2019. szeptember 7., szombat

Higgyetek az Ő prófétáinak - szeptember 7 - SZOMBAT - 2 Királyok 17


Itt találod az összes felolvasást: http://higgyetekazoprofetainak.blogspot.hu/

Az olvasmány szerkezete:
1. Részlet Ellen White könyvéből
2. Olvasmány a napi bibliai fejezethez
3. A heti olvasmány Ellen White könyvéhez

Olvasmány – Az apostolok története 57. fejezet 1517. nap

"Ezek azok, akik követik a Bárányt, valahova megy. Ezek áron vétettek meg az emberek közül Istennek és a Báránynak zsengéiül." (Jel. 14, 4.) Látomásában látja őket a próféta. Sion hegyén állnak, szent szolgálatra felövezve és fehér gyolcsba öltözve. "A fehér gyolcs: a szentek igazságos cselekedetei." De mindazoknak, akik követik a Bárányt a mennyben, előbb a földön kellett, hogy kövessék; nem kedvetlenül, bosszankodva, hanem bizalommal telve, készséges, szeretetteljes engedelmességgel, miként a nyáj követi pásztorát.

"És hallám hárfásoknak szavát, akik az ő hárfájukkal hárfáznak vala. És énekelnek vala, mintegy új éneket a királyiszék előtt... és senki meg nem tanulhatja vala azt az éneket, csak a száznegyvennégyezer, akik áron vétettek meg a földről... És az ő szájukban nem találtatott álnokság; mert az Istennek királyiszéke előtt feddhetetlenek." (Jel. 14, 2-5.)

"És én János látám a szent várost, az új Jeruzsálemet, amely az Istentől szálla alá a mennyből, elkészítve, mint egy férje számára felékesített menyasszony". "És annak világossága hasonló vala a legdrágább kőhöz, úgymint kristálytiszta jáspis kőhöz. És nagy és magas kőfala vala, tizenkét kapuja és a kapukon tizenkét angyal és felírott nevek, amelyek az Izrael fiai tizenkét törzsének nevei." "A tizenkét kapu pedig tizenkét gyöngy; minden egyes kapu egy-egy gyöngyből való; és a város utcája tiszta arany, olyan mint az átlátszó üveg. És templomot nem láttam abban; mert az Úr, a mindenható Isten annak temploma és a Bárány". (Jel. 21, 2. 11. 12. 21. 22.)
"És semmi elátkozott nem lesz többé; és az Istennek és a Báránynak királyiszéke benne lesz; és az ő szolgái szolgálnak neki; és látják az ő orcáját; és az ő neve homlokukon lesz. És ott éjszaka nem lesz; és nem lesz szükségök szövétnekre és napvilágra; mert az Úr Isten világosítja meg őket." (Jel. 22, 3-5.)

"És megmutató nékem az élet vizének tiszta folyóját, amely ragyogó vala, mint a kristály, az Istennek és a Báránynak királyiszékéből jövén ki. Az ő utcájának közepén, és a folyóvízen innen és túl életnek fája vala, mely tizenkét gyümölcsöt terem vala, minden hónapban meghozván gyümölcsét; és levelei a pogányok gyógyítására valók." "Boldogok, akik megtartják az ő parancsolatait, hogy joguk legyen az életnek fájához és bemehessenek a kapukon a városba." (Jel. 22, 1. 2. 14.).

Mai Bibliai szakasz: 2 Királyok 17

A fejezetet itt olvashatod el a Bibliából:
Károli fordítás:

Új protestáns fordítás:

„Így tisztelték ezek a pogányok az Urat és szolgálták az ő bálványaikat” (41. vers). Ez a fejezet az izraeliták életének rövid összefoglalója. Isten egyik alapvető elve az ember teremtésekor az volt, hogy biztosítja neki a szabad döntés jogát, de ezzel a kiváltsággal együtt jártak a kötelezettségek is. Isten utasítása világos volt: ha az izraeliták Őt imádják, akkor jól lesz dolguk, ám ha a pogányok bálványait tisztelik, akkor megtapasztalják lázadásuk következményeit – ami ez esetben a fogságot jelentette. Ez a fejezet fő mondanivalója.

Lehetetlen Istent imádni és bálványokat szolgálni egy időben, és Izrael történelme bizonyítja számunkra, hogy az emberi természet mindig kudarcot vall, ha behódol a gonosznak. Jézus ugyanezt az igazságot fogalmazta meg: „Senki sem szolgálhat két úrnak. Mert vagy az egyiket gyűlöli és a másikat szereti; vagy az egyikhez ragaszkodik és a másikat megveti. Nem szolgálhattok Istennek és a Mammonnak” (Mt 6:24). Nekünk talán nincsenek olyan bálványszobraink, mint amilyenek az izraelitáknak voltak, de bármi bálvánnyá lesz életünkben, ami elfoglalja Isten helyét.  

A mi életünkben milyen bálványok vannak? Készek vagyunk feladni azokat, és csakis Istennek szolgálni?

Daniel Jiao

213. heti olvasmány AZ APOSTOLOK TÖRTÉNETE  57. fejezetéhez (szeptember 1-7.).

Ellen G. White mesteri módon vezeti be a Jelenések könyvét, míg közben alapvető értelmezési elveket is felállít. János idejében az egyházban visszaesett a buzgalom, és hamis tanításokat is elfogadtak, ahogy az Efézusbeliekhez írt levélből kiderül. Azonban amíg a hét ázsiai gyülekezethez szóló könyvet írták, Ellen White világossá teszi, hogy „a hét gyülekezet neve a keresztény kor különböző szakaszaiban az egyház jelképe” (585. o.) A Jelenések feltárja, hogy Krisztust mélységesen és folytonosan foglalkoztatta az egyháza, annak vezetői és szolgálói. Krisztus a feddés szavait intézi egyháza felé, de a Szentírás legszebb ígéretei közül néhányat szintén számára tartogat, tudván, hogy az egyház a megpróbáltatások nehéz időszakain fog keresztülmenni.


A Jelenések könyvének középpontjában Krisztus maga áll, akit úgy mutat be, mint Júda erős oroszlánját, de a szenvedő bárányként is megjeleníti. A Jelenések a szemünk elé tárja Isten legmélyebb rejtélyeit, és ez a betetőzése a Szentírásnak, ahol is a többi bibliai könyv "találkozik" és összegződik. Az oldalain előrebocsátja Isten népének győzelmét, akik a Megváltójuk uralkodását fogják élvezni és az új Jeruzsálem örömeit a hátralévő időben, ami az örökkévalóság. A könyv rámutat arra, amikor Isten végre sátorban lakozik a népével mindörökre, egy tökéletes szövetségi kapcsolat összefüggésében.

Roy E. Graf
a rendszeres teológia tanára
Teológiai iskola és PhD fokozatot nyújtó egyetemi képzés
Perui Unió Egyeteme
Fordította Gősi Csaba

3 megjegyzés:

  1. Izráel népe nemzedékek hosszú sora alatt azt tette, amit rossznak lát az Úr, s így végül elvetette őket színe elől. A nép nagyobb részének elhurcolása, valamint idegen népek betelepítése gyakorlatilag egy részleges lakosság cserét eredményezett. Ezzel az akkori Asszír uralkodó a legyőzött népeket kívánta tovább gyengíteni, egy esetleges lázadás, függetlenségi háború kivédése érdekében. Ahol a külünböző eredetű és vallású népek egymás mellé kényszerülnek, ott az összetartozás érzés, a nemzet tudat megroppan, és az együttes, egy cél érdekében történő fellépés gyakorlatilag ellehetetlenül. Hasonlóan az “oszd meg és uralkodj felette” elvhez, amíg a leigázott, keveredetten együtt élő népek napi szinten az eredetükből fakadó konfliktusokban élnek egymással, addig a hódító nép nyugodtan alhat, könnyen fenntartja utalmát felettük.
    Isten népe a Teremtő Isten imádatára, és a neki való hódolatra lett kiválasztva. Egyedüliként a népek között a monoteizmus volt az ő sajátjuk – azaz ez lett volna a számukra kijelölt út -, amitől azonban fokozatosan eltértek a királyok kora alatt. A többi nép azonban politeizmusban élt, azaz egyidejűleg eleve több istent imádtak, s ha leigáztak népeket, avagy egymás mellett éltek más népekkel, akkor átvették egymás isteneinek imádatát is, mintegy bebiztosították magukat minden eshetőségre, minden létező, vagy feltételezett istenben hinni akartak, hogy életük minden oladlról védve legyen, és senkinek a haragját ne vívják ki. - Végtére is Izráel népe is ebbe a hibába sodródott, a királyok akár önmaguktól, akár idegen származású feleségeik révén idegen, hamis isteneket is elkezdtek imádni. Azonban egy dolgot nem ismertek fel a környező népek, hogy a Teremtő Isten egyedül Úr a világban, Tőle van minden hatalom, és nincs más Isten Rajta kívül. Amit a pogány népek istennek gondoltak, az nem más, mint Sátán és bukott angyalainak megtévesztése feléjük. Ezek istenként próbálják mutogatni magukat, s ugyanolyan tiszteletet követelnek meg, mintha valóban egyenrangúak lennének Istennel, holott ők sem mások, mint teremtmények. Így Izráel megmaradt lakosságának- mely gyakorlatilag szintén politeista nép lett -, és a betelepített idegen népeknek – akik eleve a politeizmusból jöttek – a keverékéből egy vegyes kultúrájú és hitvilágú társadalom jött létre. Rajtuk azonban nem segített a kezdeti felismerés, és Izráel Istenével való tapasztalat szerzés, illetve az azt követő lépés, hogy papot hívtak a korábbi ország papjai közül, és tisztelni akarták az ő Istenüket. A probléma az volt, hogy nem az Urat kívánták tisztelni, hanem az Urat “is”. Minden korábbi saját istenük mellett. Beintegrálni próbálták a Teremtő és élő Istent a meglévő hitvilágukba. Ám Isten előtt ez nem lehetetett tetsző cselekedet.
    Isten azt mondja: Mt 6/24 “Senki sem szolgálhat két úrnak, mert vagy az egyiket fogja gyűlölni, a másikat pedig szeretni, vagy az egyikhez ragaszkodik majd, a másikat pedig megveti. Nem szolgálhattok Istennek és a mammonnak”
    Hasonlóképpen Illés is így szólt a néphez a Kármel hegyen: I. Kir 18/21 „Illés pedig odalépett az egész nép elé, és így szólt: Meddig sántikáltok még kétfelé? Ha az ÚR az Isten, kövessétek őt, ha pedig Baal, akkor őt kövessétek! De a nép nem felelt egy szót sem.”

    A mi lelki életünk sem táplálkozhat több forrásból, egyedül Jézus Krisztus teste az igazi étel, vére pedig az igazi ital, s nincs más út az Atyához hanem ha Őáltala.
    Jn 6/35: „Jézus azt mondta nekik: Én vagyok az élet kenyere: aki énhozzám jön, nem éhezik meg, és aki énbennem hisz, nem szomjazik meg soha.”
    Jn 6/54-55: „Aki eszi az én testemet, és issza az én véremet, annak örök élete van, és én feltámasztom őt az utolsó napon. Mert az én testem igazi étel, és az én vérem igazi ital.”
    Szükséges, hogy az életünkben felismerjük a saját bálványinkat, ledöntsük azokat és az egyedüli, az élő, teremtő Istenhez fűződő igaz Isten imádat legyen a mi életünk.

    VálaszTörlés