Higgyetek az Ő prófétáinak - november 20, PÉNTEK- 4 Mózes 15

Blogban itt olvashatók a felolvasások: http://higgyetekazoprofetainak.blogspot.hu/

Az olvasmány szerkezete:

1. Részlet Ellen White könyvéből

2. Olvasmány a napi bibliai fejezethez

3. A heti olvasmány Ellen White könyvéhez

Olvasmány - KRISZTUS PÉLDÁZATAI 22. fejezet 131. nap

Szó és tett

"Vala egy embernek két fia, és odamenvén az elsőhöz, monda: Eredj fiam, munkálkodjál ma az én szőlőmben. Az pedig felelvén monda: Nem megyek; de azután meggondolván magát, elméne. A másikhoz is odamenvén, hasonlóképpen szóla. Az pedig felelvén, monda: Én elmegyek, uram; de nem méne el. E kettő közül melyik teljesítette az atya akaratát? Mondának néki: az első."

A hegyi beszédben Krisztus ezt mondta: "Nem minden, aki ezt mondja nékem: Uram! Uram! megyen be a mennyek országába; hanem aki cselekszi az én mennyei Atyám akaratát" (Mt 7: 21). Az őszinteséget nem a szavak, hanem a tettek próbálják meg. Krisztus nem azt kérdezi az emberektől, hogy mit mondtok másoknál többet, hanem hogy "mit cselekesztek másoknál többet" (Mt 5 : 47). E kijelentésének: "Ha tudjátok ezeket, boldogok lesztek, ha cselekszitek ezeket" (Jn 13 :17) - nagy súlya van. A beszéd nem ér semmit, ha nem párosul megfelelő cselekedetekkel. A két fiúról szóló példázatból ezt a tanulságot kell levonni. Krisztus ezt a példázatot nem sokkal halála előtt - utolsó jeruzsálemi látogatásakor - mondta el. Előzőleg kiűzte a vásárlókat és az árusokat a templomból. Isteni hatalommal szólt az emberekhez. Mentegetőzés és ellenkezés nélkül, ámultan és ijedten engedelmeskedtek parancsának.

A papok és a vének, amikor rémületük alábbhagyott, visszatértek a templomba, és látták, hogy Krisztus gyógyítja a betegeket és haldoklókat. Hallották az örvendezés hangját és a dicsőítő éneket. Bent a templomban a gyermekek, akik visszanyerték egészségüket, pálmaágakat lengettek és hozsannát énekeltek a Dávid Fiának. A selypítő kicsinyek is dicsőítették a nagy Gyógyítót. A papoknak és a véneknek azonban ez sem volt elég előítéletük és féltékenységük leküzdéséhez.

Másnap, amikor Krisztus a templomban tanított, a papok és a vének odamentek hozzá, és megkérdezték: "Micsoda hatalommal cselekszed ezeket? és ki adta néked ezt a hatalmat?"

A papok és a vének minden kétséget kizáróan meggyőződhettek Krisztus hatalmáról. A templom megtisztításakor arcáról mennyei fény sugárzott, amely tekintélyt parancsolt. Nem tudtak ellenállni a szavaiból áradó erőnek. Jézus csodálatos gyógyításaival is válaszolt kérdésükre. `Hatalmának olyan bizonyítékát adta, amelyet nem lehetett kétségbe vonni. De ők nem ilyen bizonyítékot akartak. A papok és a vének attól féltek, hogy Jézus Messiásnak kiáltja ki magát. Szerették volna szavait kiforgatni, és a népet ellene lázítani. Befolyását le akarták rontani, Őt pedig megölni.

Jézus tudta, hogy ha nem ismerik fel benne az Istent, és nem látják meg cselekedeteiből istenségét, nem hiszik el, ha azt mondja, hogy Ő a Krisztus. Válaszával elhárította azt, amit szerettek volna véghezvinni, és az ítéletet visszafordította rájuk.

"Én is kérdek egy dolgot tőletek - mondta -, amire ha megfeleltek nékem, én is megmondom néktek, micsoda hatalommal cselekszem ezeket. A János keresztsége honnan vala? Mennyből-é, vagy emberektől?"

A papok és a főemberek zavarba jöttek. "Tanakodtak vala magukban, mondván: Ha azt mondjuk: mennyből, azt mondja majd nékünk: Miért nem hittetek tehát néki? Ha pedig azt mondjuk: emberektől; félünk a sokaságtól; mert Jánost mindnyájan prófétának tartják. És felelvén Jézusnak, mondának: Nem tudjuk. Monda nékik Ő is: Én sem mondom meg néktek, micsoda hatalommal cselekszem ezeket."

"Nem tudjuk". Ez hazugság volt. Tudatában voltak helyzetüknek, és hazugsággal akarták fedezni magukat. Keresztelő János bizonyságot tett arról, akinek hatalmát megkérdőjelezték. János Jézusra mutatott, és így szólt: "Ímé az Istennek ama báránya, aki elveszi a világ bűneit!" (Jn 1:29). János megkeresztelte Jézust, és a keresztség után, miközben Krisztus imádkozott, megnyílt az ég, és Isten Lelke galambként megnyugodott rajta. A mennyből pedig egy hang hallatszott, amely ezt mondta: "Ez amaz én szerelmes fiam, akiben én gyönyörködöm" (Mt 3:17).

A papok és a főemberek emlékeztek arra, hogy miként ismételte el János a Messiásra vonatkozó próféciákat. Emlékeztek a Jézus keresztségekor látott jelenetre is, és nem merték azt mondani, hogy János keresztsége a mennyből való. Ha Jánost prófétának mondják, mint ahogy hitték is, miként cáfolhatnák meg azt a bizonyságtételét, hogy a Názáreti Jézus az Isten Fia? A nép miatt pedig nem mondhatták, hogy János keresztsége emberektől való, mert a nép hitte, hogy János próféta volt. Ezért ezt mondták: "Nem tudjuk."

Krisztus ezután mondta el az atyáról és két fiáról szóló példázatát. Amikor az atya odament az első fiához, és ezt mondta: "Eredj fiam, munkálkodjál ma az én szőlőmben", a fiú gyorsan válaszolt: "Nem megyek." Megtagadta az engedelmességet, és gonosz barátok társaságát keresve, belemerült a bűnbe. Később azonban megtért, és engedelmeskedett a parancsnak.

Az atya ugyanezzel a paranccsal ment a másik fiához is: "Eredj fiam, munkálkodjál ma az én szőlőmben!" Ez a fiú így válaszolt: "Én elmegyek, uram!" De nem ment.

E példázatban az atya Istent ábrázolja, a szőlő pedig az egyházat. A két fiú két embercsoportot jelképez. Az a fiú, aki a "nem megyek" szavakkal megtagadta az engedelmességet, azokat jelképezte, akik nyílt bűnben éltek. Nem mondták, hogy vallásosak, hanem nyíltan kijelentették, hogy nem hajlandók magukra venni Isten törvényének igáját, amely korlátokat szab és engedelmességet kíván. Később azonban sokan megtértek közülük, és engedelmeskedtek Isten parancsának. Amikor az evangéliumot meghallották a Keresztelő János-i üzenetben: "Térjetek meg, mert elközelített a mennyeknek országa" (Mt 3 : 2) - megtértek, és megvallották bűneiket.

Az a fiú, aki azt mondta, hogy "én elmegyek, uram", és nem ment, farizeusi jellemről árulkodott. A zsidó vezetők is e fiúhoz hasonlóan, megátalkodottak és önelégültek voltak. A zsidó nép vallásos élete már csak látszat volt. Amikor Isten a Sínai-hegyen kihirdette a törvényt, az egész nép elkötelezte magát az engedelmességre. Ezt mondták: "Én elmegyek, uram" - de nem mentek. Amikor Krisztus személyesen jött el, hogy eléjük tárja a törvény elveit, elutasították. Kora zsidó vezetőinek Krisztus bőséges bizonyítékot adott tekintélyéről és isteni hatalmáról. Bár meggyőzte őket, mégsem fogadták el bizonyítékait. Krisztus elmondta nekik, hogy azért nem hisznek még most sem, mert nincs meg bennük az engedelmességre késztető lelkület. Kijelentette: "Erőtelenné tettétek az Isten parancsolatját a ti rendeléseitek által ... Hiába tisztelnek engem, ha oly tudományokat tanítanak, amelyek embereknek parancsolatai" (Mt 15:6-9).

Krisztus hallgatói között voltak írástudók és farizeusok, papok és főemberek is. Krisztus, miután elmondta a példázatot a két fiúról, megkérdezte hallgatóit: "E kettő közül melyik teljesítette az atya akaratát?" A farizeusok önfeledten válaszoltak: "Az első." Nem vették észre, hogy elítélték önmagukat. Ezután Krisztus ajkáról hallhatták az ítéletet: "Bizony mondom néktek: A vámszedők és a parázna nők megelőznek titeket az Isten országában. Mert eljött hozzátok János, az igazság útján, és nem hittetek néki, a vámszedők és a parázna nők pedig hittek néki; ti pedig, akik ezt láttátok, azután sem tértetek meg, hogy hittetek volna néki."

Eljött Keresztelő János, és az igazságot prédikálta. Prédikálása meggyőzött és megtérített bűnösöket. Ezek az emberek belépnek a mennyek országába, megelőzve azokat, akik önigazultan elutasították a komoly intéseket. A vámszedők és paráznák tudatlanok voltak. E tanult emberek azonban ismerték az igazság útját, de nem akartak az Isten országába vezető úton haladni. Az igazság, amely az élet illatát hozta nekik, a halál illatává lett számukra. A köztudottan vétkezők önmagukat megvetve elfogadták Jánostól a keresztséget, de az igazság tanítói képmutatók voltak. Konokságuk nem engedte, hogy elfogadják az igazságot. Isten Lelke nem tudta meggyőzni őket, mert ellenálltak. Nem akartak Isten parancsolatainak engedelmeskedni.

Krisztus nem mondta nekik, hogy nem léphetnek be a mennyek országába. Csak megmutatta, hogy ők maguk teremtették meg azt az akadályt, amely kizárja őket onnan. Az ajtó még nyitva állt előttük. Még hangzott a hívás. Krisztus nagyon szerette volna, ha hisznek neki és megtérnek.

Izrael papjai és vénei vallásos szertartásokkal töltötték napjaikat. A ceremóniákat olyan szentnek tartották, hogy nem is bonyolódtak világi dolgokba. Ezért azt hitték róluk, hogy csak a vallásnak élnek. Szertartásaikat azonban csak a látszat kedvéért végezték, hogy a világ kegyesnek és szent életűnek gondolja őket. Csak színlelték az engedelmességet. Valójában nem engedelmeskedtek Istennek. Nem cselekedték az igazságot, amelynek tanítói voltak.

Krisztus Keresztelő Jánost az egyik legnagyobb prófétának nevezte, és tanúsította hallgatóinak, hogy elég bizonyítékot kaptak János mennyei követ voltáról. A puszta prédikátora hatalommal szólt. Rendíthetetlenül hirdette üzenetét. Megfeddte a papokat és főembereket bűneik miatt, és felszólította őket, hogy munkálkodjanak a mennyek országáért. Hangoztatta, hogy az Atya tekintélyét vették semmibe, amikor nem vállalták megbízatásukat. János nem alkudott meg a bűnnel, és sokan megtértek gonoszságukból.

Ha a zsidó vezetők hitvallása őszinte lett volna, akkor elhitték volna János bizonyságtételét, és elfogadták volna Jézust mint Messiást. Életükben azonban nem mutatkoztak a megtérés és igaz élet gyümölcsei. Éppen azok fognak belépni előttük Isten országába, akiket lebecsültek.

Mai bibliai szakasz: 4 Mózes 15. fejezete

Érdekes megfigyelni ebben a fejezetben, hogy Isten mennyire részletes útmutatást adott az áldozatok bemutatásával és más ceremóniákkal kapcsolatosan. Istennek ez a fajta gondos útmutatása mindenütt fellelhető az Ótestamentumban. Az izraeliták rabszolgák voltak több mint 400 évig, amikor embertelen körülmények között éltek, és nem bántak velük jobban az állatoknál. Nem vehettek részt oktatásban, ezért több alapképzést kellett biztosítani számukra. A világmindenség Istene, aki helyükön tartja a csillagok milliárdjait, személyesen vállalja fel azt a feladatot, hogy oktatásban részesíti őket. A legnagyobb türelemmel és gondoskodással oktatja őket a higiéniai kérdésekről, a magatartásról és istentiszteletről. Megtanítja őket – és minket is – arra, hogy a részletek fontosak számára.

Ahogyan elmondta nekik, hogy „készítsenek magoknak bojtokat az ő ruháik szegleteire… hogy mikor látjátok azt, megemlékezzetek az Úrnak minden parancsolatjáról, hogy megcselekedjétek azokat”, éppen úgy mondja nekünk is, hogy ő látja leesni a madarat, és számon tartja fejünk hajszálát. Ő gondoskodott akkor róluk, és gondoskodik rólunk ma.

Ez a fejezet megemlít egy esetet egy szombatrontóról, akit úgy találtak, hogy fát szedegetett szombaton és halálra kövezték. A Biblia nem mindig ad magyarázatot egy látszólagos kemény büntetésre, és itt lép be a képbe a bizalom – bízunk-e abban, hogy Isten igazságos, de ugyanakkor kegyelmes is minden cselekedetében? Ez a lényege a Krisztus és Sátán közötti nagy küzdelemnek – Isten igazságos és kegyelmes.

Ebben az esetben azonban világos útmutatást kapunk E.G. White írásaiból: „Egy valaki a nép közül afelett érzett haragjában, hogy Isten kizárta őt Kánaánból, elhatározta, megveti Isten törvényét, és nyíltan megszegte a negyedik parancsolatot azzal, hogy szombaton kiment rőzsét szedegetni. A pusztai vándorlás ideje alatt tűz gyújtását a hetedik napon szigorúan megtiltották. Ezt a tilalmat Kánaánra nem terjesztették ki, ahol az éghajlat sokszor szükségessé tette a tűzrakást. A pusztában azonban melegedés okából nem kellett tüzet gerjeszteni. Ennek az embernek a cselekedete szándékos megsértése volt a negyedik parancsolatnak. Bűnét nem gondatlanságból vagy tudatlanságból követte el Isten ellen, hanem vakmerő elbizakodottságból.” (Pátriárkák és próféták, 375. oldal).

Mi a helyzet a mi szombatünneplésünkkel? Elfelejtjük időközönként, hogy Istent éppúgy érdeklik a kicsiny dolgok, mint  a nagyok és nem fogad el gondatlan istentiszteletet?

Nancy Costa

16. heti olvasmány a KRISZTUS PÉLDÁZATAI 21-22. fejezeteihez (november 15-21).

Volt egy adventista, aki mindennap olvasta a Bibliát. Háza mellett elhaladt el egy bánatos, összezavarodott ateista - Lázár - mellett, akit látszólag elkerült Isten áldása, aki tudatán kívül, de vágyott arra a szabadságra és világosságra, amely az adventista ember Bibliájában található.

A bánatos ateista egy napon meghalt és az angyalok elvitték Jézus kebelére. Az adventista is meghalt és eltemették, és a pokolban, kínjai közepette feltekintett és meglátta Jézust és Lázárt az Ő kebelén. Így kiáltott Jézushoz: "Jézus légy kegyelmes, mert gyötörtetem a lángokban." Jézus így válaszolt: "Gyermekem, emlékezzél arra, hogy életedben Isten és az Ő Igéje igazságának ismeretével rendelkeztél, Lázárnak ugyanakkor nem volt lehetősége megtudni ezeket tőled. Most ő vigasztaltatik itt, te pedig gyötrődsz. Mindemellett próbaidőd a földön lejárt, és kialakított jellemed nem fog megváltozni."

Az adventista ezt mondta: "Kérlek, Jézus, küldd el őt a gyülekezetemhez - mert ott vannak a szeretteim - hogy elmondja nekik, osszák meg javaikat és ismeretüket, mert egyébként elfelejtik felelősségüket, hogy együttműködjenek Istennel az Ő kegyelmi szolgálatában és elvesznek."

De Jézus ezt mondta: "Van Bibliájuk, amely arra tanítja őket, hogy szeressék embertársaikat. Gyülekezeted hallgasson a Bibliára." Ő pedig így válaszolt: "Nem, Jézus. Ha a megfeszített és feltámadott Megváltó megy el hozzájuk, megtérnek." Ő ezt mondta: "Ha nem hisznek a Bibliában és nem osztják meg szeretettel a világgal, akkor már el is vetettek Engem."

Brandon Schroeder 

a Light Bearers fejlesztési társigazgatója

lighbearers.org 

USA