Itt találod az összes felolvasást: http://higgyetekazoprofetainak.blogspot.hu/
Az olvasmány szerkezete:
1. Részlet
Ellen White könyvéből
2. Olvasmány a
napi bibliai fejezethez
3. A heti olvasmány
Ellen White könyvéhez
Olvasmány – Jézus élete 83. fejezet 1247. nap
Gyalogosan megtett útjuk közben a nap lenyugodott, és
mielőtt Krisztus útitársai hazaérkeztek volna otthonukba, a szántóföldeken
dolgozók már abbahagyták munkájukat. Mikor a tanítványok készültek betérni
otthonukba, úgy látták, mintha az idegen folytatni akarná útját. A tanítványok
azonban vonzódtak hozzá. Lelkük éhezett, hogy többet halljanak Tőle.
"Maradj velünk" (Lk 24:29) - mondották Neki. Az Úr azonban úgy tett,
mintha nem akarná elfogadni meghívásukat. Ekkor nyomatékosan, szinte
kényszerítve kérték Őt: "Maradj velünk; mert immár beestveledik, és a nap
lehanyatlott!" Krisztus engedett kérésüknek és "beméne azért, hogy
velük maradjon" (Lk 24:29).
Ha a tanítványok nem kényszerítették volna Krisztust
meghívásuk elfogadására, akkor nem tudták volna meg, hogy a feltámadott Úr volt
az útitársuk. Krisztus sohasem kényszeríti rá senkire társaságát, de készen áll
azok számára, akiknek szükségük van rá. Ő boldogan belép a legszerényebb
hajlékba, és megörvendezteti a legalázatosabb szívet is. Ha azonban közömbösen
gondolkodunk a mennyei Vendégről, vagy csak szokásból kérjük arra, hogy
maradjon velünk, akkor továbbmegy. Így sokakat ér nagy veszteség. Nem tudnak
semmivel sem többet Krisztusról, mint amennyit az emmausi tanítványok tudtak
Róla, amíg velük együtt ment az úton.
Hamar elkészült az egyszerű vacsora, amelyet a vendég elé
tettek, aki az asztalfőn foglalt helyet. Azután kinyújtotta a kezét, hogy
megáldja az eledelt. A tanítványok elképedtek. Igen, mert útitársuk pontosan
úgy terjesztette ki kezeit, ahogy Mesterük szokta tenni. Ismét rátekintettek,
és íme, meglátták kezein a szegek helyét. Mindketten egyszerre kiáltottak fel.
Ez az Úr Jézus! Feltámadott a halottak közül!
Felugrottak helyükről és az Úr lábaihoz vetették magukat,
és imádták Őt, de Ő eltűnt szemeik elől. Rátekintettek arra a helyre, amelyet
Az foglalt el asztaluknál, Akinek a teste kis idővel ezelőtt még a sírban
nyugodott, és így szóltak egymáshoz: "Avagy nem gerjedezett-é a mi szívünk
mibennünk, mikor nekünk szóla az úton és mikor magyarázá nekünk az
írásokat?" (Lk 24:32)
Ezzel a nagy újsággal azonban, amit közölniük kellett, nem
maradhattak ülve és nem beszélgethettek tovább otthonukban. Fáradtságuk és
éhségük azonnal elmúlt. Megkóstolatlanul hagyták ott ételüket, teljes örömmel
azonnal útra keltek és mentek ugyanazon az ösvényen amelyen jöttek. Siettek,
hogy közöljék a hírt a tanítványokkal a szent városban. Néhány szakaszon az út
nem volt biztonságos, de ők átmásztak a meredek kőfalakon és lecsúsztak a sima
sziklákon. Nem látták, nem tudták, hogy Annak a védelme alatt vannak, Aki velük
együtt ment az Emmaus felé vezető úton. Zarándokbotjukkal a kezükben siettek.
Gyorsabban kívántak menni, mint amennyire mertek. Elvesztették az ösvényüket,
azután ismét megtalálták. Néha futottak, néha botladoztak, de mindig csak
mentek sietve előre. Volt útitársuk pedig láthatatlanul egész úton szorosan
mellettük haladt.
Az éjszaka sötét volt, de az igazságosság Napja fényesen
ragyogott a siető tanítványokra. Szívüket majd szétvetette az öröm. Úgy
érezték, hogy egy új világban vannak. Krisztus feltámadott! Újra és újra ezt
ismételgették. Ez volt az az üzenet, amelyet a szomorkodóknak vittek. El
kellett nekik mondani az Emmausba való menetel csodálatos történetét. El
kellett nekik mondani, hogy ki csatlakozott hozzájuk az úton. A legnagyobb
üzenetet vitték, amit a világ valaha is kapott, egy jó hírről szóló üzenetet,
amelytől az emberek reménysége függ, most és az örökkévalóságban.
Mai Bibliai szakasz: 2
Mózes 10
A fejezetet itt
olvashatod el a Bibliából:
Károli fordítás:
Új protestáns fordítás:
Mózes második könyvének
tizedik fejezete elmondja a történetet a fáraóról, ahogyan vissza akarja
tartani az izraeli rabszolgákat attól, hogy elhagyják Egyiptomot, és még néhány
csapásról is beszámol, amelyekkel Isten meg akarja győzni őt. A fáraó azonban
továbbra is megkeményíti a szívét és kompromisszumokat akar kötni Mózessel
azokról a feltételekről, ahogyan az izraeliták távozhatnak.
Hányszor akarunk mi is kompromisszumot
kötni Istennel és visszatartani életünk bizonyos részeit Tőle? Makacsok leszünk,
és más dolgokat nevezünk ki fontosnak, mint azt, hogy igazi kapcsolatot
tartsunk fenn Vele. Ebben az értelemben olyanokká válunk, mint a fáraó, aki az
izraelitáknak csak bizonyos csoportjait volt kész elengedni. Amikor Istenhez
jövünk, életünknek csak bizonyos részeit adjuk át, amikor a teljes életünket
kellene odaadnunk Neki, hogy bennünk és általunk munkálkodhasson.
Küzdesz azzal, hogy
feladj életedben bizonyos dolgokat Istennek és megengedd neki, hogy teljes
valódban munkálkodjon?
Visszatartasz valamit
Tőle, amiről úgy gondolod, hogy sokkal fontosabb annál, hogy teljességgel
kövesd Őt?
Suvan
Campbell
175. heti olvasmány a JÉZUS ÉLETE
83-84. fejezeteihez
(december 9-15.).
A tanítványok a kövekben
botladozva és időnként a sötétben eltévedve visszamentek a nyolcmérföldes úton
Jeruzsálembe. Lángra lobbant szívükkel alig várták, hogy elmondhassák a
tanítványoknak: „Láttuk a feltámadt Urunkat!”
Jeruzsálemből Emmauszba
tartva a fel nem ismert Úr arra vágyott, hogy megvigasztalja az összezavarodott
tanítványokat. El akarta törölni a könnyeket az arcukról, és örömmel
helyettesíteni, de elsőként felejthetetlen leckéket kellett adnia nekik.
Krisztusnak meg kellett mutatnia, hogy ami valamennyi reményük elvesztését
jelentette, valójában valamennyi reményük bibliai alapja. A kereszt árnyéka a
kereszt dicsőségévé fog válni.
Krisztus figyelmesen
sétált a köves út mentén, társainak járásához igazodott, időnként megállt
pihenni; nagyon szerette volna felemelni a zavarodottság fátylát a szeretett
tanítványai elméjéről. Isten ma is tiszteletben tartja a mi tempónkat. Soha sem
visz minket gyorsabban, mint ahogy el tudjuk viselni. Gyengéden és figyelmesen
fedi fel az igazságokat magáról és a saját szívünkről, úgy, hogy emlékezetesek
legyenek, és életünk szerves részévé váljanak.
Gyakran összezavar
minket a fájdalom és vigasztalódásra vágyunk, de Krisztus tudja, mire van
szükségünk, hogy sziklaszilárd hitünk alakuljon ki. Így aztán Ő türelmesen
sétál velünk, tanít és kalauzol minket. És igen, vigasztal.
A Krisztussal járás
időnként lehet, hogy a zavarodottság, a könnyek és a tanulás útját jelenti.
Végül azonban, amikor megismerjük útitársunkat, akivel sétáltunk, eljön az
örömünnep ideje. Bízz az Ő időzítésében! Ő tudja, mire van szüksége a
szíveknek.
Lori Engel
lelkész
Eugene, Oregon, USA
Fordította Gősi Csaba
Ámen
VálaszTörlés