám az emberek megosztottak voltak északon és délen is.  Az északiak úgy vélték, mindössze 10%-os joguk van a királyhoz, és délnek nem lenne szabad úgy viselkednie, mintha egyedül ők lennének a király eltartói. Az írnok 2Sám 19:43-ban azzal fejezi be beszámolóját, hogy érzékelteti velünk Izrael jövőbeni megosztottságát.

Drága Istenünk! Milyen könnyen be lehet húzni bennünket a pártoskodásba egy kis pletykával, ami igaznak tűnik, ahelyett, hogy inkább mélyre ásnánk a te Igédbe! Add nekünk Méfibóset nagylelkűségét, és Dávid irgalmát, hogy Krisztus lelkületével át tudjunk hidalni minden megosztottságot!  
Jézus nevében kértük mindezt. Ámen

Koot van Wyk 

Olvasmány – E.G. White PÁTRIÁRKÁK ÉS PRÓFÉTÁK 59. fejezet

59. fejezet – IZRAEL ELSŐ KIRÁLYA (3. rész)

"A nép azonban nem akart Sámuel szavára hallgatni, és mondának: Nem! Hanem király legyen felettünk. És mi is úgy legyünk, mint a többi népek, hogy királyunk ítéljen minket is, és előttünk járjon, és vezesse a mi harcainkat" (1Sám 8:19-20).

"Úgy mint a többi népek". Az izraeliták nem látták be, hogy különös kiváltság, megkülönböztetett áldás volt rájuk nézve, hogy nem kellett úgy élniük, mint a pogányoknak. Isten azért különítette el őket minden néptől, hogy különleges kincsévé tegye őket. Ők azonban semmibe vették ezt a magas kitüntetést, és királyt akartak, mint ahogy más nemzetnél volt. Istennek úgynevezett népe között még ma is fenn áll az a kívánság, hogy gyakorolhassák a világi szokásokat. Az Istentől való eltávolodás arányában kívánkoznak a világi előnyök és megbecsülés után. A keresztények állandóan azok utánzására törekednek, akik a világ istenét imádják. Sokan állítják, hogy jobban tudnak hatni az istentelenekre, ha elvegyülnek közéjük és utánozzák szokásaikat. De akik így cselekszenek, elszakadnak az erő örök forrásától. Mert ha barátkoznak a világgal, Isten ellenségeivé lesznek. Földi kitüntetések miatt feláldozzák azt a végtelenül nagy megtiszteltetést, amellyel az Isten megtiszteli azokat, akiket "[...] a sötétségből az ő csodálatos világosságára hívott el" (1Pt 2:9), hogy hirdessék az Istennek hatalmas dolgait.

Sámuel mélyen elszomorodva vette tudomásul a nép határozatát. De Isten így szólt hozzá: "Hallgass szavokra, és adj nékik királyt" (1Sám 8:22). És a próféta megtette kötelességét. Lelkiismeretesen figyelmeztette őket, de intéseit elvetették. Nehéz szívvel bocsátotta el a népet, ő maga pedig visszavonult, hogy előkészületet tegyen a nagy változásra. {PP 607.3}

Sámuel tiszta, önzetlen élete, odaadása csupa vád volt a magukat szerető papok és a gőgös gyülekezet ellen. Mert ő nem vette ugyan magát pompával körül, nem is költekezett szertelenül, de munkája magán viselte a menny pecsétjét. Őt a világ Megváltója tüntette ki, akinek vezetése alatt uralkodott a hébereken. De a nép megunta komoly istenfélelmét és önátadását; szerény személyét megvetették, és szívesen cserélték fel egy olyan férfiúval, aki királymódra uralkodik felettük.

Sámuel jellemében Krisztus jellemének visszatükröződését látjuk. A Megváltó is tiszta életével vonta magára Sátán haragját. Az ő élete a világ világossága volt, és felfedte az emberek szívében lakozó gonoszságokat. Szent életével ő is maga ellen ingerelte a képmutató zsidók legféktelenebb gyűlöletét. Nem világi gazdagsággal és méltósággal jött a földre, de cselekedetei bebizonyították, hogy nagyobb hatalma van, mint bármely földi fejedelemnek. A zsidók azt várták, hogy a Messiás megtöri majd elnyomóik hatalmát; ha az igát reájuk kényszerítő bűneiket elfedezte és istenfélelmüket dicsérte volna, akkor királlyá tették volna; de nem tudták elviselni bűneik félelem nélküli ostorozását. Kedves lényét, amelynek lényege jóakarat, tisztaság és szentség volt, és csak a bűnt gyűlölte, megvetették. Így volt ez minden időben. A mennyből jövő világosság mindenkit kárhoztat, aki nem akar fényében járni. A képmutatók pedig Sátán eszközeivé válnak, hogy gyötörjék a hűségeseket, ha azok példaadása őket kárhoztatja. "De mindazok is, akik kegyesen akarnak élni Krisztus Jézusban, üldöztetni fognak" (2Tim 3:12).

Bár Izrael egyeduralmát az Úr prófétája által előre megmondta, a királyválasztás jogát fenntartotta magának. A héberek ebben engedtek is az Isten akaratának, aki királlyá választotta felettük a Benjámin törzséből származó Kis fiát, Sault.

A leendő király külső megjelenése büszkeséggel töltötte el a királyt kívánók szívét, mert "[...] ő nála Izrael fiai közül senki sem volt szebb" (1Sám 9:2). Saul életének virágában volt és arányos testalkata, méltóságteljes tartása azt látszottak bizonyítani, hogy uralkodásra született. De megnyerő külseje mellett hiányoztak belőle azok a tulajdonságok, amelyek által mennyei bölcsességhez juthatott volna. Ifjú éveiben nem tanult önfegyelmet és az Isten kegyelmének megújító hatását sohasem érezte. {PP 608.2}

Saul, törzse egyik hatalmas fejedelmének fia volt, de az akkori szokások szerint, atyjával együtt földműveléssel foglalkozott. Történt egyszer, hogy atyjának néhány állata eltévedt a hegyek között és Saul szolgájával keresésükre indult. Három napig hiába keresték azokat, és amikor Ráma, Sámuel otthona közelébe jutottak, a szolga azt a tanácsot adta, hogy menjenek be a városba és kérdezzék meg a prófétát az elveszett állatok felől. (Lásd Függelék 9. megjegyzését). "[...[ Ímé van nálam egy ezüst siklusnak negyedrésze" - mondta - "azt odaadom az Isten emberének, hogy megmondja nékünk a mi utunkat" (1Sám 9:8). Abban az időben ugyanis az volt a szokás, hogy ha valaki magánál rangban magasabb egyént látogatott meg, tisztelete jeléül valami kicsiny ajándékot vitt.