Az olvasmány szerkezete:
1. Részlet
Ellen White könyvéből
2. Olvasmány a
napi bibliai fejezethez
3. A heti olvasmány
Ellen White könyvéhez
Olvasmány – A nagy küzdelem 22. fejezet 1674. nap
Ezt a mozgalmat az a felfedezés indította el, hogy a 2300
éves időszak kiindulópontja, azaz Artaxerxes rendelete, amelyet Jeruzsálem
újjáépítésére adott ki, i. e. 457 őszén lépett hatályba, nem pedig az év
elején, ahogy korábban gondolták. 457 őszétől számítva a 2300 év 1844 őszén ért
véget.
Az ótestamentumi jelképes szolgálatból vett érvek is azt
bizonyították, hogy "a szenthely megtisztításá"-val jelképezett
eseménynek ősszel kell történnie. Ez világossá vált, amikor figyelmesen
tanulmányozták, hogy a Krisztus első eljövetelére utaló előképek miként lettek
valósággá. A páskabárány megölése Krisztus halálának előképe volt. Pál ezt
mondja: "A mi húsvéti bárányunk, a Krisztus, megáldoztatott érettünk"
(lKor 5:7). Az első zsenge kévéje, amelyet a páska ünnepén meglóbáltak az Úr
előtt, Krisztus feltámadását előképezte. Pál, amikor az Úrnak és egész népének
feltámadásáról beszél, ezt mondja: "Első zsenge a Krisztus, azután akik a
Krisztuséi, az Ő eljövetelekor" (lKor 15:23). Miként a meglóbált kéve,
amely az aratás előtt betakarított első érett gabonatermés volt, úgy Krisztus
is az első zsengéje azoknak a megváltottaknak, akiket majd a nagy aratáskor
Isten feltámaszt, és begyűjt csűrébe.
Ezek az előképek valóra váltak. Az előképezett esemény
nemcsak beteljesedett, hanem időben teljesedett. A zsidó időszámítás első
hónapjának 14. napján, pontosan azon a napon, amelyen tizenöt hosszú századon át
a páskabárányt megölték, Krisztus, miután elfogyasztotta tanítványaival a
páskát, megalapította azt az ünnepet, amely emlékeztet halálára, mint Isten
Bárányának halálára, "aki elveszi a világ bűneit". Ugyanezen a napon
gonosz kezek megragadták, hogy keresztre feszítsék és megöljék. És mint a
meglóbált kéve által előképezett Valóság, Urunk - aki "zsengéjük...
azoknak, kik elaludtak", és előképe mindazoknak az igazaknak, akiknek
"a nyomorúságos" teste elváltozik, hogy "hasonló legyen az Ő
dicsőséges testéhez" (lKor 15:20; Fil 3:21) - feltámadt a halálból a
harmadik napon.
A második adventre utaló előképeknek szintén valósággá kell
lenniük a jelképes szolgálatban megjelölt időben. Az ószövetségi korban a
szenthely megtisztítása, illetve a nagy engesztelési nap a zsidó időszámítás
hetedik hónapjának tizedik napján volt (3Móz 16:29-34). A főpap, miután egész
Izraelért engesztelést végzett, azaz a bűnöket a szenthelyről eltávolította,
előjött, és megáldotta a népet. Az adventhivők hitték, hogy a mi nagy Főpapunk a
földre fog eljönni, hogy a földet a bűn és bűnös megsemmisítésével
megtisztítsa, és várakozó népének örök életet adjon. A hetedik hónap tizedik
napján, a nagy engesztelési napra, a szenthely megtisztításának idejére, ami
1844. október 22-re esett, várták az Úr eljövetelét. Ez a meggyőződésük
összhangban volt a már elmondott bizonyítékokkal, amelyek szerint a 2300 nap
1844 őszén ér véget. Ez a következtetés megtámadhatatlannak tűnt.
A Mt 25. fejezetében feljegyzett példázat szerint a
várakozást és a szunnyadást a vőlegény jövetele követi. Ezt igazolták a
próféciák és a jelképes szolgálatok érvei. Ezek az érvek nagyon meggyőzőek és
biztosak voltak, és az "éjféli kiáltás"-t a hivők ezrei hirdették.
A mozgalom a dagály hullámaiként söpört végig az országon.
Városról városra, faluról falura és távoli vidékekre terjedt, és Isten várakozó
népét teljesen felrázta. Mint a korai fagy a kelő nap elől, úgy tűnt el a
fanatizmus ennek az üzenetnek a hirdetése nyomán. A hivők kételye és
bizonytalansága eloszlott. Remény és bátorság öntött életet szívükbe. A munka
mentes volt azoktól a szélsőségektől, amelyek mindig megmutatkoznak, amikor az
emberi túlfűtöttséget nem szabályozza Isten szavának és Lelkének befolyása.
Hasonló dolog történt, mint amikor az ősi Izrael Isten szolgáinak dorgáló
üzenetére megalázkodva visszatért az Úrhoz. Ez a munka magán viselte azokat a
vonásokat, amelyek Isten munkáját jellemzik minden korban. Kevés elragadtatott
öröm volt látható a hivőkön. Inkább mélységesen kutatták szívüket, megvallották
bűneiket, és elfordultak a világtól. Felkészülni az Úrral való találkozásra -
ez volt a küzdő lelkek célja. Kitartóan imádkoztak, és fenntartás nélkül az
Úrnak szentelték magukat.
Miller így jellemezte ezt a munkát: "Nincs nagy
örömkitörés. Mintha ezt arra az időre tartogatnák, amikor az egész menny és
föld együtt fog örvendezni kibeszélhetetlen és teljes dicsőségben. Nincs
kiáltás; ezt is akkorra őrzik, amikor az a mennyből hangzik. Az énekesek
hallgatnak; várják, hogy az angyalok seregéhez, a mennyei kórushoz
csatlakozhassanak... Nincsenek eltérő nézetek: mindenkinek egy a szíve és egy a
lelke. "
Mai Bibliai szakasz: Zsoltárok
10
A fejezetet itt
olvashatod el a Bibliából:
Károli fordítás:
Új protestáns fordítás:
Ez a zsoltár az elnyomottak éneke. Jól
tükrözi dühös és csalódott érzéseinket, amikor arra gondolkodunk, hogy mi
mindenben engedelmeskedtünk Isten akaratának, akik pedig ellenszegültek Neki,
jobban boldogulnak, mint mi.
Egy istenfélő életnek nem a sikerességet kellene tükröznie a családban és a munkában? Miért van olyan jó dolguk azoknak az embereknek, akik csak magukkal törődnek? Úgy néz ki, hogy ez ellentmond a jólét elveinek, amelyeket - meglátásunk szerint - az ótestamentumi szövetségkötések alapelvként megállapítanak.
Ez a zsoltár nem mondja el nekünk, hogy Istennek mi a pontos terve az igazsággal, és a veszély mindig ott lebeg, hogy imáinkban olyat kérünk Istentől, ami sérti a feltétel nélküli szeretetét az összes gyermeke iránt. Túlságosan gyakran látjuk úgy, hogy Isten a "mi" oldalunkon van a "többiek" ellen, pedig egyedül Isten tudja azok teljes történetét, akiket mi ellenségnek tekintünk.
Miközben hisszük, hogy Isten szeretete és igazsága végül győzedelmeskedni fog, haragszunk anélkül, hogy pontosan tudnánk, Isten hogyan fogja kimutatni szeretetét és igazságát. De nem vagyunk egyedül, amikor Istenhez kiáltunk fájdalmunkban.
Tudjuk, hogy Ő hall minket, a megfelelő időben válaszolni fog, és helyrehozza a dolgainkat.
Lisa Clark Diller
236. heti olvasmány A NAGY KÜZDELEM
22. fejezetéhez
(február 9-15.).
Kitartás! Új látóhatár felé tartunk.
Csalódás, zavarodottság és kétely állnak szemben
a próféciák beteljesülésének reményével és a várakozással. Ez volt a helyzet
1844-ben. És ugyanez van most is, amikor Krisztus eljövetelét várjuk.
Minél közelebb kerültek a milleriták 1844.
október 22-hez, annál inkább elragadta őket a szenvedély tüze. Sajnos azonban a
fanatizmus is virágkorát élte. Mi a helyzet velünk? 2011. május 21-én egy
adventista megkongatta a vészharangot az ausztriai Saalfelden kongresszusi
központjában, hogy több száz hívő társát figyelmeztesse a közelgő
katasztrófára, amely a kezdetét jelenti e bolygó utolsó heteinek. Semmi sem
történt. Ma is sokan vannak, akik túlbuzgóak, és szeretik azt, ami új és
szenzációs, és túlértékelik saját fontosságukat. Másokat pusztán az érzéseik,
ösztöneik és benyomásaik vezérlik. Véleményem szerint a legnagyobb kárt akkor
okozza a fanatizmus, ha hangsúlyozza az egyik igazságot, miközben a többit nem
veszi figyelembe. A fanatikusok sok különböző módon okoznak kárt az adventista
hitnek.
Ezzel szemben az egyensúly része az optimista
lelkületünknek, amikor Jézus visszatérését várjuk. Az egyensúly pedig bibliai
állításokon alapul, nem feltételezéseken. Segít, hogy szilárdan álljunk az
igazság talaján. Krisztus visszatérésére elegendő bibliai dokumentáció
(prófécia) van. Ezért van az, hogy ez a kiegyensúlyozott hitnek egyik központi
része.
Addig, amíg a jelen és az örökkévalóság közti
mezsgyén élünk, abban a veszélyben vagyunk, hogy vagy félénkek vagy fanatikusok
leszünk. Mindenekfelett fontos, hogy a hitünket egyensúlyban tartsuk. Most van
ideje, hogy józanok és átgondoltak legyünk, mint ahogy 1844. október 22. előtt
és után volt.
Martin Pröbstle
Professzor, Bogenhofen Teológiai Szeminárium, Ausztria
Fordította Gősi Csaba
Ámen!
VálaszTörlés