Az olvasmány szerkezete:
1. Részlet
Ellen White könyvéből
2. Olvasmány a
napi bibliai fejezethez
3. A heti olvasmány
Ellen White könyvéhez
Olvasmány – A nagy küzdelem 22. fejezet 1677. nap
Az igaz, hogy kudarcot vallottak, mert a várt esemény nem
következett be, de ez sem tudta az Isten szavába vetett hitüket megrendíteni.
Amikor Jónás Ninive utcáin azt prédikálta, hogy a város negyven napon belül
elpusztul, az Úr elfogadta a niniveiek megalázkodását, és meghosszabbította
kegyelmi idejüket. Jónás üzenetét mégis Isten küldte, és Ninive Isten akarata
szerint lett próbára téve. Az adventhivők hitték, hogy az Úr őket is hasonlóan
küldi. Nekik is fel kell hívniuk a világ figyelmét az ítéletre. "Ez a
figyelmeztetés próbára tette mindazok szívét, akikhez eljutott - jelentették
ki. Egyrészt felébresztette az Úr megjelenése utáni sóvárgó várakozást,
másrészt többé-kevésbé érzékelhető idegenkedést támasztott az adventtel
szemben. Válaszfalat emelt..., hogy akik önvizsgálatot tartanak, tudják meg, az
Úr melyik oldalon találta volna őket, ha eljön. Kiáltották volna-e: ,Imé,
Istenünk, akit mi vártunk, és aki megtart minket'; vagy pedig hívták volna a
sziklákat és a hegyeket, hogy essenek rájuk, és rejtsék el őket a királyi
széken ülő színe elől, és a Bárány haragjától? Hitünk szerint tehát Isten
megvizsgálta népét, megpróbálta hitét, és látta, hogy a próba órájában
meghátrálva elhagyták volna-e azt a helyet, ahova Isten helyezte őket; és vajon
lemondtak volna-e a világról, és ráhagyatkoztak volna-e fenntartás nélküli
bizalommal Isten szavára. "
William Miller ezekkel a szavakkal fejezte ki, mit éreztek
azok, akik még mindig hittek abban, hogy Isten vezette őket: "Ha az akkori
bizonyítékaim birtokában újra kellene élni az életemet, ahhoz, hogy becsületes
legyek Isten és ember iránt, ugyanazt tenném, amit tettem. Remélem, hogy ruhám
mentes az emberek vérétől. Úgy érzem, hogy amennyire rajtam állt, szabad vagyok
elkárhozásuk minden vádjától. " "Habár kétszer ért csalódás - írta
Isten embere -, nem vagyok sem levert, sem csüggedt... Most is éppoly szilárdan
hiszek Krisztus eljövetelében, mint korábban. Csak azt tettem, amit évekig
tartó komoly megfontolás után ünnepélyes kötelességemnek tartottam. Ha
hibáztam, könyörületességből tettem, embertársaim iránti szeretetből, és Isten
iránti kötelességérzetből. " "Egy dologról meg vagyok győződve: csak
azt prédikáltam, amiben hittem; és Isten velem volt, hatalma megmutatkozott
munkámban, és sok jó származott belőle. " "Emberileg minden azt
mutatta, hogy a prófétikus időről való prédikálás ezreket ösztönzött a
Szentírás tanulmányozására, akik aztán hit és Krisztus vére által megbékéltek
Istennel." "Sohasem vágytam a büszkék mosolyára, sem nem
hunyászkodtam meg, amikor a világ elítélt. Ma sem keresem kegyüket, sem nem
keltem fel szükségtelenül haragjukat. Soha nem kérem kezükből életemet.
Remélem, hogy a haláltól sem fogok meghátrálni, ha a jó és gondviselő Isten így
határoz."
Isten nem hagyta el népét. Lelke azokkal maradt, akik nem
tagadták meg elhamarkodottan a kapott világosságot, és nem kárhoztatták az
adventmozgalmat. Ezek a megpróbált, várakozó emberek e válság idején a
Zsidókhoz írt levélben bátorító és intő szavakat találhattak: "Ne dobjátok
el hát bizodalmatokat, melynek nagy jutalma van. Mert békességes tűrésre van
szükségetek, hogy az Isten akaratát cselekedvén, elnyerjétek az ígéretet. Mert
még vajmi kevés idő, és aki eljövendő, elfő és nem késik. Az igaz pedig hitből
él. És aki meghátrál, abban nem gyönyörködik a lelkem. De mi nem vagyunk a
meghátrálás emberei, hogy elvesszünk, hanem hitéi, hogy életet nyerjünk"
(Zsid 10:35-39).
