Itt találod az összes felolvasást: http://higgyetekazoprofetainak.blogspot.hu/
A fejezetet itt olvashatod el a Bibliából:
Károli Gáspár fordítás:
https://www.biblegateway.com/passage/?search=2%20S%C3%A1muel%209&version=KAR
Új protestáns fordítás:
https://www.biblegateway.com/passage/?search=2%20S%C3%A1muel%209&version=NT-HU
Kommentben leírhatod építő gondolataidat a fejezet üzenetéről. Ha e-mailben kaptad meg az olvasmányokat, válaszlevélben írhatod meg gondolataidat vagy kommentet írhatsz ide: https://www.facebook.com/higgyetekazoprofetainak
A Dávid és Salamon palotájában lévő feljegyzések között két beszámolót is találunk, amelyeket az író – amikor Dávid életét jegyezte le –, egy fejezetbe foglalt. Tudhatjuk ezt bizonyos kifejezések ismétlődéséből, és Méfibóset nevének említéséből, aki mindkét lábára lebénult, és Dávid király asztalánál étkezett (1-8. versek az első beszámolót, míg 9-13 a másodikat adják). Egymástól függetlenül két írnok is részletesen lejegyezte az eseményeket, és az iratokat megőrizték a palotában. Később a történetíró fogta ezt a két beszámolót, és egy fejezetté simította össze azokat.
A fejezet háttere visszavisz bennünket abba az időbe, amikor Saul és Jonatán meghaltak a Gilboa-beli csatában. Amikor haláluk híre elért Jonatán otthonába, a dajka, aki a kisfiát nevelte, úgy döntött elmenekül, hogy mentse a gyermek életét. Fogta az ötéves Méfibósetet, és ahogy menekültek a fiú leesett és mindkét lábára megsántult (ld. 2Sám 4:4). Évekkel később e fejezet írója tudósít bennünket Dávid jó tetteiről, a már idősebb Mefibóset irányába.
Ebből a szakaszból egy olyan királyról tanulhatunk, aki kegyelettel adózik múltbéli ellenségének, az előző királynak (esetünkben ez Saul) azáltal, hogy szívélyesen viszonyul a leszármazottaihoz. Kéri, hogy Saul élő rokonai jöjjenek elé, és történetesen Jonatán fiát, Méfibósetet viszik elé. Dávid nagyon jóindulatúan bánik vele, visszaadja neki Saul birtokait, sőt Méfibóset alá rendeli Saul szolgáját annak 15 gyermekével és 20 szolgálójával együtt, hogy műveljék a sérült ifjú földjeit. Így Méfibóset Ló-debárból Jeruzsálembe költözik, hogy rendszeresen a király asztalánál étkezzen. Miért tette ezt Dávid? 2Sám 9:7 szerint Jonatánért, aki Méfibóset édesapja volt.
Mindenki, akinek voltak ellenségei a múltban, egyszer elér arra a pontra, amikor át akarja majd hidalni a meglévő szakadékot. Dávid is így tesz, és az író – a Szentlélek ihletésére – Dávid életének ezt a jó cselekedetét példaként állítja elénk. Dávid úgy érezte, helyre kell állítania a dolgokat minél hamarabb. Ezt megtennie végül pár évbe telt, de a Szentlélek tőlünk is azt szeretné, ha ugyanígy cselekednénk, és békeszerzők lennénk.
Drága Istenünk
Segíts nekünk, hogy időnket és energiánkat hidak építésére fordítsuk, ott ahol a régiek leégtek, részben vagy talán egészen a mi hibánkból esetleg a mi közreműködésünkkel. Jézus nevében kérünk. Ámen!
Koot van Wyk
Olvasmány – E.G. White PÁTRIÁRKÁK ÉS PRÓFÉTÁK 56-57. fejezet
57. fejezet – A FILISZTEUSOK ELVESZIK A FRIGYLÁDÁT (4. rész)
Az egész Izraelt arra tanították, hogy a ládára félelemmel és tisztelettel tekintsen. Amikor parancsot kaptak a szállításra, a lévitáknak sem volt szabad megnézni azt. Csak egyszer egy évben a főpapnak volt megengedve, hogy láthassa. Még a pogány filiszteusok sem merték a fedelét elmozdítani. A menny angyalai láthatatlanul minden útján elkísérték. Béth-Semesnél a népnek tiszteletlen merészségéért bűnhődnie kellett. Sokan azonnal meghaltak.
A túlélőket ez az ítélet nem késztette bűnbánatra, hanem csak titokzatos félelemmel tekintettek a ládára. Igyekeztek megszabadulni annak jelenlététől, de nem merték elmozdítani. Üzenetet küldtek Kirjáth-Jeárim lakosainak, meghívván őket, vigyék el azt. E helyiség férfiai nagy örömmel üdvözölték a szent ládát. Tudták, hogy Isten kegyelmének záloga az engedelmesek és hűségesek számára. Ünnepélyes örömmel vitték városukba és helyezték el azt a lévita Abinádáb házában, aki Eleázár fiát jelölte ki annak gondviselésére. Évekig ottmaradt.
Amióta az Úr először jelentette ki magát Anna fiának, Sámuel prófétai elhívását az egész nemzet elismerte. Az Éli házának szóló isteni figyelmeztetés hűséges átadása által - bármilyen félelmes és megpróbáltató volt e kötelessége, - Sámuel bizonyságát adta Jehova hírnökekénti hűségének. "[...] az Úr vala ővele és semmit az ő igéiből a földre nem hagyott vala esni. És megtudá egész Izráel Dántól Bersebáig, hogy Sámuel az Úr prófétájául rendeltetett" (1Sám 3:19-20).
Az izraeliták, mint nemzet, megmaradtak istentelenségük és bálványimádásuk állapotában, és büntetésképpen a filiszteusok uralma alá kerültek. Ez idő alatt Sámuel bejárta az ország városait és falvait, hogy a nép szívét atyái Istenéhez fordítsa; és ez az igyekezete nem maradt eredménytelen. Miután húsz évig szenvedtek ellenségeik elnyomása alatt, Izrael "[...] síránkozék az Úr után" (1Sám 7:2). Sámuel azt tanácsolta nékik: "[...] Ha ti teljes szívetekből megtértek az Úrhoz, és eltávolítjátok magatok közül az idegen isteneket és Astarótot, és szíveteket elkészítitek az Úrnak, és csak néki szolgáltok: akkor megszabadít titeket a Filiszteusok kezéből" (1Sám 7:3). A gyakorlati kegyességet és a szívbeli vallást tanították Sámuel napjaiban, amit Krisztus is tanított, amikor a földön járt. Krisztus kegyelme nélkül a vallás külső formája értéktelen volt a régi Izrael számára. Ugyanígy értéktelen a modern Izraelnek is.
Ma is szükséges az igazi, szívbeli vallás újjáéledése, amit az ősi Izrael tapasztalt. Bűnbánat az első lépés, amit meg kell tennie annak, aki vissza akar térni Istenhez. Ezt senki sem teheti meg a másik helyett. Személyesen kell megalázni lelkünket Isten előtt és elvetni bálványainkat. Ha mindazt megtettük, amit tehetünk, az Úr kijelenti nekünk üdvösségét.
A törzsek fejedelmeinek együttműködésével nagy gyülekezet jött létre Mispában. Itt ünnepélyes böjtöt tartottak. A nép mélyen megalázkodott Isten előtt és beismerte bűneit. Elhatározásuk jeléül, hogy a hallott oktatásnak engedelmeskednek, Sámuelt beiktatták bírói tisztébe.
A filiszteusok ezt az összejövetelt haditanácskozásként értelmezték. Elindultak, hogy az izraelitákat szétszórják, még mielőtt terveiket megvalósítanák. Közeledésük híre nagy rémületet keltett Izraelben. A nép így könyörgött Sámuelnek: "[...] Ne szűnjél meg érettünk könyörögni az Úrhoz, a mi Istenünkhöz, hogy szabadítson meg minket a Filiszteusok kezéből" (1Sám 7:8).
Amíg Sámuel égőáldozati bárány bemutatásán tevékenykedett, a filiszteusok harcra vonultak fel. Ekkor a Mindenható, aki leszállt a Sínai hegyre tűz, füst és mennydörgés közepette, aki szétválasztotta a Vörös-tengert, és aki utat készített a Jordánon keresztül, Izrael gyermekeinek ismét kinyilatkoztatta hatalmát. A közelgő sereg felett hatalmas vihar tört ki, és a földet beborította a harcosok holtteste.
Az Izraeliták reménységtől és félelemtől remegve, néma tisztelettel álltak. És amikor ellenségük vereségét látták, tudták, Isten elfogadta bűnbánatukat. Noha nem voltak felkészülve a harcra, megragadták a megvert filiszteusok fegyvereit és elűzték a menekülőket egészen "Bethkáron alól". Ezt a fényes győzelmet az Izraeliták ugyanazon a csatatéren aratták, ahol húsz évvel azelőtt a filiszteusoktól vereséget szenvedtek, papjaikat levágták és Isten ládáját elvették. A nemzeteknek éppúgy mint az egyéneknek az Isten iránti engedelmesség ösvénye a biztonság és boldogság útja, míg annak áthágása szerencsétlenséghez és vereséghez vezet. A filiszteusok most olyan tökéletes vereséget szenvedtek, hogy az Izraeltől elvett erődítményeket visszaadták és évekig nem támadták meg őket. Más nemzetek követték a példát, és az izraeliták békében élhettek Sámuel kormányzásának végéig.
Hogy ezt az eseményt soha ne felejtsék el, Sámuel emlékkövet állított fel Mispa és Sén között. "Ében-Háézernek nevezte el, mert mondá: Mindeddig megsegített minket az Úr!" (1Sám 7:12).
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése