Az olvasmány szerkezete:
1. Részlet
Ellen White könyvéből
2. Olvasmány a
napi bibliai fejezethez
3. A heti olvasmány
Ellen White könyvéhez
 |
| Felirat hozzáadása |
Olvasmány – A nagy küzdelem 1. fejezet 1525. nap
1. Jeruzsálem pusztulása
"Vajha megismerted volna te is, csak a te mostani
napodon is, amik néked a te békességedre valók! De most elrejtettek a te
szemeid elől. Mert főnek reád napok, mikor a te ellenségeid tekörülted palánkot
építenek, és körülvesznek téged, és mindenfelől megszorítanak téged, és a
földre tipornak téged, és a te fiaidat tebenned; és nem hagynak tebenned követ
kövön; mivelhogy nem ismerted meg a te meglátogatásodnak idejét" (Lk
19:42-44).
Jézus az Olajfák-hegyének ormáról letekintett Jeruzsálemre.
Csodaszép, békés kép tárult szeme elé. Húsvét volt. Jákób fiai minden országból
odasereglettek, hogy megtartsák a nagy nemzeti ünnepet. A kertek, a szőlők és a
zarándokok sátraival borított zöld lejtők közül emelkedtek ki Izrael fővárosának
teraszos dombjai, méltóságteljes palotái és masszív bástyái. "Sion
leánya" mintha csak gőgösen szólt volna: királynőként trónolok, és nem
törődöm azzal, hogy kinek mi fáj. Olyan szép volt Sion, mint századokkal előbb,
és azt hitte, hogy most is a menny kedveltje, akit Isten éppúgy véd, mint
régen, amikor a királyi lantos ezt énekelte: "Szépen emelkedik az egész
föld öröme, a Sion hegye... a nagy királynak városa" (Zsolt: 48:3). Jó
kilátás nyílt a templom pompás épületeire. A lenyugvó nap sugarai megvilágították
hófehér márványfalait, és megcsillantak a kapu, a torony és az oromzat aranyán.
Ott állt a zsidó nemzet büszkesége, amelynek "szépsége tökéletes".
Vajon Izrael melyik gyermeke tudott e képre az öröm és csodálat borzongása
nélkül tekinteni?! Jézust azonban egészen más gondolatok foglalkoztatták.
"Mikor közeledett, látván a várost, síra azon" (Lk 19:41). A
diadalmas bevonulást kísérő határtalan ujjongás közepette, amikor lengtek a
pálmaágak, amikor a boldog hozsánna felkeltette álmából a dombok visszhangját,
és ezrek hangja kiáltotta ki Jézust királynak, a világ Megváltóját hirtelen
elfogta valami titkos fájdalom. Ő, az Isten Fia, Izrael ígérete, akinek a
hatalma legyőzte a halált és előhívta a sír foglyait, könnyezett; nem
közönséges fájdalomtól, hanem mardosó, elfojthatatlan lelki gyötrelemtől.
Nem önmagát siratta, bár jól tudta, milyen útra lépett.
Előtte feküdt közelgő gyötrelmének színhelye: a Gecsemáné. Odalátszott a
Juh-kapu is. Ezen vezetett át századok óta az áldozatra szánt állatok útja; ez
a kapu előtte is ki fog tárulni, amikor "mint bárány... mészárszékre
vitetik" (Ésa 53:7). Nem messze volt a Golgota, a keresztrefeszítés helye.
Az ösvényre, amelyet Krisztus nemsokára taposni fog, sűrű sötétség, a rémület
sötétsége borul, amikor életét bűnáldozatként bemutatja. De ebben a boldog
órában nem ezek a képek vetették árnyukat az Üdvözítőre. Nem a saját
emberfölötti gyötrelmének sejtelme felhőzte be önzetlen lelkét. Jeruzsálem
pusztulásra szánt ezreiért sírt, azokért, akik vakságuk és megátalkodottságuk
miatt nem részesülhetnek áldásában és megmentő kegyelmében, amely jövetelének
célja.
Jézus előtt nyitott könyv volt a választott nép történelme,
az a több mint ezer év, amely alatt Izrael Isten különleges pártfogását és
oltalmazó gondoskodását élvezte. Ott volt a Mórija-hegye, ahol az oltárhoz
kötözött engedelmes áldozat - az ígéret gyermeke - Isten Fiának áldozatát
előképezte. Ott vált hitelessé a hivők atyjával kötött szövetség áldása, a
dicsőséges messiási ígéret (1Móz 22:9. l6-l8). A pusztító angyal kardját ott
fordította el az áldozat lángja, amely Ornán szérűjéből az ég felé szállt
(1Krón 21) - a Megváltó áldozatának és közbenjárásának találó szimbólumaként.
Isten a földön semmit sem tisztelt meg úgy, mint Jeruzsálemet. "Siont
választotta ki az Úr, azt szerette meg magának lakhelyül" (Zsolt 132:13).
Hosszú századokon át a szent próféták ott mondták el intő üzenetüket. A papok
ott lóbálták meg tömjénezőjüket, és a tömjénfelhő a hivők imáival együtt ott
szállt Isten elé. Az áldozatként naponta bemutatott bárányok vére ott mutatott
előre, az Isten Bárányára. Jahve ott nyilatkoztatta ki jelenlétét a kegyelem
királyi széke felett a dicsőség felhőjében. Ott nyugodott a földet és a mennyet
összekötő titokzatos létra (lMóz 25:12; Jn 1:52), amelyen Isten angyalai le s
föl szálltak, és amely utat nyitott a világnak a szentek szentjébe. Ha Izrael
mint nép hűséges maradt volna a mennyhez, Jeruzsálem, Isten kiválasztott
városaként örökre fennmaradt volna. (Jer 17:21-25). De a kiváltságos nép
története sok hitehagyásról és lázadásról ad hírt. Elvetették Isten kegyelmét,
visszaéltek kiváltságaikkal, és semmibe vették lehetőségeiket.
Bár Izrael fiai "Isten követeit kigúnyolták, az Ő
beszédeit megvetették, és prófétáival gúnyt űztek" (2Krón 36:16), Ő mégis
"irgalmas és kegyelmes Isten"-ként nyilatkozott meg előttük, aki
"késedelmes a haragra, nagy irgalmasságú és igazságú" (2Móz 34:6).
Újra és újra elutasították, irgalma mégsem fogyott el. Isten mélységesebb
szánalommal és szeretettel, mint amit apa érezhet fia iránt, elküldte
"hozzájuk követeit jó idején, mert kedvez vala az Ő népének és az Ó
lakhelyének" (2Krón 36:15). Amikor az intés, a kérlelés és a feddés
kevésnek bizonyult, elküldte nekik a menny legnagyobb ajándékát, és ebben az
egy ajándékban az egész mennyet odaadta!
Maga Isten Fia jött el, hogy meggyőzze a konok várost.
Krisztus volt az, aki Izraelt mint jó termő szőlőt kihozta Egyiptomból (Zsolt
80:9). Saját kezével űzte ki a pogányokat előle. "Nagyon kövér
hegy"-re telepítette "szőlejét". Gyámolító gondoskodással
körülvette, és elküldte szolgáit, hogy gondozzák. "Mit kellett volna még
tennem szőlőmmel - kiáltotta -, mit meg nem tettem vele?" (Ésa 5:1-4)
Amikor várta, hogy szőlőt teremjen, vadszőlőt termett, mégis csendes sóvárgással
remélte, hogy gyümölcsöt terem, ezért személyesen jött el szőlőjébe, hátha
megmentheti a pusztulástól. Körülásta, megmetszette, ápolgatta. Fáradhatatlanul
igyekezett, hogy megmentse a szőlőt, amit saját kezével ültetett.
Mai Bibliai szakasz: 2 Királyok
25
A fejezetet itt
olvashatod el a Bibliából:
Károli fordítás:
Új protestáns fordítás:
„Így kellett fogságba mennie Júdának saját
földjéről” (21. vers - új prot.
ford.). Ez volt a Júdai Királyság szomorú vége. Jeruzsálemet kétszer vonták
ostrom alá, és e második alkalommal a babilóniaiak magukkal vitték a templom
összes rézből készült felszerelését és egyéb berendezését is.
Vajon Júdának kezdettől fogva az volt a sorsa,
hogy fogságba essen? Egyáltalán nem! Attól az időtől kezdve, hogy Isten elhívta
Ábrahámot, azt szerette volna, hogy az Ő népe legyen a világosság hordozója a
világban. Isten azonban már a legelején megmondta, hogy ha megbíznak Benne, és
engedelmeskednek Neki, akkor jól lesz soruk, ha viszont elfordulnak Istentől, Ő
visszavonja védelmét, és ők az ellenségeik kezébe fognak esni.
Így viszonyult Isten Ádámhoz és Évához is. Ő
sosem akarta, hogy az első emberpár bűnbe essen, de fel volt készülve arra, ha
ez mégis megtörténik. A megváltás tervét már a teremtés előtt elkészítette, és
Isten kész volt feláldozni értünk az Ő drága fiát, Jézust.
Júda történelme arra emlékeztet minket, hogy
Isten mindig betartja az ígéreteit. Ő mindig becsületes és igazságos. A
júdabeli izraelitákra vonatkozó terve sem ért itt véget, mivel Jeremiás próféta
kijelentette, hogy hetven év múlva vissza fognak térni Jeruzsálembe, és így is
történt.
Ugyanez érvényes ránk is. Ha megbotlasz és
elesel, sose felejts el felállni, mert Isten a te erősséged!
Daniel Jiao
215. heti olvasmány A NAGY KÜZDELEM
1. fejezetéhez
(szeptember 15-21.).
Gary Ridgway sorozatgyilkos rezzenéstelen arccal
hallgatta a bíróságon az ellene felhozott vádat, miszerint negyvennyolc nőt
különös kegyetlenséggel meggyilkolt. Amikor az áldozatok családtagjai
kifejezték felé fájdalmukat, gyászukat és izzó haragjukat, Gary továbbra is
tökéletesen közönyös maradt. Egyedül azon szavak hallatán fakadt sírva,
amelyeket Robert Rule, az egyik áldozat édesapja mondott neki: „Ridgeway,
vannak itt emberek, akik gyűlölik magát. Én nem. Megbocsátom, amit tett.
Őszintén bevallom, iszonyúan megnehezítette, hogy a hitem szerint éljek,
aszerint, amit Isten szeretne, hogy tegyek, ez pedig a megbocsátás. De
megbocsátok.”
Az isteni meglátogatás idején Izrael nem ismerte
fel a szeretet leghatalmasabb, és leginkább várt megnyilvánulását. Krisztus „Az
övéi közé jött, és az övéi nem fogadták be őt” (Jn 1:11, ÚRK). Figyelembe véve,
hogy Jézus elutasításával és keresztre feszítésével az emberek a lehető legnagyobb
gonoszságot követték el, a világ a legmeghatóbb és leginkább felfoghatatlan
megbocsátásnak lehetett tanúja, amikor Jézus kiejtette e szavakat: „Atyám,
bocsásd meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek!” (Lk 23:34, ÚRK).
A megbocsátás, amit Jézus felajánlott azoknak,
akik megfeszítették Őt, nem jelenti azt, hogy Isten nem állít fel határokat.
Jeruzsálem lerombolása előképezte azok végső sorsát, akik elutasítják az Isten
hívásait. Nem tudjuk, vajon a bevezetőben említett sorozatgyilkos elfogadta-e
az áldozat apja által felajánlott megbocsátást. Hasonlóképpen: nem mindenki
fogadja el Jézus feltétel nélküli megbocsátását.
Fogadjuk el még ma a meg nem érdemelt
bűnbocsánatot, amit Krisztus adott a kereszten! Igazi boldogság és örök élet
van abban, ha elfogadjuk ezt a felbecsülhetetlenül értékes ajándékot.
Rosana Barros
feleség, édesanya, író
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése