Itt
találod az összes felolvasást: http://higgyetekazoprofetainak.blogspot.hu/
Új olvasmány a fejezet végén a Pátriárkák
és próféták 53. fejezetéhez
Az
olvasmány szerkezete:
1. Részlet Ellen White könyvéből
2. Olvasmány a napi bibliai fejezethez
3. A heti olvasmány Ellen White
könyvéhez
Olvasmány - PÁTRIÁRKÁK ÉS PRÓFÉTÁK 53. fejezet 428. nap
"És
elhagyák az Urat, atyáik Istenét, aki kihozta őket Egyiptom földéből" (Bír
2:12); "[...] és vezeté őket, mint nyájat a pusztában. Haragra ingerelték
őt magaslataikkal, és bosszantották faragott bálványaikkal." Ezért az Úr
"elveté magától silói hajlékát, a sátort, amelyben lakott vala az emberek
között; sőt fogságba viteté erejét, dicsőségét pedig ellenség kezébe"
(Zsolt 78:52.58.60-61). Isten mégsem hagyta el teljesen népét. Mindig volt
maradék, mely hű volt Jahvéhoz, és az Úr időről-időre hűséges, bátor férfiakat
választott, hogy ledöntsék a bálványokat és megszabadítsák Izraelt
ellenségeitől. De amikor ezek a férfiak meghaltak, a nép fokozatosan visszatért
bálványaihoz, s így a bukás és büntetés, a beismerés és szabadulás története
állandóan ismétlődött.
Mezopotámia
királya, Moáb királya, azután a filiszteusok és a hásori kananeusok Sisera
vezetése alatt egymásután Izrael elnyomói lettek. Az Úr szabadítót adott:
Othnielt, Sámgárt, Ehudot, Deborát és Bárákot népe megszabadítására. De ismét
"[...] gonoszul cselekedének az Izráel fiai az Úrnak szemei előtt, azért
adá őket az Úr a Midiániták kezébe" (Bír 6:1). Ez ideig a Jordán keleti
partján lakó törzsek nem szenvedtek sokat az ellenségtől, de ez a mostani
csapás mindenekelőtt őket érintette.
Kánaán
déli részén az amálekiták, a keleti határoknál a pusztán túl a midiániták
voltak még mindig Izrael kérlelhetetlen ellenségei. Az utóbbi nemzetet Mózes
idejében csaknem teljesen kiirtották az izraeliták, de azóta nagyon
elszaporodtak és hatalmas nemzetté lettek. Bosszúra szomjaztak és most, hogy
Isten visszavonta védelmező kezét Izraeltől, itt volt a bosszú ideje. Nemcsak a
Jordán keleti partjának törzse, hanem az egész ország szenvedett
pusztításuktól. A puszta kegyetlen, vad lakói "[...] csapatosan jöttek,
mint a sáskák" (Bír 6:5) - nyájaikkal és csordáikkal. Pusztító pestisként
szóródtak szét az országban a Jordántól a filiszteus síkságig. Akkor jöttek,
amikor a gabona érni kezdett és addig maradtak, amíg a föld utolsó termését
begyűjtötték. Megfosztották a földet termésétől, a lakosságot kifosztották és
bántalmazták, azután újból visszatértek a pusztába. Így a nyitott országban
lakó izraeliták arra kényszerültek, hogy elhagyják otthonaikat és fallal
körülvett városokba gyűljenek, menedéket keressenek az erődítményekben, sőt
oltalmat találjanak a barlangokban és sziklaerődítményekben a hegyek között.
Hét évig folytatódott ez az elnyomás, és amikor a nép nyomorúságában figyelt az
Úr feddésére és megvallotta bűnét, Isten újra segítőt támasztott nékik.
Gedeon a
Manassé törzséből való Jóás fia volt. Annak a résznek, amelyhez ez a család
tartozott, nem volt vezető szerepe, de Joás családja kitűnt bátorságával és
becsületességével. Joás bátor fiairól azt mondják, "[...] mindenik olyan
arcú, mint egy-egy királyfi" (Bír 8:18). A midiánitákkal való küzdelemben
egy kivételével mind elestek, és ez az egy félelmetessé tette nevét a portyázók
előtt. Az Úr hívta el Gedeont, hogy szabadítsa meg népét. ő ebben az időben
gabonacsépléssel foglalatoskodott. Kevés gabonát elrejtett, de nem mervén azt
kicsépelni a szokásos cséplőpadon, a borsajtóhoz közeli helyhez ment. Mivel még
messze volt a szőlőérés ideje, ezért kevés figyelmet fordítottak most a
szőlőskertekre. Amint Gedeon titokban és csendben dolgozott, szomorúan
fontolgatta népe sorsát és azt latolgatta, hogyan lehetne népéről az elnyomók
igáját letörni.
Hirtelen
megjelent "az Úrnak angyala" és így szólította meg őt: [...] Az Úr
veled, erős férfiú!" (Bír 6:11-12).
"[...]
Kérlek uram, - válaszolta - ha velünk van az Úr, miért ért bennünket mindez? és
hol vannak minden ő csoda dolgai, amelyekről beszéltek nékünk atyáink, mondván:
Nem az Úr hozott-é fel minket Egyiptomból?! Most pedig elhagyott minket az Úr,
és adott a Midiániták kezébe" (Bír 6:13).
A menny
követe ezt felelte: "[...] Menj el ezzel a te erőddel, és megszabadítod
Izráelt Midián kezéből. Nemde, én küldelek téged?" (Bír 6:14).
Gedeon
jelt kért, hogy az, aki most megszólította, a szövetség Angyala-é, aki a múltban
Izraelért tevékenykedett. Isten angyalai, akik egykor Ábrahámmal beszéltek,
ottmaradtak, hogy vendégszeretetében részesüljenek. Most Gedeon is arra kérte a
mennyei hírnököt, maradjon nála vendégül. Sátorába sietvén, szűkös készletéből gödölyét
és kovásztalan kenyeret készített és eléje tette. De az angyal megparancsolta
néki: "[...] Vegyed a húst és a kovásztalan kenyereket, és rakd erre a
kősziklára, és a hús levét öntsd rá" (Bír 6:20). Gedeon úgy cselekedett,
és ekkor megkapta a kívánt jelt. Pálcájával az angyal "[...] megérinté a
húst, és a kovásztalan kenyeret; és tűz jött ki a kősziklából, és megemészté a
húst és a kovásztalan kenyereket" (Bír 6:21). Ekkor az angyal eltűnt
szemei elől.
Mai Bibliai szakasz: Eszter 3
Hámán a király utáni első ember volt, és
mindenkinek meg kellett hajolnia előtte. Márdokeus azonban megtagadta ezt.
Feltételezhetjük, hogy Márdokeus, mint jó perzsa kormányzati alkalmazott,
minden további nélkül meghajolt a király előtt, de Hámán előtt nem. Hámán
igencsak felháborodott ilyen tiszteletlenség láttán.
Hámán tele volt büszkeséggel, kapzsisággal és
irigységgel, csakúgy, mint Lucifer. És az, hogy Márdokeus nem hajolt meg
előtte, nem fért össze a jellemvonásaival. Hámán és Márdokeus olyan élesen különböztek
egymástól, mint amilyen távol estek egymástól ősi vérvonalaik.
Hámán az amálekiták leszármazottja volt, a
zsidó nép ősi ellenségéé. Nem sokkal az után, hogy elhagyták Egyiptomot, Izrael
népét megtámadták az amálekiták, és maga Isten jelentette ki a hosszúra nyúló
ellenségeskedést a két nép között. Később Saul – Márdokeus felmenője – harcba
vonult Agág király és népe ellen. Saul nem hajtotta végre maradéktalanul, amit
Isten kért tőle. Emiatt ültette Saul helyére Dávidot az Úr. Az agágita Hámán előtt
való meghajlás az engedetlenség jele, és mélységesen megalázó lett volna a
benjáminita Márdokeus számára.
Hámán dühét nem csillapította volna csupán
Márdokeus halála. Büszkeségéért viselt bosszúja a Perzsiában élő összes zsidó
életét követelte. Sorsot vetettek, hogy melyik napra essen a zsidók
lemészárlása.
Anélkül, hogy megnevezné ellenségeit, Hámán a
királyságban szétszóródva élő különös emberekről beszél a királynak. És
nyilvánvalóan tekintet nélkül ezekre az emberekre, a király gondatlanul
átnyújtja pecsétgyűrűjét. Hámán megírja a törvényt, lepecsételik a király
gyűrűjével, és kézbesítik az egész királyságban. A rendelet nyers és hideg
nyelvezete a 13. versben sokkoló, és nem szabad elmennünk e szavak jelentése
mellett. Egyetlen zsidó – legyen az fiatal, öreg, gyermek vagy nő – számára sem
volt kímélet. Hámán még gáláns fizetséget (körülbelül 6 havi adóbevétellel
megegyező értéket) is felajánlott a királynak a zsidók elpusztításának
előjogáért.
E történet szoros párhuzamba vonható az
utolsó napok eseményeivel, amelyekről a Jelenések könyve 13. és 20.
fejezeteiben olvasunk. A halálos ítélet közzététetik, hogy megszabaduljanak
Isten embereitől. Góg és Magóg Isten ellenségeit szimbolizálják, és a rendelet
szavai Agágtól származnak. A Jelenések könyve ennek a történetnek a
megismétlődését vetíti előre a végidőre a keresztények számára. Szerencsére
Isten embereinek története az ókori Perzsiában nem ér véget a 3. fejezetben. A
nagy küzdelem vége közeledik, és tudjuk, hogy egy boldog befejezésnek nézünk
elébe.
Jean Boonstra
59. heti
olvasmány a PÁTRIÁRKÁK ÉS
PRÓFÉTÁK 53.
fejezetéhez (szept. 11-17).
Az izraeliták
történetének ismerősnek kell lennie számunkra, hiszen sok szempontból mi
mindannyian ugyanezt a történetet éljük saját életünkben.
Csak egy pillanatba kerül, amíg nem engedelmeskedünk
Isten akaratának - mint ahogyan az
izraeliták tették, amikor nem irtották ki a kánaánitákat - és szem elől veszítjük Istent. Isten bőséges
áldást ígér azoknak, akik megtartják a parancsolatait, szeretik és tisztelik
Őt.
Ez túl soknak bizonyult Isten állítólagos
népe számára, és hamarosan azon kapták magukat, hogy ugyanazokat a bűnöket
követik el, amelyek a kánaánitáknak volt szokása. Csak idő kérdése volt, és
Isten teljesen kikerült a képből. A helytelen választásuknak köszönhetően hét
évig rabságban kellett élniük.
Néha ilyeneknek kell bekövetkeznie, ahhoz,
hogy felismerjük a szükségét, hogy Isten akaratát kövessük, ne pedig a
sajátunkat az életben.
Ebben a történetben a gyönyörű rész Isten
kegyelme. Még az után is, hogy Isten népe végképp ellene fordult, ellenszegülve
az Ő akaratának, Ő még mindig megbocsátott nekik. Kinyújtotta szerető karját,
és megmentette őket a rabságból, Gedeon kis hadseregének szolgálatkész hívei
segítségével. Isten arra utasította Gedeont, hogy ne egy óriási hadsereggel
menjen, akik a győzelemmel magukat dicsőítenék, hanem kevés számú emberrel,
akik állhatatosan kitartottak a Krisztussal való, megalkuvást nem ismerő élet
mellett.
Ami számomra kiütközött, az a következő: „Nem
annyira a nagy tömegek dicsőítik az Urat, hanem azoknak az embereknek a
jelleme, akik Őt szolgálják.” Álljunk hát biztosan a lábunkon az utolsó
időkben, meg nem ingatva az engedékenység és a kísértések által, hanem
szemünket tartsuk mindig a Krisztussal való öröklét győzelmén.
Jill Simpson, ifjúságvezető
és diakonissza
Westminster HNA
gyülekezet
Dél-Karolina, USA
Fordította: Gősi
Csaba
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése