Higgyetek az Ő prófétáinak - augusztus 8 - VASÁRNAP - Apostolok cselekedetei 13

Itt találod az összes felolvasást: http://higgyetekazoprofetainak.blogspot.hu/

Az olvasmány szerkezete:

1. Részlet Ellen White könyvéből

2. Olvasmány a napi bibliai fejezethez

3. A heti olvasmány Ellen White könyvéhez

Olvasmány – E.G. White Az imádság 19. fejezet 2208. nap

19. fejezet (1. rész) – AZ IMA ALATTI MAGATARTÁS

A helyes magatartás nyilvános ima közben. – Leveleket kaptam, amelyekben megkérdezték, hogy mi a helyes magatartás, amelyet tanúsítanunk kell, amikor a világegyetem szuverén Urához imádkozunk. Honnan vették át testvéreink azt a gondolatot, hogy állva kell imádkozni? Egyik testvérünket, aki Battle Creek-ben tanult öt éven keresztül, megkérték, hogy mielőtt hirdetném az Igét, imádkozzon.

Amikor láttam, hogy állva marad, és már-már elkezdi az imát, lelkem zaklatottá vált, és nyilvánosan megfeddtem. Nevén szólítottam és ezt mondtam: „Hajts térdet!” Ez a helyes testtartás imádkozás közben… Imádkozás közben térdet kell hajtanunk. Ezt várta el Isten a három zsidó rabtól is Babilonban… Ez a gesztus egy olyan tiszteletadás volt, amely kizárólag Istent, a világegyetem szuverén Urát illette meg, és a három ifjú nem volt hajlandó bálványok előtt térdet hajtani, még ha azok színtiszta aranyból voltak is. Ha meghajoltak volna, Babilon királyát imádták volna. De mivel nem engedelmeskedtek a király parancsának, büntetésképpen az égő kemencébe vetették őket.

Krisztus azonban személyesen jelent meg közöttük, és megvédte őket a lángokban, és semmi bajuk nem esett. Mind az egyéni imában, mind a nyilvánosban, amikor elmondjuk Istennek kéréseinket, kötelességünk térdet hajtani. Ez a gesztus Istentől való függőségünket tanúsítja… „Hol képezték ki H. testvért?” – Battle Creek-ben. Hogy lehetséges, hogy a világosság ellenére, amit népének adott a tiszteletet illetően, a lelkipásztorok és iskoláink pedagógusai, tanárai szavaik és személyes példájuk által arra tanítják ifjainkat, hogy állva imádkozzanak? Vajon ezt az önmegelégedés és a büszkeség számlájára írjuk?

Remélem, hogy amikor az egyedül élő és igaz Istenhez közelednek testvéreink, nem fognak kevesebb tiszteletet tanúsítani Urunk iránt, mint teszik azt a pogányok a bálványaik iránt. Szeretnék most tanárainkhoz szólni. Testvéreim, ne gyalázzátok meg Istent tiszteletlenségetek és felfuvalkodottságotok által. Ne állva imádkozzatok! Ne bízzatok saját erőtökben, hanem hajtsatok térdet valamennyiszer az Úrhoz könyörögtök! Imádjátok Istent!

Amikor Istent imádni gyülekeztek, hajtsatok térdet előtte! Ez a gesztus bizonyítja, hogy egész lényetek – lelketek, testetek, értelmetek – alá van vetve az igazság lelkének. Ki az, aki figyelemmel kutatta az Írásokat, hogy útmutatást találjon benne ebben a kérdésben?

Tanári minőségünkben kiben bízhatunk itt, Amerikában és a világ többi országában? Vajon diákéveik után az ifjak téves gondolatokkal térnek vissza hazájukba, ami az Isten iránti tiszteletet illeti? Nem tisztelik ősz hajú, tapasztaltabb társaikat, Isten szolgáit, akik szinte egész életüket az Úrnak szentelték? Azt tanácsolom mindazoknak, akik az amerikai iskolákat látogatják, hogy ne tanulják el a tiszteletlenség lelkületét. Győződjetek meg arról, hogy tudjátok, milyen nevelésre van szükségetek, hogy majd másokat is nevelhessetek, és olyan jellemet építsenek fel magukban, amely ellenáll a közelgő, nagy próbáknak. Maradjatok a legkomolyabb keresztények társaságában. Ne válasszatok magatoknak felfuvalkodott tanárokat! Inkább a legmélyebb kegyességről bizonyságot tevő személyeket keressétek, akik értik Isten dolgait.

Veszélyes időket élünk. A hetednapi adventisták Isten népének jelentik ki magukat, amely megtartja a parancsolatokat, viszont híjával találtatik az odaadás terén. Az Isten iránti tisztelet lelkülete megtanítja az embereket, hogyan közeledjenek Teremtőjükhöz: hit által, szent tisztelettel, és nem saját maguk, hanem egy közbenjáró által.

Így az ember állhatatos és hűséges marad, bármilyen helyzetbe is kerüljön. Térdet kell, hogy hajtson a kegyelem trónusa előtt. Miközben naponta elfogadja Isten kezéből a gazdag áldásokat, a szívében állandóan hálalelkületet ápol, és megköszöni a meg nem érdemelt kedvezményeket.

Angyalok őrizték útját egy életen keresztül, és olyan csapdákból is megmenekült, amelyekről tudomása sem volt. Minden egyes imájában meg kell köszönnie Istennek, amit érte tett, annak a szemnek az óvó tekintetét, amely sosem szunnyad el. – Selected Messages 2. kötet, 311–315. o.

 

Mai Bibliai szakasz: Apostolok cselekedetei 13

A fejezetet itt olvashatod el a Bibliából:

https://www.biblegateway.com/passage/?search=Apostolok%2013&version=KAR

Új protestáns fordítás:

https://www.biblegateway.com/passage/?search=Apostolok%20cselekedetei%2013&version=NT-HU

Isten időzítése tökéletes. Újra és újra találunk erre utalást a Szentírásban. Csak két hivatkozást emelnék itt ki. Amikor eljött az ideje, hogy az Ádámnak és Évának a Megváltóról adott ígéret beteljesedjék, Jézus megszületett Betlehemben. A Bibliában így olvashatjuk: „kibocsátotta Isten az ő Fiát . . . hogy a törvény alatt levőket megváltsa, hogy elnyerjük a fiúságot.” (Gal 4:4-5) Miután Jézus lefizette a megváltásunk árát, és kész volt visszatérni a mennybe, azt mondta a tanítványainak, itt az idő „elmondani a világnak” (Mt 28:18-20). Mondjuk el mi is!

A tanítványok engedelmeskedtek, betöltekezve a Szentlélekkel! Ők lettek az újtestamentumi hívők, akik Jézus születésének, szolgálatának, keresztre feszítésének és feltámadásának jelenvaló igazságát hirdették karöltve az ígérettel, hogy Ő visszatér, és örökre magához veszi megváltottait. Ahogy az Apostolok cselekedeteit és az Újszövetség további részeit olvassuk, sok párhuzamot találhatunk az alázatos, elhivatott hívők által alapított apostoli egyház és Isten szintén alázatos és elhivatott hívők által alapított végidei egyháza között.

Az 1-3. versek a korai keresztények egy csoportjáról beszélnek Kr. u. 45 körül, akik az Úrnak szolgáltak Antiókiában. Ők a Szentlélektől indíttatva odaszentelik Pált és Barnabást az „új munkára”, hogy elvigyék a világra Megváltónk, Krisztus üzenetét. Hasonlóképpen 1852-ben a korai adventisták egy Úrnak szolgáló csoportja az Amerikai Egyesült Államokban, a New York állambeli Rochesterben a Szentlélektől vezettetve kijelölte Hiram Edsont és John N. Loughborough-t az „új munkára”, hogy a jelenvaló igazságot, a hetedik napi szombat és Krisztus második eljövetele üzenetét hirdessék a világnak. James White testvér ezt mondta Hiram Edsonnak: „Fogd öreg Charlie lovat és a fogatot, vidd magaddal Loughborough testvért egy hathetes körútra New York állam délnyugati részére, és gondoskodj róla, hogy elkezdje prédikálni az üzenetet” (J. N. Loughborough: Csodák az életemben, 31. oldal)-

A 42-49. versek elmondják, hogy Pál és Barnabás komolyan vették az evangelizáció munkáját, amire megbízatást kaptak, és ezrek fogadták el Jézus Krisztust, mint Urukat és Megváltójukat. Ma majdnem 20 millió hetednapi adventista tagja van Isten egyházának a világtörténelem utolsó napjaiban, ami bizonyítja, hogy Edson, Loughborough és társaik komolyan vették a rájuk bízott feladatot. De mi a helyzet veled és velem? Vajon komolyan vesszük a küldetésünket, hogy elmondjuk a világnak: Jézus hamarosan visszajön?

Alice Voorheis

314. heti olvasmány AZ IMÁDSÁG 19. fejezetéhez (augusztus 8-14.).

Pál arra emlékeztet minket, hogy „szüntelen imádkozzunk.” 1 Thessz. 5:17 Ebben az imádságról szóló fejezetben pedig a következőket írja Ellen White: „Legyen szokásotok a Megváltóval beszélgetni, amikor egyedül vagytok, amikor az utcán jártok, és amikor mindennapi munkátokban szorgoskodtok! A szív szótlan fohásza szálljon fel folytonosan segítségért, világosságért, erőért, ismeretért! Legyen minden lélegzetvétel egy-egy imádság!”

Tavaly a COVID alatt a férjem és én gyakran hosszú sétákat tettünk együtt a szabad levegőn. Mivel mindketten létfontosságú területen dolgozunk, a teljes járvány alatt dolgoznunk kellett, a férjemnek a helyi tévénél, nekem pedig a helyi kórházban. Sok megbeszélnivalónk volt, és ilyenkor megosztottuk egymással, hogy mi minden történt velünk a munkanap során. És miközben mindenféléről beszélgettünk (vicces dolgokról, szomorú dolgokról vagy csak a napi rutinról), közelebb kerültünk egymáshoz. Ugyanabban a csapatban játszottunk, óvtuk a családunkat és a barátainkat, megosztottuk tapasztalatainkat és bátorítottuk egymást. Amikor ezt a fejezetet olvastam az imádságról, belém nyilallt, hogy egyszerűen ez az, amit Isten tőlünk elvár: beszélgetések és egy odafigyelő szív. A világegyetem Istene értékel minket és az időnket, és beszélgetni akar velünk mindenről, ami csak számít nekünk. „Legyen minden lélegzetvétel egy-egy imádság!” Amint telnek a napok, bárhol is vagyunk, sosem vagyunk egyedül.

Anne Larson

Indiana, USA

Fordította Gősi Csaba