Higgyetek az Ő prófétáinak - augusztus 9 - HÉTFŐ - Apostolok cselekedetei 14

Itt találod az összes felolvasást: http://higgyetekazoprofetainak.blogspot.hu/

Az olvasmány szerkezete:

1. Részlet Ellen White könyvéből

2. Olvasmány a napi bibliai fejezethez

3. A heti olvasmány Ellen White könyvéhez

Olvasmány – E.G. White Az imádság 19. fejezet 2209. nap

19. fejezet (2. rész) – AZ IMA ALATTI MAGATARTÁS

Az imádság alatti térdhajtás, az Isten iránti tisztelet kifejezése. – Vajha az Úr megtanítaná népét imádkozni! Bárcsak iskolai tanítóink és gyülekezeti prédikátoraink naponként tanulnának Jézus Krisztus iskolájában! Azután majd komolyan imádkoznak, kéréseik meghallgatásra találnak, és az Igét hatalommal hirdetik. Mind a nyilvános, mind a magánjellegű áhítatnál kiváltságunk, hogy meghajtsuk térdünket az Úr előtt, ha imában hozzá közeledünk.

Jézus, a mi példaképünk „térdre esvén imádkozott” (Lk 22:41). A tanítványokról is feljegyezték, hogy ők is „térdre estek, és imádkoztak” (Csel 20:36; 21:5; 9:40). Pál kijelentette: „Meghajtom térdeimet a mi Urunk Jézus Krisztusnak Atyja előtt.” (Ef 3:14) Ezsdrás térdelt, amikor bevallotta Izrael bűneit Isten előtt (lásd Ezsd 9:5). Dániel „háromszor napjában térdeire esett, könyörgött és dicséretet tett az ő Istene előtt” (Dán 6:10).

Az Isten iránti igazi tiszteletet fogja bennünk életre kelteni az Ő felmérhetetlen nagysága és jelenlétének tudata. Minden szívben mély benyomást keltsen a láthatatlan Isten jelenléte. Az ima órája és helye szent, mert Isten ott tartózkodik; és mivel a tisztelet a magatartásban és a viselkedésben nyilvánul meg, az érzés, amelyet kelt, még mélyebb lesz. „Szent és rettenetes az Ő neve!” – mondja a zsoltáríró. Az angyalok eltakarják arcukat, ha nevét kiejtik. Milyen tisztelettel kellene akkor ajkunkra venni Őt nekünk, akik bukott és bűnös teremtmények vagyunk!

Jó volna, ha idős és ifjú elgondolkodna a Szentírás szavain, amelyek bemutatják, hogy miként tekintsünk azokra a helyekre, melyeket Isten különleges jelenléte szentel meg. „Oldd le a te saruidat lábaidról” – parancsolta Isten Mózesnek az égő csipkebokornál –, mert a hely, amelyen állsz, szent föld.” (2Móz 3:5) Jákob azután, hogy látomásban látta az angyalokat, felkiáltott: „Az Úr van e helyen, és én nem tudtam… nem egyéb ez, hanem Istennek háza, és a mennynek kapuja.” (1Móz 28:16–17) „Az Úr az Ő szent templomában, hallgasson előtte az egész föld!” (Hab 2:20)

Salamon ekkor alázatosan vette magára az uralkodás terheit. Elismerte Isten előtt, hogy „egészen fiatal” (1Kir 3:7). Láthatóan szerette Istent. Mélységesen tisztelte a mennyei dolgokat. Önmagában nem bízott, és a világmindenség végtelen Teremtőjét magasztalta. Mindezek a követésre méltó jellemvonások megmutatkoztak a templom befejezésével kapcsolatos istentiszteletek során, amikor alázatosan térdelve elmondta felajánló imáját. Krisztus követőinek ma vigyázniuk kell arra, hogy el ne veszítsék a tisztelet és istenfélelem lelkületét. A Szentírás megtanítja az embert arra, hogy alázatosan és áhítattal, a mennyei közbenjáróba vetett hittel közeledjék Alkotójához. – Próféták és királyok, 47–48. o.

 

Mai Bibliai szakasz: Apostolok cselekedetei 14

A fejezetet itt olvashatod el a Bibliából:

https://www.biblegateway.com/passage/?search=Apostolok%2014&version=KAR

Új protestáns fordítás:

https://www.biblegateway.com/passage/?search=Apostolok%20cselekedetei%2014&version=NT-HU

Ahogy az Apostolok cselekedeteit olvasom, sok párhuzamot veszek észre a korai keresztény egyház és Isten végidei egyháza között. A városról városra való utazásuk során Barnabás és Pál megosztották Jézus feltámadásának örömhírét, és sokan hittek nekik, zsidók és görögök egyaránt. Az út azonban nem volt zökkenőmentes. Hasonló volt a helyzetük Izraeléhez, amikor a nép először jutott be Kánaán földjére. A „sok keverék nép” (2Móz 12:38) gátolta az ügy előrehaladását minden lépésnél, hiszen elégedetlenséget és viszályt szítottak. A harmadik angyal üzenetének terjedése is sok akadályba ütközött, azonban az igazság mindkét esetben megállíthatatlanul terjedt, és a gyülekezetek gyarapodtak. Kétségtelenül csodák történtek mind a korai egyház, mind a Hetednapi Adventista Egyház első napjaiban. Az Ékes-kapunál fekvő sántára gondolok, aki felkelt, járt és bement a Templomba Istent dicsőíteni, miután Péter és János meggyógyította őt (ApCsel 3:1-8). Volt egy másik sánta is Lisztrában, aki felkelt és járt, miután meghallgatta Pál beszédét és engedelmeskedett neki, mikor azt kérte tőle: „Állj a lábadra egyenesen!” (8-9 vers).

Hiram Edson adventista pionír szintén az ima embere volt, aki mikor a Szentlélek az egyik éjjel arra szólította fel, hogy menjen és gyógyítsa meg a beteg szomszédját, engedelmeskedett és ment. A beteg lelkéért aggódva odament az ágyához, a szomszédja fejére tette a kezét, és hangosan így szólt: „Az Úr Jézus gyógyítson meg!”. Az ember talpra állt, járt, és Istent dicsőítette. A következő este befogta a lovakat, felrakta a családját és az immár egészséges szomszédját a kocsira és Istent dicsérve elment az istentiszteletre. Az Istenre bízott élete olyan hitet adott Edsonnak, ami arra késztette, hogy másoknak is hirdesse meggyőződését.

Jézus tanította és gyógyította az embereket, ahogy különböző helyeken járt, majd később visszatért ezekre a helyekre, hogy ezen új hívek hitét erősítse. Az apostolok követték ezt a példát, mivel ők is felismerték, hogy az embereknek bátorításra van szükségük, hogy a hűek maradjanak a hitben. Egyik helyről a másikra menve a „jelenvaló igazságot” hirdették, hívők csoportjait alapítva meg. Később visszatértek a városokba és a helyekre, ahol már jártak, és erősítették az új híveket, hogy legyenek hűek, bármit is mondjanak az arcukba. Hogy érezzék, hogy van támogatásuk, minden gyülekezetben presbitereket szenteltek fel, Istennek ajánlva őket, közben tovább növekedtek, és még több hívő csatlakozott hozzájuk.

A korai adventista úttörők: James és Ellen White, Hiram Edson, J. N. Loughborough, Joseph Bates, John Andrews és mások is ugyanazt a mintát követték, mikor hívők csoportjait rendezték szervezett keretek közé. Nemsokára az igény a rendre és a szervezetre nyilvánvalóvá vált, amiről többet fogunk megtudni a következő fejezetben.

Alice Voorheis

314. heti olvasmány AZ IMÁDSÁG 19. fejezetéhez (augusztus 8-14.).

Pál arra emlékeztet minket, hogy „szüntelen imádkozzunk.” 1Thessz. 5:17 Ebben az imádságról szóló fejezetben pedig a következőket írja Ellen White: „Legyen szokásotok a Megváltóval beszélgetni, amikor egyedül vagytok, amikor az utcán jártok, és amikor mindennapi munkátokban szorgoskodtok! A szív szótlan fohásza szálljon fel folytonosan segítségért, világosságért, erőért, ismeretért! Legyen minden lélegzetvétel egy-egy imádság!”

Tavaly a COVID alatt a férjem és én gyakran hosszú sétákat tettünk együtt a szabad levegőn. Mivel mindketten létfontosságú területen dolgozunk, a teljes járvány alatt dolgoznunk kellett, a férjemnek a helyi tévénél, nekem pedig a helyi kórházban. Sok megbeszélnivalónk volt, és ilyenkor megosztottuk egymással, hogy mi minden történt velünk a munkanap során. És miközben mindenféléről beszélgettünk (vicces dolgokról, szomorú dolgokról vagy csak a napi rutinról), közelebb kerültünk egymáshoz. Ugyanabban a csapatban játszottunk, óvtuk a családunkat és a barátainkat, megosztottuk tapasztalatainkat és bátorítottuk egymást. Amikor ezt a fejezetet olvastam az imádságról, belém nyilallt, hogy egyszerűen ez az, amit Isten tőlünk elvár: beszélgetések és egy odafigyelő szív. A világegyetem Istene értékel minket és az időnket, és beszélgetni akar velünk mindenről, ami csak számít nekünk. „Legyen minden lélegzetvétel egy-egy imádság!” Amint telnek a napok, bárhol is vagyunk, sosem vagyunk egyedül.

Anne Larson

Indiana, USA

Fordította Gősi Csaba