Figyelem!!! A végén új
heti olvasmány található a KRISZTUS PÉLDÁZATAI 18. fejezetéhez
Az
olvasmány szerkezete:
1. Részlet Ellen White könyvéből
2. Olvasmány a napi bibliai fejezethez
3. A heti olvasmány Ellen White
könyvéhez
Olvasmány - KRISZTUS PÉLDÁZATAI 18. fejezet 114. nap
Egyik
kifogás mögött sem húzódott igazán fontos dolog. Az az ember, akinek meg
"kellett" néznie a földjét, már megvette azt. Hogy olyan sietős volt
neki a föld megtekintése, az annak tulajdonítható, hogy érdeklődését
szerzeménye kötötte le. Az ökrök megvásárlása is megtörtént már.
Kipróbálásukkal a vevő csak kíváncsiságát akarta kielégíteni. A harmadik
kifogásban sem volt több ésszerűség. Azért, hogy a meghívott vendég megnősült,
még részt vehetett volna a vacsorán. Feleségét is szívesen látták volna. De
neki megvoltak a maga szórakozási tervei, és úgy látszik, hogy azokat
kívánatosabbnak találta, mint a lakomát, ahova elígérkezett. Megvoltak a
barátai, és jól érezte magát köztük. Még a látszat kedvéért sem udvariaskodott,
amikor visszautasította a meghívást. Nem kérte, hogy mentsék ki. A "nem
mehetek" szavakkal csak leplezte az igazságot: Nem érdekel az egész! Nem
akarok menni! - gondolta.
Mindegyik
kifogás azt tanúsította, hogy a vacsorára hivatalos vendégek érdeklődését más
dolgok kötötték le. A meghívásnak, amelyet elfogadtak, nem tettek eleget.
Közömbösségükkel megsértették a nagylelkű vendéglátót.
A nagy
vacsorával Krisztus az evangélium kínálta áldásokat szemlélteti. A felszolgált
táplálék nem más, mint maga Krisztus. Ő a mennyből alászállt kenyér; az
üdvösség szerzője. Az Úr követei hirdették a zsidóknak a Megváltó adventjét.
Krisztusra mutattak, "az Istennek ama Bárányá"-ra, "aki elveszi
a világ bűneit" (Jn 1: 29). Isten az általa készített vacsorán felkínálta
nekik a menny legnagyobb ajándékát. Ez az ajándék felbecsülhetetlen. A szerető
Isten adott mindent a gazdag lakomához, és kifogyhatatlan készletekről
gondoskodott. "Ha valaki eszik e kenyérből - mondta Krisztus -, él örökké
(Jn 6:51).
Az
evangélium vacsorájára szóló meghívást azonban csak akkor fogadjuk el, ha
evilági érdekeinknél többre értékeljük azt, hogy Krisztus felruház minket a
maga igazságával. Isten odaadott mindent az emberért, és arra kéri, hogy a neki
való szolgálatot helyezze minden önző, földi érdek elé. Isten nem fogadhat el
megosztott szívet. Az a szív, amelyet földi kötelékek tartanak fogva, nem az
Istené.
E tanítás
minden időre szól. Követnünk kell a Bárányt, bármerre megy! Legyen Ő a
vezetőnk! Értékeljük minden földi barát társaságánál többre az Ő közelségét!
Krisztus mondja: "Aki inkább szereti atyját és anyját, hogynem engemet,
nem méltó énhozzám; és aki inkább szereti fiát és leányát, hogynem engemet, nem
méltó énhozzám" (Mt 10: 37).
Krisztus
korában sokan mondták el a mindennapi kenyér megtörésekor a családi asztal
körül ezeket a szavakat: "Boldog az, aki eszik kenyeret az Isten
országában." Krisztus azonban bemutatta, hogy milyen nehéz vendégeket
találni a végtelen áron elkészített asztalhoz. Akik hallgatták szavait, tudták,
hogy ők is semmibe vették irgalmas meghívását. Minden érdeklődésüket e világ
gazdagsága és örömei kötötték le, és egyhangúlag kimentették magukat.
Így van
ez ma is. A kifogások, amelyekkel az emberek az evangéliumi meghívást
visszautasították, ma sem változtak. Azt mondják, hogy nem veszélyeztethetik
földi lehetőségeiket az evangéliumi normák elfogadásával. Földi érdekeiket
többre értékelik az örökkévaló dolgoknál. Éppen azok az áldások, amelyeket
Istentől kaptak, emelkednek válaszfalként köztük és Teremtőjük, Megváltójuk
között. Nem akarják, hogy bárki is zavarja őket világi céljaik hajszolásában,
és ezt mondják a kegyelmet hirdető követnek: "Mostan eredj el; de mikor
alkalmatosságom lesz, magamhoz hívatlak téged" (Acs 24: 25). Mások azzal
mentegetőznek, hogy nehézségeik támadnak emberi kapcsolataikban, ha elfogadják
Isten hívását. Azt mondják, hogy nem kerülhetnek ellentétbe rokonaikkal és
ismerőseikkel. Így válnak a példázat szereplőivé. A lakoma házigazdája erőtlen
kifogásukat meghívása semmibevevésének tekinti.
Mai bibliai szakasz: 3 Mózes 24. fejezete
A szenthelynek és a szent sátornak nem voltak
ablakai. Hogy legyen fény, olívaolajjal töltött mécseseket helyeztek a hátágú
arany gyertyatartó ágaira. Áron volt felelős azért, hogy a lámpások soha ne
aludjanak ki. A fényeknek égniük kellett éjjel és nappal. Ez Isten jelenlétét
jelképezte népe között.
Tizenkét lepény kenyeret (egyet-egyet Izrael
minden törzséért), és két tömjénnel teli kelyhet helyeztek a szent kenyerek asztalára.
A kenyerek arra emlékeztettek, hogy a nép számára Isten az élet kenyere.
Mindezek az előírások Isten szeretetére
emlékeztetnek bennünket, és arra, hogy mit is jelent Isten a számunkra. A jelképek azt tudatosítják bennünk, hogy
Isten mindig velünk van, és hogy Ő a mi lelki táplálékunk, aki életünket
fenntartja.
Egy izraelita anya és egy egyiptomi apa fia,
aki akkor csatlakozott a néphez, amikor elhagyták Egyiptomot, a táborba jött és
azt állította, hogy joga van felállítani a sátrát az egyik törzs táborában.
Amikor elmondták neki, hogy ez lehetséges, de nem azonnal, akkor megátkozta az
Urat, és önhatalmúlag belépett a táborba. A fiatalembert őrizet alá helyezték
mindaddig, amíg Isten megmutatta, hogy mit kell tenni. A fiatalembernek
hordoznia kellett bűnét, és annak következményét, a megkövezést.
Az ókori világban köztörvényes bűnnek
számított, ha valaki istenkáromlást követett el, amely elkerülhetetlenül
büntetést vont maga után. Ha valaki bocsánatért folyamodott, megkaphatta.
Azonban az olyan köztörvényes bűnöket, mint az istenkáromlás, amely épp olyan
súlyos volt, mint az Istennel szembeni nyílt ellenszegülés vagy a gyilkosság,
nem lehetett csak egyszerűen szóbeli megbocsátással elintézni, függetlenül
attól, hogy a bűnt izraelita követte el vagy sem, különben – ahogyan ezt Isten
jól tudta - az emberek csak azért mutattak volna megbánást, hogy elkerüljék a
büntetést.
Dean Davis
14. heti
olvasmány a KRISZTUS
PÉLDÁZATAI 18.
fejezetéhez (november 1-7).
Miután elolvastam ezt a fejezetet, világos
volt számomra a mondanivalója: Jézus azt próbálja velünk megértetni, hogy
minden embernek meg kell hallania az evangéliumot. A vacsorára meghívott
vendégek végeredményben a társadalom egészét képviselik, beleértve a gazdagokat
és a szegényeket, a hatalmasokat és az elnyomottakat is.
Mi azonban úgy tűnik, folyton kifogásokat
hozunk fel, miért nem mondjuk el bizonyos egyéneknek az örömhírt – mégpedig nem
ritkán az emberek kinézete alapján döntjük ezt el. Példának okáért: „Ó, az a
hölgy túl gazdag és befolyásos személyiség, biztosan nem érdekli Jézus.” Vagy:
„Az a fickó? Az ilyenek az arcomba nevetnének, ha lelki témákról próbálnék
beszélni velük!” Ellen White azonban ezt írja: „Senki mellett se haladjunk el
azért, mert úgy látjuk, hogy lekötik a földi dolgok. A társadalom rangos
személyiségei között sok sebzett szívű, a sivárságba belefáradt ember van.
Vágynak a hiányzó békességre. Vannak a társadalom legrangosabbjai között is
megváltásra éhező és szomjazó emberek. Sokan elfogadnák a segítséget, ha az Úr
munkásai kedvesen, Krisztus szeretetétől átforrósodott szívvel, személyesen
közelednének hozzájuk (Budapest, 1999, Advent Kiadó. 154-155. o.).
Ha tehát legközelebb lehetőséged nyílik
valakinek beszélni az evangéliumról, csak tedd meg! Tekintet nélkül arra, hogy
miként képzeled el az illető válaszát, beszélj neki Jézusról! Lehetséges, hogy
beszélgetőtársad egy a sok közül, aki szomjazza az üdvösséget? Nem tudod meg,
csak ha bizonyságot teszel neki!
Randy Ban,
adminisztrátor, Light
Bearers [Fényhordozók elnevezésű
szolgálat]
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése