2020. február 14., péntek

Higgyetek az Ő prófétáinak - február 14 - PÉNTEK - Zsoltárok 12


Itt találod az összes felolvasást: http://higgyetekazoprofetainak.blogspot.hu/

Az olvasmány szerkezete:
1. Részlet Ellen White könyvéből
2. Olvasmány a napi bibliai fejezethez
3. A heti olvasmány Ellen White könyvéhez

Olvasmány – A nagy küzdelem 22. fejezet 1676. nap

Valamiféle tisztelettel vegyes félelem, hogy az üzenet igaz lehet, egy ideig féken tartotta a kétkedő világot. Az idő elmúltával ez nem szűnt meg azonnal. A világ először nem mert diadalt ülni a csalódottak felett. De amikor Isten haragjának semmi jelét nem látták, felocsúdva félelmükből újból gyalázkodtak és gúnyolódtak. Sokan, akik korábban azt mondták, hogy hisznek az Úr közeli eljövetelében, most megtagadták hitüket. Egyeseknek, akik nagyon reménykedtek, ez a csalódás annyira sértette a büszkeségét, hogy szerettek volna kifutni a világból. Jónáshoz hasonlóan panaszkodtak Istenre, és inkább a halált választották, mint az életet. Azok, akik hitüket mások véleményére, és nem Isten szavára alapozták, most könnyen megváltoztatták nézeteiket. A csúfolódók megnyerték a gyengéket és gyávákat a maguk ügyének, és együtt mondták, hogy többé nincs mitől félni, nincs mire várni, hiszen az idő elmúlt, és az Úr nem jött el, a világ pedig talán még évezredekig ugyanaz marad.

A komoly, őszinte hivők a csalódás előtt mindenről lemondtak Krisztusért, és érezték közelségét, mint soha azelőtt. Hitük szerint utoljára figyelmeztették a világot. Abban a reményben, hogy nemsokára isteni Mesterük és a mennyei angyalok társaságában lesznek, kerülték azok társaságát, akik nem fogadták el az üzenetet. Hő vággyal imádkozták: "Jöjj, Úr Jézus, jöjj hamar!". De Jézus nem jött. És most újra fel kellett venniük az élet gondjainak és bizonytalanságainak nehéz terhét, és el kellett viselniük a csúfolódó világ gúnyos megjegyzéseit és megvető mosolyát. Ez iszonyúan próbára tette hitüket és állhatatosságukat.

Ez a csalódás azonban nem volt olyan súlyos, mint a tanítványoké Krisztus első adventjekor. Amikor Jézus diadalmasan Jeruzsálembe vonult, követői azt hitték, hogy most fog Dávid trónjára ülni, és most fogja megszabadítani Izraelt elnyomóitól. Nagy reményekkel és boldog várakozással, egymással versengve dicsőítették Királyukat. Sokan szőnyegként terítették le felsőruhájukat útjára, mások levéldíszes pálmaágakat szórtak elé. Lelkes örömmel éljeneztek: "Hozsánna a Dávid Fiának!". Amikor az örvendező kitörésektől felkavart és haragra gerjedt farizeusok azt akarták, hogy Jézus dorgálja meg a tanítványokat, Jézus így válaszolt: "Hogyha ezek elhallgatnak, a kövek fognak kiáltani" (Lk 19:40). A próféciának teljesednie kellett. A tanítványok megvalósították Isten szándékát, és mégis keserű csalódás lett a sorsuk. Csak néhány nap múlt el, és tanúi voltak a Megváltó gyötrelmes halálának.

Eltemették Őt. Semmi nem vált valóra abból, amire számítottak. Reményeik meghaltak Jézussal együtt. Addig, amíg Uruk győzelmesen elő nem jött a sírból, nem tudták felfogni, hogy mindezt a próféta megjövendölte, és hogy "Krisztusnak szükség volt szenvedni és feltámadni a halálból" (Acs 17:3).
Ötszáz évvel előbb az Úr kinyilatkoztatta Zakariás próféta útján: "Örülj nagyon, Sionnak leánya, örvendezz, Jeruzsálem leánya! Imé, jön néked a te királyod: igaz és szabadító Ő; szegény és szamárháton ülő, azaz nőstényszamárnak vemhén" (Zak 9:9). Ha a tanítványok tudták volna, hogy Krisztust Jeruzsálemben törvény elé állítják és halálra ítélik, képtelenek lettek volna teljesíteni ezt a próféciát.

Miller és társai hasonlóképpen valósították meg a próféciát, és tolmácsolták azt az üzenetet, amelyet az ihletett Ige jövendölése szerint el kellett mondaniuk a világnak. De ezt az üzenetet nem hirdették volna, ha teljesen megértették volna a csalódásukat meghirdető próféciát, és benne egy másik üzenetet is, amelyet az Úr eljövetele előtt prédikálni kell minden nemzetnek. Az első és második angyal üzenete időben hangzott fel, és elvégezte azt a munkát, amelyet az Úr általa meg akart valósítani.

A világ figyelt, és arra számított, hogy ha a várt idő elmúlik anélkül, hogy Krisztus eljönne, az adventizmus egész rendszere összeomlik. De míg a súlyos kísértés nyomán sokan feladták hitüket, mások szilárdan kitartottak. Az adventmozgalom gyümölcsei, a munkát kísérő alázatos és önvizsgáló lelkület, a világ megtagadása és az élet megreformálódása tanúsította, hogy a mozgalom Istentől van. Az emberek nem merték tagadni, hogy a Szentlélek hatalma kísérte a második advent prédikálását, és a prófétikus időszakokról végzett számításban nem találtak semmi hibát. A legügyesebb ellenfeleknek sem sikerült a próféciamagyarázat rendszerét megdönteni. A hivők bibliai bizonyíték nélkül nem adhatták fel állásfoglalásukat, amelyre komoly, imádságos igekutatással, Isten Lelke által megvilágosított értelemmel és élő erőtől áthatott lélekkel jutottak. Nem adhatták fel azt az állásfoglalást, amely kiállta a népszerű vallástanítók és a világ dolgaiban jártas emberek legszigorúbb bírálatát és legelkeseredettebb támadását is; amely szilárdan megállt a tudás és ékesszólás egyesített erőivel, a becsületesek és becstelenek szemrehányásaival és sértegetésével szemben egyaránt.

Mai Bibliai szakasz: Zsoltárok 12

A fejezetet itt olvashatod el a Bibliából:
Károli fordítás:

Új protestáns fordítás:

Én személy szerint szeretem, ha jó dolgokat mondanak rólam – akár csak megerősítenek, hogy egy igazán jó órát tartottam, valakit kimentettem egy nehéz helyzetből, vagy csinos az új ruhám. Ez a zsoltár azonban arra emlékezetet, hogy a hízelgés lehet megtévesztő, hamis és romboló. Viszont azt gondolom, hogy az elismerést (bátorítást) gyakorolnunk kell egymással szemben – a világ tele van olyan emberekkel, akik elcsüggesztenek. De néha a kölcsönös elismeréseink visszatartanak bennünket a jó cselekvésétől, amelyekre Isten hívott el bennünket.  

A 12. zsoltár ellentétbe állítja a hízelgést a szegényekért és nélkülözőkért való munkával. Néha azon találom magam, hogy amikor meg vagyok győződve arról, hogy tovább kell lépnem az Úrért, lelkiismeret-furdalásom van saját anyagi dolgaim vagy önzésem miatt. Ilyenkor keresztény társaim segítenek abban, hogy jobban érezzem magam.

Miközben tényleg létezik pusztító és hamis bűntudat, előfordulhat-e, hogy néha felszínes dolgokért dicsérjük meg egymást, és elégedettnek érezzük magunkat ahelyett, hogy felháborodnánk a körülöttünk lévő szegények kizsákmányolása miatt?

Talán Isten arra késztet, hogy túllépjek saját önelégültségemen és a társadalmi igazságosságért dolgozzak, feláldozva időm egy részét és még saját kényelmemet is?

Lisa Clark Diller

236. heti olvasmány A NAGY KÜZDELEM  22. fejezetéhez (február 9-15.).

Kitartás! Új látóhatár felé tartunk.

Csalódás, zavarodottság és kétely állnak szemben a próféciák beteljesülésének reményével és a várakozással. Ez volt a helyzet 1844-ben. És ugyanez van most is, amikor Krisztus eljövetelét várjuk.

Minél közelebb kerültek a milleriták 1844. október 22-hez, annál inkább elragadta őket a szenvedély tüze. Sajnos azonban a fanatizmus is virágkorát élte. Mi a helyzet velünk? 2011. május 21-én egy adventista megkongatta a vészharangot az ausztriai Saalfelden kongresszusi központjában, hogy több száz hívő társát figyelmeztesse a közelgő katasztrófára, amely a kezdetét jelenti e bolygó utolsó heteinek. Semmi sem történt. Ma is sokan vannak, akik túlbuzgóak, és szeretik azt, ami új és szenzációs, és túlértékelik saját fontosságukat. Másokat pusztán az érzéseik, ösztöneik és benyomásaik vezérlik. Véleményem szerint a legnagyobb kárt akkor okozza a fanatizmus, ha hangsúlyozza az egyik igazságot, miközben a többit nem veszi figyelembe. A fanatikusok sok különböző módon okoznak kárt az adventista hitnek.

Ezzel szemben az egyensúly része az optimista lelkületünknek, amikor Jézus visszatérését várjuk. Az egyensúly pedig bibliai állításokon alapul, nem feltételezéseken. Segít, hogy szilárdan álljunk az igazság talaján. Krisztus visszatérésére elegendő bibliai dokumentáció (prófécia) van. Ezért van az, hogy ez a kiegyensúlyozott hitnek egyik központi része.

Addig, amíg a jelen és az örökkévalóság közti mezsgyén élünk, abban a veszélyben vagyunk, hogy vagy félénkek vagy fanatikusok leszünk. Mindenekfelett fontos, hogy a hitünket egyensúlyban tartsuk. Most van ideje, hogy józanok és átgondoltak legyünk, mint ahogy 1844. október 22. előtt és után volt.

Martin Pröbstle
Professzor, Bogenhofen Teológiai Szeminárium, Ausztria
Fordította Gősi Csaba

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése