Az olvasmány szerkezete:
1. Részlet
Ellen White könyvéből
2. Olvasmány a
napi bibliai fejezethez
3. A heti olvasmány
Ellen White könyvéhez
Olvasmány – A nagy küzdelem 22. fejezet 1676. nap
Valamiféle tisztelettel vegyes félelem, hogy az üzenet igaz
lehet, egy ideig féken tartotta a kétkedő világot. Az idő elmúltával ez nem
szűnt meg azonnal. A világ először nem mert diadalt ülni a csalódottak felett.
De amikor Isten haragjának semmi jelét nem látták, felocsúdva félelmükből újból
gyalázkodtak és gúnyolódtak. Sokan, akik korábban azt mondták, hogy hisznek az
Úr közeli eljövetelében, most megtagadták hitüket. Egyeseknek, akik nagyon
reménykedtek, ez a csalódás annyira sértette a büszkeségét, hogy szerettek
volna kifutni a világból. Jónáshoz hasonlóan panaszkodtak Istenre, és inkább a
halált választották, mint az életet. Azok, akik hitüket mások véleményére, és
nem Isten szavára alapozták, most könnyen megváltoztatták nézeteiket. A
csúfolódók megnyerték a gyengéket és gyávákat a maguk ügyének, és együtt
mondták, hogy többé nincs mitől félni, nincs mire várni, hiszen az idő elmúlt,
és az Úr nem jött el, a világ pedig talán még évezredekig ugyanaz marad.
A komoly, őszinte hivők a csalódás előtt mindenről
lemondtak Krisztusért, és érezték közelségét, mint soha azelőtt. Hitük szerint
utoljára figyelmeztették a világot. Abban a reményben, hogy nemsokára isteni
Mesterük és a mennyei angyalok társaságában lesznek, kerülték azok társaságát,
akik nem fogadták el az üzenetet. Hő vággyal imádkozták: "Jöjj, Úr Jézus,
jöjj hamar!". De Jézus nem jött. És most újra fel kellett venniük az élet
gondjainak és bizonytalanságainak nehéz terhét, és el kellett viselniük a csúfolódó
világ gúnyos megjegyzéseit és megvető mosolyát. Ez iszonyúan próbára tette
hitüket és állhatatosságukat.
Ez a csalódás azonban nem volt olyan súlyos, mint a
tanítványoké Krisztus első adventjekor. Amikor Jézus diadalmasan Jeruzsálembe
vonult, követői azt hitték, hogy most fog Dávid trónjára ülni, és most fogja
megszabadítani Izraelt elnyomóitól. Nagy reményekkel és boldog várakozással,
egymással versengve dicsőítették Királyukat. Sokan szőnyegként terítették le
felsőruhájukat útjára, mások levéldíszes pálmaágakat szórtak elé. Lelkes
örömmel éljeneztek: "Hozsánna a Dávid Fiának!". Amikor az örvendező
kitörésektől felkavart és haragra gerjedt farizeusok azt akarták, hogy Jézus
dorgálja meg a tanítványokat, Jézus így válaszolt: "Hogyha ezek
elhallgatnak, a kövek fognak kiáltani" (Lk 19:40). A próféciának
teljesednie kellett. A tanítványok megvalósították Isten szándékát, és mégis
keserű csalódás lett a sorsuk. Csak néhány nap múlt el, és tanúi voltak a
Megváltó gyötrelmes halálának.
Eltemették Őt. Semmi nem vált valóra abból, amire
számítottak. Reményeik meghaltak Jézussal együtt. Addig, amíg Uruk győzelmesen
elő nem jött a sírból, nem tudták felfogni, hogy mindezt a próféta
megjövendölte, és hogy "Krisztusnak szükség volt szenvedni és feltámadni a
halálból" (Acs 17:3).
Ötszáz évvel előbb az Úr kinyilatkoztatta Zakariás próféta
útján: "Örülj nagyon, Sionnak leánya, örvendezz, Jeruzsálem leánya! Imé,
jön néked a te királyod: igaz és szabadító Ő; szegény és szamárháton ülő, azaz
nőstényszamárnak vemhén" (Zak 9:9). Ha a tanítványok tudták volna, hogy
Krisztust Jeruzsálemben törvény elé állítják és halálra ítélik, képtelenek
lettek volna teljesíteni ezt a próféciát.
Miller és társai hasonlóképpen valósították meg a
próféciát, és tolmácsolták azt az üzenetet, amelyet az ihletett Ige jövendölése
szerint el kellett mondaniuk a világnak. De ezt az üzenetet nem hirdették
volna, ha teljesen megértették volna a csalódásukat meghirdető próféciát, és
benne egy másik üzenetet is, amelyet az Úr eljövetele előtt prédikálni kell
minden nemzetnek. Az első és második angyal üzenete időben hangzott fel, és
elvégezte azt a munkát, amelyet az Úr általa meg akart valósítani.
A világ figyelt, és arra számított, hogy ha a várt idő
elmúlik anélkül, hogy Krisztus eljönne, az adventizmus egész rendszere
összeomlik. De míg a súlyos kísértés nyomán sokan feladták hitüket, mások
szilárdan kitartottak. Az adventmozgalom gyümölcsei, a munkát kísérő alázatos
és önvizsgáló lelkület, a világ megtagadása és az élet megreformálódása
tanúsította, hogy a mozgalom Istentől van. Az emberek nem merték tagadni, hogy
a Szentlélek hatalma kísérte a második advent prédikálását, és a prófétikus
időszakokról végzett számításban nem találtak semmi hibát. A legügyesebb
ellenfeleknek sem sikerült a próféciamagyarázat rendszerét megdönteni. A hivők
bibliai bizonyíték nélkül nem adhatták fel állásfoglalásukat, amelyre komoly,
imádságos igekutatással, Isten Lelke által megvilágosított értelemmel és élő
erőtől áthatott lélekkel jutottak. Nem adhatták fel azt az állásfoglalást,
amely kiállta a népszerű vallástanítók és a világ dolgaiban jártas emberek
legszigorúbb bírálatát és legelkeseredettebb támadását is; amely szilárdan
megállt a tudás és ékesszólás egyesített erőivel, a becsületesek és becstelenek
szemrehányásaival és sértegetésével szemben egyaránt.
Mai Bibliai szakasz: Zsoltárok
12
A fejezetet itt
olvashatod el a Bibliából:
Károli fordítás:
Új protestáns fordítás:
Én személy szerint
szeretem, ha jó dolgokat mondanak rólam – akár csak megerősítenek, hogy egy
igazán jó órát tartottam, valakit kimentettem egy nehéz helyzetből, vagy csinos
az új ruhám. Ez a zsoltár azonban arra emlékezetet, hogy a hízelgés lehet megtévesztő,
hamis és romboló. Viszont azt gondolom, hogy az elismerést (bátorítást)
gyakorolnunk kell egymással szemben – a világ tele van olyan emberekkel, akik
elcsüggesztenek. De néha a kölcsönös elismeréseink visszatartanak bennünket a
jó cselekvésétől, amelyekre Isten hívott el bennünket.
A 12. zsoltár
ellentétbe állítja a hízelgést a szegényekért és nélkülözőkért való munkával.
Néha azon találom magam, hogy amikor meg vagyok győződve arról, hogy tovább
kell lépnem az Úrért, lelkiismeret-furdalásom van saját anyagi dolgaim vagy
önzésem miatt. Ilyenkor keresztény társaim segítenek abban, hogy jobban érezzem
magam.
Miközben tényleg
létezik pusztító és hamis bűntudat, előfordulhat-e, hogy néha felszínes
dolgokért dicsérjük meg egymást, és elégedettnek érezzük magunkat ahelyett,
hogy felháborodnánk a körülöttünk lévő szegények kizsákmányolása miatt?
Talán Isten arra
késztet, hogy túllépjek saját önelégültségemen és a társadalmi igazságosságért
dolgozzak, feláldozva időm egy részét és még saját kényelmemet is?
Lisa Clark Diller
236. heti olvasmány A NAGY KÜZDELEM
22. fejezetéhez
(február 9-15.).
Kitartás! Új látóhatár felé tartunk.
Csalódás, zavarodottság és kétely állnak szemben
a próféciák beteljesülésének reményével és a várakozással. Ez volt a helyzet
1844-ben. És ugyanez van most is, amikor Krisztus eljövetelét várjuk.
Minél közelebb kerültek a milleriták 1844.
október 22-hez, annál inkább elragadta őket a szenvedély tüze. Sajnos azonban a
fanatizmus is virágkorát élte. Mi a helyzet velünk? 2011. május 21-én egy
adventista megkongatta a vészharangot az ausztriai Saalfelden kongresszusi
központjában, hogy több száz hívő társát figyelmeztesse a közelgő
katasztrófára, amely a kezdetét jelenti e bolygó utolsó heteinek. Semmi sem
történt. Ma is sokan vannak, akik túlbuzgóak, és szeretik azt, ami új és
szenzációs, és túlértékelik saját fontosságukat. Másokat pusztán az érzéseik,
ösztöneik és benyomásaik vezérlik. Véleményem szerint a legnagyobb kárt akkor
okozza a fanatizmus, ha hangsúlyozza az egyik igazságot, miközben a többit nem
veszi figyelembe. A fanatikusok sok különböző módon okoznak kárt az adventista
hitnek.
Ezzel szemben az egyensúly része az optimista
lelkületünknek, amikor Jézus visszatérését várjuk. Az egyensúly pedig bibliai
állításokon alapul, nem feltételezéseken. Segít, hogy szilárdan álljunk az
igazság talaján. Krisztus visszatérésére elegendő bibliai dokumentáció
(prófécia) van. Ezért van az, hogy ez a kiegyensúlyozott hitnek egyik központi
része.
Addig, amíg a jelen és az örökkévalóság közti
mezsgyén élünk, abban a veszélyben vagyunk, hogy vagy félénkek vagy fanatikusok
leszünk. Mindenekfelett fontos, hogy a hitünket egyensúlyban tartsuk. Most van
ideje, hogy józanok és átgondoltak legyünk, mint ahogy 1844. október 22. előtt
és után volt.
Martin Pröbstle
Professzor, Bogenhofen Teológiai Szeminárium,
Ausztria
Fordította Gősi Csaba
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése