Itt találod az összes felolvasást: http://higgyetekazoprofetainak.blogspot.hu/
Az olvasmány szerkezete:
1. Részlet
Ellen White könyvéből
2. Olvasmány a
napi bibliai fejezethez
3. A heti olvasmány
Ellen White könyvéhez
Olvasmány – Jézus élete 84. fejezet 1251. nap
Ezen idő alatt ismételten kijelentette: "Ha nem látom
az ő kezein a szegek helyeit és be nem bocsátom ujjaimat a szegek helyébe és az
én kezemet be nem bocsátom az ő oldalába, semmiképpen el nem hiszem" (Jn
20:25). Tamás nem akart testvérei szemével nézni, vagy egy olyan hitet
gyakorolni, amely az ő bizonyságtevésüktől függött. Tamás szerette Urát, de
megengedte, hogy a féltékenység és hitetlenség vegye birtokába gondolatait és
szívét.
A tanítványok közül néhányan a megszokott felházat tették
meg ideiglenes otthonuknak és Tamás kivételével esténként mindnyájan ott
gyülekeztek össze. Egyik este Tamás elhatározta, hogy találkozik a többiekkel.
Hitetlensége ellenére egy halvány reménységet ápolt a
szívében, hogy a jó hír talán mégis igaz volt. Mialatt a tanítványok
vacsorájukat fogyasztották, azokról a bizonyítékokról beszélgettek, amelyeket
maga Krisztus adott nekik a próféciákban. Hirtelen: "Noha az ajtó zárva
vala, beméne Jézus és megálla a középen és monda: Békesség néktek!" (Jn
20:26).
Azután odafordult Tamáshoz és ezt mondotta neki: "Hozd
ide a te ujjadat és nézd meg az én kezeimet; és hozd ide a te kezeidet és
bocsássad az én oldalamba és ne légy hitetlen, hanem hivő" (Jn 20:27).
Ezek a szavak azt mutatták, hogy Krisztus ismerte Tamás gondolatait és szavait.
Ez a kételkedő tanítvány tudta azt, hogy tanítványtársai közül senki sem látta
Jézust az elmúlt hét folyamán. Így nem mondhattak a Mesternek semmit az ő
hitetlenkedéséről. Ekkor Uraként ismerte fel és ismerte el Azt, Aki előtte
állott. Nem kívánt erről további bizonyítékokat kapni. A túláradó örömmel
vetette magát Jézus lábaihoz és ezt kiáltotta: "Én Uram és én
Istenem!" (Jn 20:28).
Jézus elfogadta Tamás hitvallását, de szelíden megrótta
tanítványa hitetlenségét: "Mivelhogy láttál engem, Tamás, hittél:
boldogok, akik nem látnak és hisznek" (Jn 20:29). Tamás jobban megnyerte
volna Jézus tetszését, ha kész lett volna elfogadni és elhinni tanítványtársai
bizonyságtevését. Ha a világ Tamás példáját követné, akkor tulajdonképpen senki
sem juthatna el az üdvösségben való hitre. Nem, mert mindazok, akik ma
elfogadják Krisztust, mások bizonyságtétele útján kénytelenek azt megtenni.
Sokan azok közül, akik áldozatul esnek kételkedéseiknek,
azzal mentegetik magukat, hogy ha nekik lett volna annyi bizonyítékuk Jézus
feltámadásáról, mint amennyit Tamás kapott tanítványtársaitól, akkor elhitték
volna, hogy feltámadott az Úr. Nem veszik észre, hogy nem csak ennyi
bizonyítékot kaptak az Úr feltámadásáról, hanem sokkal, de sokkal többet. Sokan
azok közül, akik Tamáshoz hasonlóan arra várnak, hogy a kétség minden okát
eltávolítsák útjukból, sohasem fogják megérni kívánságuk teljesülését. Sőt,
fokozatosan megerősödnek hitetlenségükben. Azok, akik arra nevelik rá magukat,
hogy mindig csak a dolgok sötét oldalát lássák meg, és mindig csak zúgolódnak és
panaszkodnak, valójában nem tudják, mit tesznek. A kételkedés magjait szórják
el, és így a kétségek aratásának gyümölcseit takarítják majd be. Olyan időben,
mikor a hit és a bizalom különösképpen fontos és lényeges, sajnos sokan
erőtlennek találják magukat ahhoz, hogy reménykedjenek és higgyenek.
Tamás iránti magatartásával Jézus leckét adott követőinek.
Krisztus példája azt mutatja meg nekünk, hogy miként kell kezelnünk azokat a
testvéreinket, akiknek gyenge a hitük és kételkednek.
Jézus nem tett szemrehányást Tamásnak. Vitába sem szállt
vele. Jézus egyszerűen megmutatta magát a kételkedőnek. Tamás a
legésszerűtlenebbül viselkedett, mikor ő írta elő hite feltételeit. Jézus
azonban nagylelkű szeretetével és tapintásával lerombolt minden akadályt. A
hitetlenséget ritkán lehet érveléssel legyőzni. Érvelésre a hitetlenség még
inkább önvédelemre rendelkezik be, és mindig talál a maga számára új
támpontokat és mentségeket. Ha azonban Jézust a szerető, irgalmas és
megfeszített Üdvözítőként mutatjuk be, akkor sokan, akik Őt valaha megtagadták,
majd Tamással együtt vallják: "Én Uram és én Istenem!" (Jn 20:28)
Mai Bibliai szakasz: 2
Mózes 14
A fejezetet itt
olvashatod el a Bibliából:
Károli fordítás:
Új protestáns fordítás:
„Az Úr harcol értetek, ti pedig maradjatok
veszteg!” (2Móz 14:14).
A
Vörös-tengeren való átkeléssel együtt járnak harcászati események, félelem,
adrenalin: pontosan a hátad mögött ott van az ellenség és hevesen üldöz, egyre
közelebb kerül hozzád. Törékenységed arra késztet, hogy feladd. Aztán előáll
valaki és azt mondja, hogy van lehetőség átkelni a tengeren. De könnyebbnek
tűnik visszavonulót fújni, megadni magad és továbbra is rabszolgának maradni.
Kétségbeesetten segítségért kiáltasz, és Isten ezt mondja: „Miért kiáltasz
hozzám?... Indulj előre!” (2Móz:14:15).
A
következő jelenetek gyorsan pörögnek egymás után: a nép menetel, a tenger
kettéválik, az ellenség elpusztul, és a nép megszabadul.
Előtted
van a tenger és az ellenség majdnem utolér? Tedd meg az első lépést! Menetelj a
győzelem felé, higgy, bízz, helyezd akaratodat az Isten akarata mellé! Ő
harcolni fog éretted. Az ellenségtől való szabadulás akkor, amikor nincs emberi
menekvés, arról biztosít bennünket, hogy amikor bízunk Isten vezetésében és
követjük azt, Ő harcolni fog érettünk és nagy dolgokat tesz. Ebből pedig az fog
következni, hogy vágyunk dicsőíteni és magasztalni Őt mindazért ami, és amit
tesz.
Juliana
Lang da Silva
175. heti olvasmány a JÉZUS ÉLETE
83-84. fejezeteihez
(december 9-15.).
A tanítványok a
kövekben botladozva és időnként a sötétben eltévedve visszamentek a
nyolcmérföldes úton Jeruzsálembe. Lángra lobbant szívükkel alig várták, hogy
elmondhassák a tanítványoknak: „Láttuk a feltámadt Urunkat!”
Jeruzsálemből Emmauszba
tartva a fel nem ismert Úr arra vágyott, hogy megvigasztalja az összezavarodott
tanítványokat. El akarta törölni a könnyeket az arcukról, és örömmel
helyettesíteni, de elsőként felejthetetlen leckéket kellett adnia nekik.
Krisztusnak meg kellett mutatnia, hogy ami valamennyi reményük elvesztését
jelentette, valójában valamennyi reményük bibliai alapja. A kereszt árnyéka a
kereszt dicsőségévé fog válni.
Krisztus figyelmesen
sétált a köves út mentén, társainak járásához igazodott, időnként megállt
pihenni; nagyon szerette volna felemelni a zavarodottság fátylát a szeretett
tanítványai elméjéről. Isten ma is tiszteletben tartja a mi tempónkat. Soha sem
visz minket gyorsabban, mint ahogy el tudjuk viselni. Gyengéden és figyelmesen
fedi fel az igazságokat magáról és a saját szívünkről, úgy, hogy emlékezetesek
legyenek, és életünk szerves részévé váljanak.
Gyakran összezavar
minket a fájdalom és vigasztalódásra vágyunk, de Krisztus tudja, mire van
szükségünk, hogy sziklaszilárd hitünk alakuljon ki. Így aztán Ő türelmesen
sétál velünk, tanít és kalauzol minket. És igen, vigasztal.
A Krisztussal járás
időnként lehet, hogy a zavarodottság, a könnyek és a tanulás útját jelenti.
Végül azonban, amikor megismerjük útitársunkat, akivel sétáltunk, eljön az
örömünnep ideje. Bízz az Ő időzítésében! Ő tudja, mire van szüksége a
szíveknek.
Lori Engel
lelkész
Eugene, Oregon, USA
Fordította Gősi Csaba
Ámen
VálaszTörlésÁmen!
VálaszTörlés