2019. szeptember 4., szerda

Higgyetek az Ő prófétáinak - szeptember 4 - SZERDA - 2 Királyok 14


Itt találod az összes felolvasást: http://higgyetekazoprofetainak.blogspot.hu/

Az olvasmány szerkezete:
1. Részlet Ellen White könyvéből
2. Olvasmány a napi bibliai fejezethez
3. A heti olvasmány Ellen White könyvéhez

Olvasmány – Az apostolok története 57. fejezet 1514. nap

Krisztus parancsolta az apostolnak, hogy írja meg mindazt, amit kinyilatkoztat előtte. "Amit látsz, írd meg könyvben" - szólt - "és küldd el a hét gyülekezetnek, mely Ázsiában van, Efézusban, Smirnában, Pergámumban, Thiatirában, Sárdisban, Filadelfiában és Laodiceában." "Én vagyok az Élő; pedig halott valék és ímé élek örökkön örökké... Írd meg, amiket láttál és amik vannak és amik ezek után lesznek; a hét csillag titkát, amelyet láttál az én jobb kezemben, és a hét arany gyertyatartót. A hét csillag a hét gyülekezet angyala; és amely hét gyertyatartót láttál, az hét gyülekezet." (Jel. 1, 11. 18-20.)

A hét gyülekezet nevének jelentősége jelképes. Jellemzi a keresztény korszak különböző szakaiban az egyház állapotát. A hetes szám teljességet jelent; szimbolizálja, hogy az üzenet az idők végéig tart. A felsorolt jelképek pedig a gyülekezet belső állapotát szemléltetik a világtörténelem különböző korszakaiban.

Krisztus mondja, hogy a hét gyertyatartó között jár. Ez jelképezi viszonyát a gyülekezetekhez. Összeköttetése népével állandó. Ismeri gyermekeinek valóságos állapotát. Figyeli helyzetüket, kegyességüket, odaadásukat. Noha Jézus főpap és közbenjáró a mennyei szentélyben, János mégis úgy látja Őt, mint Aki földi gyülekezetei között jár-kel. Fáradhatatlan éberséggel állandóan őrködik felettük, vajon nem homályosul-e, vagy alszik ki valamelyik őrálló fáklyája? Ha a gyertyatartókat csupán emberek gondoznák, lobogó lángjuk csakhamar lankadna és kialudna. Az Úr házának azonban Ő az őrizője; a templom csarnokának hű védelmezője. Állandó gondoskodása és megtartó kegyelme az élet és világosság forrása.

Krisztust úgy is szemléljük, mint aki kezében tartja a hét csillagot. Ez biztosíték számunkra, hogy az a gyülekezet, mely kötelességét teljesíti, nem pusztulhat el; azt a csillagot, melyet a Mindenható védelmez, Krisztus kezéből senki sem ragadhatja ki.

"Ezeket mondja az, aki az ő jobbkezében tartja a hét csillagot." (Jel. 2, 1.) E szavak a gyülekezet tanítóinak szólnak, azoknak, akikre Isten súlyos felelősségeket bízott. Azok a jótékony befolyások, melyekben a gyülekezetnek bővölködnie kell, kapcsolatosak Isten szolgáival, kiknek Krisztus szeretetét kell kinyilvánítaniuk. A menny csillagait Ő kormányozza. Ő adja fényüket, Ő vezeti és irányítja útjukat. Ha nem tenné, lehullanának. Áll ez Isten szolgáira is. Csupán eszközök kezében; minden jótettüket ereje műveli. Világossága általuk fénylik. Erősségük az Üdvözítő. Ha feltekintenek Hozzá, miként Ő is feltekintett Atyjára, képesek lesznek munkáját végezni. Ha Istenre bízzák magukat, világosságát árasztja rájuk, hogy a világra sugározzák.

Már az ősegyház napjaiban megkezdte romboló munkáját a törvényszegés titkos bűne, melyről Pál apostol jövendölt. És, midőn álnok tanítók, akiktől már Péter óvta a hívőket, révtanaikkal felléptek, sokan áldozatául estek csalárd tanaiknak. Mások tétováztak a próbák alatt, kísértésbe estek, hogy a hittől elszakadjanak. Abban az időben, amikor János a Jelenéseket kapta, már sokakban kihűlt az első szeretet az evangéliumi igazságok iránt. Isten azonban, nagy irgalmasságában, nem hagyta a gyülekezetet hitehagyott állapotában. Végtelenül gyöngéd üzenetében nyilvánította ki szeretetét iránta, valamint óhaját, hogy határozottan munkálkodjék az örökkévalóságért. Így intette az egyházat: "Emlékezzél meg azért, honnét estél ki, és térj meg és az előbbi cselekedeteket cselekedd." (Jel. 2, 5.)

Mai Bibliai szakasz: 2 Királyok 14

A fejezetet itt olvashatod el a Bibliából:
Károli fordítás:

Új protestáns fordítás:

Amásia Azt tette, amit helyesnek lát az Úr…” (3. vers - új prot. ford.). Mi volt az, amit helyesen tett? Kivégezte apja gyilkosait, de nem adta halálra a merénylők gyermekeit, mert ezt tiltotta a törvény, „Ne kelljen meghalniuk az apáknak a fiakért, a fiaknak se kelljen meghalniuk az apákért; mindenkinek a maga vétkéért kell meghalnia!” (6.vers - új prot. ford.)

A múltban a királyokat, és a magas pozícióban lévőket gyakran fárasztották ellenségeik. Így, hogy a királyságuk fennállását megvédjék, mindent megtettek, hogy a lehetséges fenyegetésektől megszabaduljanak. Amásia azzal, hogy csak apja gyilkosait végeztette ki, emberi szemmel nézve veszélybe sodorta magát, mert leszármazottaik bosszújától kellett tartania.

És úgy tűnik, mintha ez is történne: „Összeesküvést szőttek ellene Jeruzsálemben, ezért Lákisba menekült. De utánaküldtek Lákisba, és ott megölték.” (19. vers – új prot. ford.).

Akkor mi volt az előnye, hogy követte Isten törvényét? Jobban megérthetjük, ha ugyanezt a történetet elolvassuk a Krónikák könyvéből: „Azon időtől fogva pedig, hogy Amásia az Úrtól elszakada, összeesküvést szőttek ellene” (2Krón 25:27)

Világos, hogy Isten megvédte őt, amíg nem fordult el Tőle. Isten törvényét követni mindig a helyes dolog.

Daniel Jiao

213. heti olvasmány AZ APOSTOLOK TÖRTÉNETE  57. fejezetéhez (szeptember 1-7.).

Ellen G. White mesteri módon vezeti be a Jelenések könyvét, míg közben alapvető értelmezési elveket is felállít. János idejében az egyházban visszaesett a buzgalom, és hamis tanításokat is elfogadtak, ahogy az Efézusbeliekhez írt levélből kiderül. Azonban amíg a hét ázsiai gyülekezethez szóló könyvet írták, Ellen White világossá teszi, hogy „a hét gyülekezet neve a keresztény kor különböző szakaszaiban az egyház jelképe” (585. o.) A Jelenések feltárja, hogy Krisztust mélységesen és folytonosan foglalkoztatta az egyháza, annak vezetői és szolgálói. Krisztus a feddés szavait intézi egyháza felé, de a Szentírás legszebb ígéretei közül néhányat szintén számára tartogat, tudván, hogy az egyház a megpróbáltatások nehéz időszakain fog keresztülmenni.


A Jelenések könyvének középpontjában Krisztus maga áll, akit úgy mutat be, mint Júda erős oroszlánját, de a szenvedő bárányként is megjeleníti. A Jelenések a szemünk elé tárja Isten legmélyebb rejtélyeit, és ez a betetőzése a Szentírásnak, ahol is a többi bibliai könyv "találkozik" és összegződik. Az oldalain előrebocsátja Isten népének győzelmét, akik a Megváltójuk uralkodását fogják élvezni és az új Jeruzsálem örömeit a hátralévő időben, ami az örökkévalóság. A könyv rámutat arra, amikor Isten végre sátorban lakozik a népével mindörökre, egy tökéletes szövetségi kapcsolat összefüggésében.

Roy E. Graf
a rendszeres teológia tanára
Teológiai iskola és PhD fokozatot nyújtó egyetemi képzés
Perui Unió Egyeteme
Fordította Gősi Csaba

3 megjegyzés:

  1. Ámen köszönet a Főpapunknak hogy Álldó Kezemég Kitárva vagyon szavai : Jöjetek és pihenjünkmeg az ő lábánál Ámen . Közbenjárása által elpecsételi az őszinte Isten keresőket , nékünk bizonyságát kell adnunk hogy Ő a Kezesünk ÁMEN .

    VálaszTörlés
  2. Az Edóm elleni hadi siker után Amacjá testvérháborút kezdeményez. Hiába inti őt Jóás, Izráel királya, s hiába fedi fel cselekedetének valódi okát, a túlzott önbizalmat, a felfuvalkodottságot, ez nem indította önvizsgálatra és önmérsékletre Amacját. Jóás még azt is felveti számára, hogy elesik Júdával együtt, de ez sem oszlatta el önteltségét, talán úgy gondolta, az Úr van vele, hisz Edóm ellen is megsegítette, s így nem lehet kérdés, hogy Izráel ellen is győzni fog.

    Ám Jézus így tanít bennünket: Mt 23/12 "Mert aki felmagasztalja magát, megaláztatik, és aki megalázza magát, felmagasztaltatik." Az Úr nem segítette meg Amacját, sőt vereségbe futott, és minden kincsét elvették tőle, s erődítményét is meggyengítették. Élete megmaradt, és az Úr megengedte számára, hogy Júda királya maradjon, s Jóás halála után 15 évig tartott még kegyelmi ideje, hogy megtérjen az Úrhoz. Ez nem történt meg, s apjához hasonlóan őt is ellenfelei ölték meg.
    Sátán nem csak kívülről támad, de belülről is megpróbálja megtalálni a gyenge láncszemeket. A világból érkező támadások jobban felismerhetők, s jobban számítunk is rájuk, de a gyülekezeten belülről jövők rejtettebbek, s talán fájdalmasabbak is. S az ember olykor önmagával is meghasonlik, a bennünk küzdő jó és rossz - az óember és az újember - időnként belső küzdelemben csap össze. A felfuvalkodás, amikor valaki többnek, jobbnak érzi magát másoknál, s fölébe kívánja emelni magát a másiknak - legyen az gyülekezeten belül, azaz testvérek között, ahogyan Amacjá támadt Jóásra - messze nem Istentől eredő tulajdonság. Pál így fogalmaz: Fil 2/3: "Semmit ne tegyetek önzésből, se hiú dicsőségvágyból, hanem alázattal különbnek tartsátok egymást magatoknál". Isten nem áldja meg a magát felmagasztalót, hanem inkább megalázza azt.
    S ha az óemberünk érzi úgy, hogy módfelett megerősödött, és úgy gondolja megáll Isten nélkül is, s elnyomhat minden jót bennünk, amelyet az újemberben felépített a Szentlélek, eljöhet az emberre a megaláztatás ideje, amikor lerontatnak az ellenség erődítményei bennünk, s ha a mélyponton Isten felé tekintünk, és az Ő nevét hívja segítségül az újemberünk, akkor Isten segít felállni, megerősít, s a kincsek is hozzánk kerülnek, de nem anyagi, hanem lelki értelemben.

    VálaszTörlés