Az olvasmány szerkezete:
1. Részlet
Ellen White könyvéből
2. Olvasmány a
napi bibliai fejezethez
3. A heti olvasmány
Ellen White könyvéhez
Olvasmány – Jézus élete 26. fejezet 1015. nap
Aki csak hallotta a Megváltót, csodálkozott "az ő
tudományán, mert beszéde hatalmas vala" (Lk 4:32). " Úgy tanítja vala
őket, mint akinek hatalma van, és nem úgy, mint az írástudók" (Mt 7:29).
Az írástudók és vének tanítása merev és formális volt, mint egy betanult lecke.
Számukra Isten szavának nem volt éltető ereje. Az ige tanítását saját
elgondolásaik és hagyományaik helyettesítették. Az istentiszteletek megszokott
körforgásában állításuk szerint a törvényt magyarázták, ám az isteni ihletés
nem mozdította meg sem az ő szívüket, sem hallgatóikét.
Jézus nem avatkozott a zsidók közti különféle vitatott
kérdésekbe. Az Ő feladata az igazság feltárása volt. Szavai fényt árasztottak a
pátriárkák és próféták tanításaira, a Szentírás új kinyilatkoztatásként hatott
az emberekre. Hallgatói azelőtt soha nem érzékelték az isteni ige jelentésének
ilyen mélységeit.
Jézus otthonukban találkozott az emberekkel, jól ismerte
problémáikat. Kedvessé tette az igazságot, mert közvetlenül, egyszerűen mutatta
be. Nyelvezete oly tiszta, finom és egyszerű volt, akár a csobogó patak. Hangja
zeneként hatott azokra, akik azelőtt a rabbik monoton beszédét hallgatták. Bár
tanítása egyszerű volt, mégis úgy beszélt, mint akinek hatalma van. Ez a
jellegzetesség élesen megkülönböztette tanítását mindenki másétól. A rabbik
fenntartással, kétkedve beszéltek, mintha az Írásokat így is, meg
ellenkezőképpen is lehetne értelmezni. A hallgatók napról napra bizonytalanabbak
lettek. Jézus azonban kétségbevonhatatlan tekintéllyel tanította az Írásokat.
Bármiről beszélt, hatalommal tette, mint akinek szavát nem lehet vita tárgyává
tenni.
Mégis inkább komoly volt, mint heves. Úgy szólt, mint aki
határozott célt követ. Az örök élet valóságát mutatta be. Bármiről beszélt,
Istent nyilatkoztatta ki. Jézus igyekezett megtörni azt az ámító varázst, mely
az embert a földi dolgokhoz láncolja. Az evilági dolgokat igazi helyűkre tette,
s alárendelte az örök érdekeknek, de nem becsülte le fontosságukat. Azt
tanította, hogy a menny és a föld együvé tartozik, és az isteni igazság
ismerete felkészíti az embert a mindennapi élet kötelességeinek jobb
teljesítésére. Úgy szólt, mint aki jól ismeri a mennyet, tudatában van Istenhez
fűződő kapcsolatának, mégis elismeri egységét az emberi család valamennyi
tagjával.
Kegyelmi üzeneteit mindig hallgatóihoz alkalmazta. Ismert
volt előtte, miképpen tudja "erősíteni a megfáradottat beszéddel"
(Ésa 50:4), mivel kegyelem ömlött ajkán, hogy a legvonzóbb módon adhassa át az
embernek az igazság kincseit. Tapintatosan bánt azokkal, akiket előítéleteik
tartottak vissza, és olyan példákkal lepte meg őket, melyek felkeltették
érdeklődésüket. A képzelet segítségével érte el a szívet. Példázatait a
mindennapi élet dolgaiból merítette, s bár azok egyszerűek voltak, jelentőségük
csodálatos mélységekig hatolt. A madarak, a mezők liliomai, a mag, a pásztor és
a bárány - Krisztus ezekkel a dolgokkal szemléltette az örök igazságot, s
aztán, amikor hallgatói a természetben látták mindezeket, visszaemlékeztek
szavaira. Krisztus példázatai szüntelen ismételték tanulságait.
Krisztus sohasem hízelgett az embernek. Sohasem mondott
olyasmit, ami elképzeléseiket, ábrándjaikat dicsőítette volna, nem dicsérte
okos találmányaikat. A mélyen, előítélet-mentesen gondolkodók befogadták
tanítását, és úgy találták, hogy az próbára teszi bölcsességüket. Csodálták a
legegyszerűbb nyelven kifejezett lelki igazságot. A legműveltebbeket is
elbűvölték szavai, s a tanulatlanok is mindig merítettek forrásából. Volt
üzenete az írástudatlannak, és még a pogánnyal is meg tudta értetni, hogy
üzenete van számára.
Gyöngéd részvéte gyógyírként hatott a fáradt, elgyötört
szívekre. Még a dühös ellenség háborgása közepette is a béke légköre lengte
körül. Arcának szépsége, nagyszerű jelleme, és mindenekfelett a tekintetében és
hangjában megnyilvánuló szeretet Hozzá vonzott mindenkit, akit még nem
keményített meg a hitetlenség. Ha nem kedves, együttérző lelkületet sugárzott
volna minden pillantása és szava, nem vonzotta volna Magához az óriási
tömegeket úgy, ahogyan tette. A hozzá jövő szenvedők úgy érezték, ügyüket hű és
szelíd barátként magáévá teszi, és még többet kívántak tudni az általa tanított
igazságokból. Közel hozta az eget. Jézus színe előtt szerettek volna lakozni,
hogy vigasztaló szeretetét szüntelen érezhessék.
Jézus mély figyelemmel kísérte hallgatói arcának minden
rezdülését. Az érdeklődést, örömöt kifejező arcok megnyugvással töltötték el .
Az igazság szavai behatoltak a lélekbe, széttörték az önzés korlátait;
bűnbánatra indítottak, végül hálára ébresztettek, és ez boldoggá tette a
Megváltót. Ahogy végigtekintett a hallgatók sokaságán, s már régebben is látott
arcokat fedezett föl, arca örömtől ragyogott. Országának polgárait remélte
látni bennük. Amikor az egyszerűen elmondott igazság valami dédelgetett
bálványt érintett, észrevette a változást az arcokon, a hűvös, fenyegető
tekinteteket, melyek azt sugallták, hogy nem szívesen fogadják a világosságot.
Nagy fájdalmat okozott Neki, ha látta, hogy az emberek elutasítják a béke
üzenetét.
Jézus a zsinagógában beszélt alapítandó országáról,
küldetéséről, Sátán foglyainak szabadon bocsátásáról. Ekkor szavait szörnyű
sikoly szakította félbe. Egy megszállott tört utat Felé az emberek között, és
ordított: "Mi dolgunk van nékünk veled, Názáreti Jézus? Azért jöttél-é,
hogy elveszíts minket? Tudom, hogy ki vagy te: az Istennek Szentje" (Mk
1:24).
Zavar és rémület lett úrrá. Az emberek figyelme
elterelődött Krisztusról, senki sem figyelt szavára. Éppen ebből a célból
vezette Sátán áldozatát a zsinagógába. Jézus azonban e szavakkal dorgálta meg a
démont: "Némulj meg és menj ki ez emberből! És az ördög azt a középre
vetvén, kiméne belőle, és nem árta néki semmit" (Lk 4:35).
Sátán elhomályosította ennek a nyomorult szenvedőnek az
elméjét, ám a Megváltó jelenlétében egy fénysugár áthatolt a homályon. Vágy
ébredt benne, hogy szabaduljon Sátán hatalmából, de a démon ellenállt Krisztus
erejének. Midőn az ember megpróbált Jézushoz fordulni segítségért, a gonosz
lélek szavakat adott a szájába, s ő félelemtől gyötörten ordított. A
megszállott valamelyest megértette, hogy annak színe előtt áll, Aki
megszabadíthatja, de amikor megpróbálta elérni a hatalmas kezet, egy másik
akarat visszatartotta, más szavakat juttatott kifejezésre általa. Szörnyű harc
folyt Sátán hatalma és saját szabadságvágya között.
Aki legyőzte Sátánt a megkísértés pusztájában, újból
szemtől szembe került ellenségével. A démon minden erejét latba vetette, hogy
hatalmában tartsa áldozatát. Ha most teret veszít, azzal Jézus győz. Úgy tűnt,
a megkínzott ember életét veszti az ellenséggel vívott küzdelemben, amely
legszebb férfikorát tette tönkre. A Megváltó azonban hatalommal szólt, és
megszabadította a foglyot. Az iménti megszállott most boldogan állt a
csodálkozó emberek előtt, visszanyerte az önuralom szabadságát. Még a démon is
tanúsította a Megváltó isteni hatalmát.
Mai Bibliai szakasz: János
20
A fejezetet itt
olvashatod el a Bibliából:
Károli fordítás:
Új protestáns fordítás:
Ez a fejezet úgy
mutatja be Jézus tanítványait, mint akik látnak és hisznek. János csupán az által,
hogy benézett az üres sírba „látott és
hitt” (8. vers). Mária „látta Jézust”
(14. vers) és szívével belé kapaszkodott, de nem érinthette meg Őt (17. vers).
Aztán beszámolt a tanítványoknak: „láttam
az Urat!” (18. vers).
Amikor Jézus megjelent
a tanítványoknak és békességgel köszöntötte őket, „megmutatta nekik a kezét és az oldalát” (20. vers), bizonyítékául
annak, hogy ő nem egy szellem vagy képzelet, hanem egy valóságos SZEMÉLY. A
tanítványok „megörültek, hogy látják az
Urat” (20. vers). És ismét, a békesség megerősítéseként és a küldetésükre
való emlékeztetésként ezt mondta: „Ahogyan
engem elküldött az Atya, én is elküldelek titeket” (20. vers). Ezek után
Szentlelket lehelt rájuk. Tamás nem volt jelen az eseményen, ezért a többiek
elmondták neki: „láttuk az Urat!” de
ő ezt mondta: „Ha nem látom a kezén a
szegek helyét, és nem érintem meg ujjammal a szegek helyét, és nem teszem a
kezemet az oldalára, nem hiszem” (25. vers).
Egy héttel később egy
újabb imaórán Jézus ismét megjelenik ugyanazzal a bátorító kijelentéssel: „Békesség néktek!” (26. vers). Most
Jézus velük a házban és „megállt középen”
(26. vers). Nem csodálatos, hogy Jézus központi helyet foglal el ott, ahol az Ő
nevében összegyűlünk? Most Tamás miatt jelenik meg és ezt mondja: „Nyújtsd ide az ujjadat, és nézd meg a
kezeimet, nyújtsd ide a kezedet, és tedd az oldalamra, és ne légy hitetlen,
hanem hívő” (27. vers). Tamás lenyűgözően reagál az eseményre: „Én Uram, és én Istenem” (28. vers).
Kétszer mondja azt, hogy az „enyém”,
amivel élő és buzgó hitéről tanúskodik. Emlékezzünk az ő bátorságára, amikor
egyike volt azoknak, akik csatlakoztak Jézushoz a veszedelmes júdeai útján (Jn
11:16). Akikor „Én Uram és én Istenemnek”
nevezi Jézust, a legmagasztosabb megszólítás alkalmazza, amit ember valaha
ajkára vehet. Ettől kezdve ez a központi hitvallása az élő egyháznak. A
feltámadt Úr, Isten! A Fiút éppúgy tisztelik, mint az Atyát (Jn 5:23).
De végül is a hit nem
látáson, szagláson vagy érintésen alapul, hanem a feltámadt Úr szaván és
hívásán. Ahogy János a sírhoz ment és hitt, még mielőtt látta volna a feltámadt
Urat, úgy mi is hihetünk azoknak a bizonyságtételében, akik láttak és hittek,
és ezért áldottak (29. vers). János bátran tesz bizonyságot azzal, hogy leírja
az evangéliumot azért, hogy „higgyétek:
Jézus a Krisztus, az Isten Fia, és e hitben életetek legyen az ő nevében”
(31. vers).
Igazán hiszel, anélkül,
hogy látnál? Mi „hitben járunk, nem
látásban” (2Kor 5:7)
Christopher Bullock
142. heti olvasmány a JÉZUS ÉLETE
26-27. fejezeteihez
(április 22 –28.).
Jézusnak az volt a
célja, hogy megmentsen mindenkit, akit csak lehet. Magához vonzotta az
embereket, nem az által, hogy megpróbálta magára felhívni a figyelmet, vagy
másnak lenni, mint a többiek, hanem az által, hogy az igazságot tanította
elrejthetetlen szeretettel. „Arcának szépsége, nagyszerű jelleme, és
mindenekfelett a tekintetében és hangjában megnyilvánuló szeretet Hozzá vonzott
mindenkit, akit még nem keményített meg a hitetlenség. Ha nem kedves,
együttérző lelkületet sugárzott volna minden pillantása és szava, nem vonzotta
volna magához az óriási tömegeket úgy, ahogyan tette.”
Sátán és a démonai
mindent megtettek, hogy eltereljék a figyelmet, előítéleteket keltsenek az
emberekben és becsapják őket, hogy ezáltal ne részesülhessenek az Igazságban,
amely szabaddá tenné őket. Ők ismét nagy erőkkel ezen fognak dolgozni Isten
végső munkája ellen. Azonban a Szentlélek is ki fog áradni nagy erővel. Isten
népe Jézus lelkével telik be, és ugyanazt a munkát fogja végezni, amit Jézus
végzett. És akkor Jézus eljön újra, hogy hazavigye gyermekeit.
Jeanne Johnson
Hermiston Hetednapi
Adventista Egyház
Oregon, USA
Fordította Gősi Csaba
Ámen!
VálaszTörlés