Az olvasmány szerkezete:
1. Részlet
Ellen White könyvéből
2. Olvasmány a
napi bibliai fejezethez
3. A heti olvasmány
Ellen White könyvéhez
Olvasmány – Az apostolok története 57. fejezet 1514. nap
Krisztus parancsolta az apostolnak, hogy írja meg mindazt,
amit kinyilatkoztat előtte. "Amit látsz, írd meg könyvben" - szólt -
"és küldd el a hét gyülekezetnek, mely Ázsiában van, Efézusban, Smirnában,
Pergámumban, Thiatirában, Sárdisban, Filadelfiában és Laodiceában."
"Én vagyok az Élő; pedig halott valék és ímé élek örökkön örökké... Írd
meg, amiket láttál és amik vannak és amik ezek után lesznek; a hét csillag
titkát, amelyet láttál az én jobb kezemben, és a hét arany gyertyatartót. A hét
csillag a hét gyülekezet angyala; és amely hét gyertyatartót láttál, az hét
gyülekezet." (Jel. 1, 11. 18-20.)
A hét gyülekezet nevének jelentősége jelképes. Jellemzi a
keresztény korszak különböző szakaiban az egyház állapotát. A hetes szám
teljességet jelent; szimbolizálja, hogy az üzenet az idők végéig tart. A
felsorolt jelképek pedig a gyülekezet belső állapotát szemléltetik a
világtörténelem különböző korszakaiban.
Krisztus mondja, hogy a hét gyertyatartó között jár. Ez
jelképezi viszonyát a gyülekezetekhez. Összeköttetése népével állandó. Ismeri
gyermekeinek valóságos állapotát. Figyeli helyzetüket, kegyességüket,
odaadásukat. Noha Jézus főpap és közbenjáró a mennyei szentélyben, János mégis
úgy látja Őt, mint Aki földi gyülekezetei között jár-kel. Fáradhatatlan
éberséggel állandóan őrködik felettük, vajon nem homályosul-e, vagy alszik ki
valamelyik őrálló fáklyája? Ha a gyertyatartókat csupán emberek gondoznák,
lobogó lángjuk csakhamar lankadna és kialudna. Az Úr házának azonban Ő az
őrizője; a templom csarnokának hű védelmezője. Állandó gondoskodása és megtartó
kegyelme az élet és világosság forrása.
Krisztust úgy is szemléljük, mint aki kezében tartja a hét
csillagot. Ez biztosíték számunkra, hogy az a gyülekezet, mely kötelességét
teljesíti, nem pusztulhat el; azt a csillagot, melyet a Mindenható védelmez,
Krisztus kezéből senki sem ragadhatja ki.
"Ezeket mondja az, aki az ő jobbkezében tartja a hét
csillagot." (Jel. 2, 1.) E szavak a gyülekezet tanítóinak szólnak,
azoknak, akikre Isten súlyos felelősségeket bízott. Azok a jótékony befolyások,
melyekben a gyülekezetnek bővölködnie kell, kapcsolatosak Isten szolgáival,
kiknek Krisztus szeretetét kell kinyilvánítaniuk. A menny csillagait Ő
kormányozza. Ő adja fényüket, Ő vezeti és irányítja útjukat. Ha nem tenné,
lehullanának. Áll ez Isten szolgáira is. Csupán eszközök kezében; minden
jótettüket ereje műveli. Világossága általuk fénylik. Erősségük az Üdvözítő. Ha
feltekintenek Hozzá, miként Ő is feltekintett Atyjára, képesek lesznek munkáját
végezni. Ha Istenre bízzák magukat, világosságát árasztja rájuk, hogy a világra
sugározzák.
Már az ősegyház napjaiban megkezdte romboló munkáját a
törvényszegés titkos bűne, melyről Pál apostol jövendölt. És, midőn álnok
tanítók, akiktől már Péter óvta a hívőket, révtanaikkal felléptek, sokan
áldozatául estek csalárd tanaiknak. Mások tétováztak a próbák alatt, kísértésbe
estek, hogy a hittől elszakadjanak. Abban az időben, amikor János a Jelenéseket
kapta, már sokakban kihűlt az első szeretet az evangéliumi igazságok iránt.
Isten azonban, nagy irgalmasságában, nem hagyta a gyülekezetet hitehagyott
állapotában. Végtelenül gyöngéd üzenetében nyilvánította ki szeretetét iránta,
valamint óhaját, hogy határozottan munkálkodjék az örökkévalóságért. Így
intette az egyházat: "Emlékezzél meg azért, honnét estél ki, és térj meg
és az előbbi cselekedeteket cselekedd." (Jel. 2, 5.)
Mai Bibliai szakasz: 2 Királyok
14
A fejezetet itt
olvashatod el a Bibliából:
Károli fordítás:
Új protestáns fordítás:
Amásia „Azt tette, amit helyesnek lát az Úr…” (3. vers - új prot. ford.). Mi volt az, amit helyesen
tett? Kivégezte apja gyilkosait, de nem adta halálra a merénylők gyermekeit,
mert ezt tiltotta a törvény, „Ne kelljen meghalniuk az apáknak a fiakért, a
fiaknak se kelljen meghalniuk az apákért; mindenkinek a maga vétkéért kell
meghalnia!” (6.vers - új prot. ford.)
A
múltban a királyokat, és a magas pozícióban lévőket gyakran fárasztották
ellenségeik. Így, hogy a királyságuk fennállását megvédjék, mindent megtettek,
hogy a lehetséges fenyegetésektől megszabaduljanak. Amásia azzal, hogy csak
apja gyilkosait végeztette ki, emberi szemmel nézve veszélybe sodorta magát,
mert leszármazottaik bosszújától kellett tartania.
És úgy
tűnik, mintha ez is történne: „Összeesküvést szőttek ellene Jeruzsálemben,
ezért Lákisba menekült. De utánaküldtek Lákisba, és ott megölték.” (19.
vers – új prot. ford.).
Akkor
mi volt az előnye, hogy követte Isten törvényét? Jobban megérthetjük, ha
ugyanezt a történetet elolvassuk a Krónikák könyvéből: „Azon időtől fogva
pedig, hogy Amásia az Úrtól elszakada, összeesküvést szőttek ellene” (2Krón 25:27)
Világos, hogy Isten megvédte őt, amíg nem fordult el Tőle.
Isten törvényét követni mindig a helyes dolog.
Daniel Jiao
213. heti olvasmány AZ APOSTOLOK TÖRTÉNETE 57. fejezetéhez (szeptember 1-7.).
Ellen G. White mesteri módon vezeti be a Jelenések
könyvét, míg közben alapvető értelmezési elveket is felállít. János idejében az
egyházban visszaesett a buzgalom, és hamis tanításokat is elfogadtak, ahogy az
Efézusbeliekhez írt levélből kiderül. Azonban amíg a hét ázsiai gyülekezethez
szóló könyvet írták, Ellen White világossá teszi, hogy „a hét gyülekezet neve a
keresztény kor különböző szakaszaiban az egyház jelképe” (585. o.) A Jelenések
feltárja, hogy Krisztust mélységesen és folytonosan foglalkoztatta az egyháza,
annak vezetői és szolgálói. Krisztus a feddés szavait intézi egyháza felé, de a
Szentírás legszebb ígéretei közül néhányat szintén számára tartogat, tudván,
hogy az egyház a megpróbáltatások nehéz időszakain fog keresztülmenni.
A Jelenések könyvének középpontjában Krisztus
maga áll, akit úgy mutat be, mint Júda erős oroszlánját, de a szenvedő
bárányként is megjeleníti. A Jelenések a szemünk elé tárja Isten legmélyebb
rejtélyeit, és ez a betetőzése a Szentírásnak, ahol is a többi bibliai könyv
"találkozik" és összegződik. Az oldalain előrebocsátja Isten népének
győzelmét, akik a Megváltójuk uralkodását fogják élvezni és az új Jeruzsálem
örömeit a hátralévő időben, ami az örökkévalóság. A könyv rámutat arra, amikor
Isten végre sátorban lakozik a népével mindörökre, egy tökéletes szövetségi
kapcsolat összefüggésében.
Roy E. Graf
a rendszeres teológia tanára
Teológiai iskola és PhD fokozatot nyújtó
egyetemi képzés
Perui Unió Egyeteme
Fordította Gősi Csaba
Ámen köszönet a Főpapunknak hogy Álldó Kezemég Kitárva vagyon szavai : Jöjetek és pihenjünkmeg az ő lábánál Ámen . Közbenjárása által elpecsételi az őszinte Isten keresőket , nékünk bizonyságát kell adnunk hogy Ő a Kezesünk ÁMEN .
VálaszTörlésÁmen🛐✝🙏
VálaszTörlésAz Edóm elleni hadi siker után Amacjá testvérháborút kezdeményez. Hiába inti őt Jóás, Izráel királya, s hiába fedi fel cselekedetének valódi okát, a túlzott önbizalmat, a felfuvalkodottságot, ez nem indította önvizsgálatra és önmérsékletre Amacját. Jóás még azt is felveti számára, hogy elesik Júdával együtt, de ez sem oszlatta el önteltségét, talán úgy gondolta, az Úr van vele, hisz Edóm ellen is megsegítette, s így nem lehet kérdés, hogy Izráel ellen is győzni fog.
VálaszTörlésÁm Jézus így tanít bennünket: Mt 23/12 "Mert aki felmagasztalja magát, megaláztatik, és aki megalázza magát, felmagasztaltatik." Az Úr nem segítette meg Amacját, sőt vereségbe futott, és minden kincsét elvették tőle, s erődítményét is meggyengítették. Élete megmaradt, és az Úr megengedte számára, hogy Júda királya maradjon, s Jóás halála után 15 évig tartott még kegyelmi ideje, hogy megtérjen az Úrhoz. Ez nem történt meg, s apjához hasonlóan őt is ellenfelei ölték meg.
Sátán nem csak kívülről támad, de belülről is megpróbálja megtalálni a gyenge láncszemeket. A világból érkező támadások jobban felismerhetők, s jobban számítunk is rájuk, de a gyülekezeten belülről jövők rejtettebbek, s talán fájdalmasabbak is. S az ember olykor önmagával is meghasonlik, a bennünk küzdő jó és rossz - az óember és az újember - időnként belső küzdelemben csap össze. A felfuvalkodás, amikor valaki többnek, jobbnak érzi magát másoknál, s fölébe kívánja emelni magát a másiknak - legyen az gyülekezeten belül, azaz testvérek között, ahogyan Amacjá támadt Jóásra - messze nem Istentől eredő tulajdonság. Pál így fogalmaz: Fil 2/3: "Semmit ne tegyetek önzésből, se hiú dicsőségvágyból, hanem alázattal különbnek tartsátok egymást magatoknál". Isten nem áldja meg a magát felmagasztalót, hanem inkább megalázza azt.
S ha az óemberünk érzi úgy, hogy módfelett megerősödött, és úgy gondolja megáll Isten nélkül is, s elnyomhat minden jót bennünk, amelyet az újemberben felépített a Szentlélek, eljöhet az emberre a megaláztatás ideje, amikor lerontatnak az ellenség erődítményei bennünk, s ha a mélyponton Isten felé tekintünk, és az Ő nevét hívja segítségül az újemberünk, akkor Isten segít felállni, megerősít, s a kincsek is hozzánk kerülnek, de nem anyagi, hanem lelki értelemben.