Hogy ez az intés az utolsó napok egyházának szól, az
nyilvánvaló az Úr eljövetelének közelségére utaló szavakból: "Mert még
vajmi kevés idő, és aki eljövendő, eljő, és nem késik. " Itt világos utalást
találunk arra, hogy Jézus látszólag késni fog. Úgy tűnik majd, mintha az Úr
késne. Ez az eligazítás különösen ráillik az akkori krisztusvárók életére. A
megszólított nép abban a veszélyben volt, hogy hite hajótörést szenved. A
Szentlélek és az Ige vezetése nyomán Isten akaratát követték, de nem tudták
megérteni, hogy mi volt Isten célja a velük történtekkel, és az ösvényt sem
látták meg maguk előtt. Sátán pedig ezt sugallta: kérdőjelezzék meg, hogy
valóban Isten vezette-e őket. Ekkor el lehetett mondani: "Az igaz pedig
hitből él. " Amikor az "éjféli kiáltás" ragyogó fénye ösvényükre
sugárzott, és meglátták a feltört pecsétű próféciát, amikor a rohamosan
teljesedő jelek mutatták Krisztus eljövetelének közelségét, akkor úgy érezték,
mintha megnyílt volna a szemük. Most azonban megcsalt reményeik súlya alatt
görnyedtek, és csak az Istenbe és Igéjébe vetett hit által tudtak talpon
maradni. A gúnyolódó világ ezt mondogatta: Be vagytok csapva! Ne higgyetek
tovább, és mondjátok, hogy az adventmozgalom Sátántól volt! De Isten Igéje így
hangzott: "Aki meghátrál, abban nem gyönyörködik a lelkem. "
Megtagadni hitüket, és elutasítani a Szentlélek erejét, amely az üzenetet
kísérte, meghátrálást és pusztulást jelentett volna. Pál szavai állhatatosságra
buzdították őket: "Ne dobjátok el hát bizodalmatokat";
"békességes tűrésre van szükségetek", "mert vajmi kevés idő, és
aki eljövendő, eljő és nem késik. " Egyetlen biztonságos út volt: nagy
gonddal őrizni azt a világosságot, amit már addig kaptak Istentől; erősen kapaszkodni
ígéreteibe; tovább kutatni az Írásokat; türelemmel várni és figyelni újabb
világosságra.
Mai Bibliai szakasz: Zsoltárok
13
A fejezetet itt
olvashatod el a Bibliából:
Károli fordítás:
Új protestáns fordítás:
Az érzelmek micsoda
hullámvasútját találjuk a 13. zsoltárban! Az énekes valahogy eljut a
csüggedéstől a bizalomig. Nem értem, hogyan működik ez a folyamat a
dalszövegírók/énekesek érzelmi világában – jobban „érzik” magukat a zsoltár
végéhez érve? Abban azonban megegyezhetünk, hogy amikor úgy is látszik: Isten
nincs jelen, olyankor is az Ő szeretete az az alap, amire számítani lehet.
Ahhoz, hogy fogalmunk
legyen arról, hogy ez hogyan történik, nézzük meg a zsoltár végét: „Éneklek az Úrnak, mert jót tett velem.”
Egyre több tanulmány mutat rá arra, hogy a hálás lelkület, az áldások
számontartása és az elégedettség gyakorlása valós hatással vannak az ember
érzelmi állapotára.
Amikor a testvéremnek a
közelmúltban nehézségei voltak, nagyon aggódtuk érte. De túltette magát ezeken
úgy, hogy megszámolta, nevén nevezte és kifejezte háláját minden jóért az
életében. Amikor azt nézzük, hogy Isten milyen jó, nehezebb azt érezni minden
porcikánkban, hogy Ő nincs jelen. Ahogy ez a zsoltár is bemutatja, Isten úgy
tud nekünk válaszolni, ha gyakoroljuk a hálaadást.
Lisa Clark Diller
236. heti olvasmány A NAGY KÜZDELEM
22. fejezetéhez
(február 9-15.).
Kitartás! Új látóhatár felé tartunk.
Csalódás, zavarodottság és kétely állnak szemben
a próféciák beteljesülésének reményével és a várakozással. Ez volt a helyzet
1844-ben. És ugyanez van most is, amikor Krisztus eljövetelét várjuk.
Minél közelebb kerültek a milleriták 1844.
október 22-hez, annál inkább elragadta őket a szenvedély tüze. Sajnos azonban a
fanatizmus is virágkorát élte. Mi a helyzet velünk? 2011. május 21-én egy
adventista megkongatta a vészharangot az ausztriai Saalfelden kongresszusi
központjában, hogy több száz hívő társát figyelmeztesse a közelgő
katasztrófára, amely a kezdetét jelenti e bolygó utolsó heteinek. Semmi sem
történt. Ma is sokan vannak, akik túlbuzgóak, és szeretik azt, ami új és
szenzációs, és túlértékelik saját fontosságukat. Másokat pusztán az érzéseik,
ösztöneik és benyomásaik vezérlik. Véleményem szerint a legnagyobb kárt akkor
okozza a fanatizmus, ha hangsúlyozza az egyik igazságot, miközben a többit nem
veszi figyelembe. A fanatikusok sok különböző módon okoznak kárt az adventista
hitnek.
Ezzel szemben az egyensúly része az optimista
lelkületünknek, amikor Jézus visszatérését várjuk. Az egyensúly pedig bibliai
állításokon alapul, nem feltételezéseken. Segít, hogy szilárdan álljunk az
igazság talaján. Krisztus visszatérésére elegendő bibliai dokumentáció
(prófécia) van. Ezért van az, hogy ez a kiegyensúlyozott hitnek egyik központi
része.
Addig, amíg a jelen és az örökkévalóság közti
mezsgyén élünk, abban a veszélyben vagyunk, hogy vagy félénkek vagy fanatikusok
leszünk. Mindenekfelett fontos, hogy a hitünket egyensúlyban tartsuk. Most van
ideje, hogy józanok és átgondoltak legyünk, mint ahogy 1844. október 22. előtt
és után volt.
Martin Pröbstle
Professzor, Bogenhofen Teológiai Szeminárium,
Ausztria
Fordította Gősi Csaba
Ámen!
VálaszTörlés