Higgyetek az Ő prófétáinak - december 31 - KEDD - Korinthusi második levél 5. fejezet

Itt találod az összes felolvasást: http://higgyetekazoprofetainak.blogspot.hu/

Te milyennek látod azt az Istent, Akit a Korinthusi második levél 5. fejezete bemutat?

A fejezetet itt olvashatod el a Bibliából:

Károli Gáspár fordítás:

https://www.biblegateway.com/passage/?search=2%20Korintusi%205&version=KAR

Új protestáns fordítás:

https://www.biblegateway.com/passage/?search=2%20Korinthus%205&version=NT-HU

A következő pontokban azt találod, ahogy a szerző meglátta Istent ebben a fejezetben. Kommentben leírhatod, hogy te milyen Istent fedeztél fel ebben a fejezetben. Ha e-mailben kaptad meg az olvasmányokat, akkor válaszlevélben írhatod meg gondolataidat vagy kommentet írhatsz ide: https://www.facebook.com/higgyetekazoprofetainak

1.    Istennel a legjobb. Pál azon gondolkodik, hogy hol lenne jobb számára: itt élni a földön vagy már Istennél lenni a mennyben? Mivel ez a földi lét gyötrelmes, ezért inkább szeretne már ott lenni, azonban azt mondja, hogy nem az a fontos, hogy hol vagyunk, hanem az, hogy kedvesek legyünk Előtte. A mennyországot Isten jelenléte teszi mennyországgá, ezért, ha itt e földön is Isten jelenlétében élünk, az is mennyország a számunkra.           

2.    Isten fontos szerepet szán földi életünknek. Pál azt mondja, hogy meg kell állnunk majd Krisztus ítélőszéke előtt, de ahhoz, hogy meg tudjunk állni, fel kell készülnünk rá ebben a földi életben. Földi életünk célja tehát az, hogy felkészüljünk az örök életre. Ha Jézus hamar visszajönne és mi készületlenek lennénk, mindent elveszítenénk.      

3.    Isten azt szeretné, hogy meggyőző életet éljünk. Pál azt mondja, hogy az a feladatunk, hogy embereket győzzünk meg. Miről kell meggyőznünk az embereket? Arról, hogy Isten jó. Arról, hogy érdemes Őt szolgálni. Arról, hogy van megoldása a bűnre. Arról, hogy szeret minket. Arról, hogy Ő a megoldás életünk problémáira.

4.    Isten szeretete meggyőző szeretet. Pál azt mondja, hogy Krisztus szeretete szorongat minket. Krisztus szeretete a legnagyobb motiváló erő a világon. Krisztus az Ő szeretetét abban mutatta meg, hogy meghalt érettünk, hogy törődik velünk, hogy haza fog vinni bennünket. Ez a szeretet szorongat, azaz késztet bennünket, hogy másoknak is átadjuk.

5.    Isten rendezett viszonyokat akar. Pál arra szólít, hogy béküljünk meg az Istennel, azaz rendezzük a kapcsolatunkat Vele. Arról is tudósít, hogy maga Isten békéltet meg bennünket Önmagával, mert mi erre is képtelenek lennénk. Isten azt szeretné, hogy ha másokon is segítenénk, hogy békéljenek meg az Istennel. Ezt a szolgálatot bízta ránk.     

6.    Ezen kívül még egy olyan Istent látunk:

a.    aki hajlékot készített nekünk, ahova egyszer majd hazavisz bennünket

b.    aki meghallja sóhajunkat e bűnös föld nehézségei miatt

c.    aki felkészít minket az örök életre

d.    aki azt szeretné, ha nyíltak és becsületesek lennénk Előtte

e.    aki azt szeretné, hogy ne önmagunknak való önző életet éljünk, hanem Érte és embertársainkért

f.      aki új teremtéssé akar tenni bennünket

g.    aki hatalmas árat fizetett a mi megbékéltetésünkért

h.    aki Fiát bűnné tette azért, hogy mi az Ő igazsága legyünk

Ima éretted: Istenem, kérlek, segíts meg az olvasót, hogy a Veled való közösségre vágyjon, akár itt e földön, akár a Te országodban, Jézus nevében, Ámen

Olvasmány – E.G. White JÉZUS ÉLETE 83-84. fejezet

83. fejezet – ÚTBAN EMMAUS FELÉ A FELTÁMADOTTAL (3. rész)

Gyalogosan megtett útjuk közben a nap lenyugodott, és mielőtt Krisztus útitársai hazaérkeztek volna otthonukba, a szántóföldeken dolgozók már abbahagyták munkájukat. Mikor a tanítványok készültek betérni otthonukba, úgy látták, mintha az idegen folytatni akarná útját. A tanítványok azonban vonzódtak hozzá. Lelkük éhezett, hogy többet halljanak Tőle. "Maradj velünk" (Lk 24:29) - mondották Neki. Az Úr azonban úgy tett, mintha nem akarná elfogadni meghívásukat. Ekkor nyomatékosan, szinte kényszerítve kérték Őt: "Maradj velünk; mert immár beestveledik, és a nap lehanyatlott!" Krisztus engedett kérésüknek és "beméne azért, hogy velük maradjon" (Lk 24:29).

Ha a tanítványok nem kényszerítették volna Krisztust meghívásuk elfogadására, akkor nem tudták volna meg, hogy a feltámadott Úr volt az útitársuk. Krisztus sohasem kényszeríti rá senkire társaságát, de készen áll azok számára, akiknek szükségük van rá. Ő boldogan belép a legszerényebb hajlékba, és megörvendezteti a legalázatosabb szívet is. Ha azonban közömbösen gondolkodunk a mennyei Vendégről, vagy csak szokásból kérjük arra, hogy maradjon velünk, akkor továbbmegy. Így sokakat ér nagy veszteség. Nem tudnak semmivel sem többet Krisztusról, mint amennyit az emmausi tanítványok tudtak Róla, amíg velük együtt ment az úton.

Hamar elkészült az egyszerű vacsora, amelyet a vendég elé tettek, aki az asztalfőn foglalt helyet. Azután kinyújtotta a kezét, hogy megáldja az eledelt. A tanítványok elképedtek. Igen, mert útitársuk pontosan úgy terjesztette ki kezeit, ahogy Mesterük szokta tenni. Ismét rátekintettek, és íme, meglátták kezein a szegek helyét. Mindketten egyszerre kiáltottak fel. Ez az Úr Jézus! Feltámadott a halottak közül!

Felugrottak helyükről és az Úr lábaihoz vetették magukat, és imádták Őt, de Ő eltűnt szemeik elől. Rátekintettek arra a helyre, amelyet Az foglalt el asztaluknál, Akinek a teste kis idővel ezelőtt még a sírban nyugodott, és így szóltak egymáshoz: "Avagy nem gerjedezett-é a mi szívünk mibennünk, mikor nekünk szóla az úton és mikor magyarázá nekünk az írásokat?" (Lk 24:32) Ezzel a nagy újsággal azonban, amit közölniük kellett, nem maradhattak ülve és nem beszélgethettek tovább otthonukban. Fáradtságuk és éhségük azonnal elmúlt. Megkóstolatlanul hagyták ott ételüket, teljes örömmel azonnal útra keltek és mentek ugyanazon az ösvényen amelyen jöttek. Siettek, hogy közöljék a hírt a tanítványokkal a szent városban. Néhány szakaszon az út nem volt biztonságos, de ők átmásztak a meredek kőfalakon és lecsúsztak a sima sziklákon. Nem látták, nem tudták, hogy Annak a védelme alatt vannak, Aki velük együtt ment az Emmaus felé vezető úton. Zarándokbotjukkal a kezükben siettek. Gyorsabban kívántak menni, mint amennyire mertek. Elvesztették az ösvényüket, azután ismét megtalálták. Néha futottak, néha botladoztak, de mindig csak mentek sietve előre. Volt útitársuk pedig láthatatlanul egész úton szorosan mellettük haladt.

Ezzel a nagy újsággal azonban, amit közölniük kellett, nem maradhattak ülve és nem beszélgethettek tovább otthonukban. Fáradtságuk és éhségük azonnal elmúlt. Megkóstolatlanul hagyták ott ételüket, teljes örömmel azonnal útra keltek és mentek ugyanazon az ösvényen amelyen jöttek. Siettek, hogy közöljék a hírt a tanítványokkal a szent városban. Néhány szakaszon az út nem volt biztonságos, de ők átmásztak a meredek kőfalakon és lecsúsztak a sima sziklákon. Nem látták, nem tudták, hogy Annak a védelme alatt vannak, Aki velük együtt ment az Emmaus felé vezető úton. Zarándokbotjukkal a kezükben siettek. Gyorsabban kívántak menni, mint amennyire mertek. Elvesztették az ösvényüket, azután ismét megtalálták. Néha futottak, néha botladoztak, de mindig csak mentek sietve előre. Volt útitársuk pedig láthatatlanul egész úton szorosan mellettük haladt.

Az éjszaka sötét volt, de az igazságosság Napja fényesen ragyogott a siető tanítványokra. Szívüket majd szétvetette az öröm. Úgy érezték, hogy egy új világban vannak. Krisztus feltámadott! Újra és újra ezt ismételgették. Ez volt az az üzenet, amelyet a szomorkodóknak vittek. El kellett nekik mondani az Emmausba való menetel csodálatos történetét. El kellett nekik mondani, hogy ki csatlakozott hozzájuk az úton. A legnagyobb üzenetet vitték, amit a világ valaha is kapott, egy jó hírről szóló üzenetet, amelytől az emberek reménysége függ, most és az örökkévalóságban

Higgyetek az Ő prófétáinak - december 30 - HÉTFŐ - Korinthusi második levél 4. fejezet

Itt találod az összes felolvasást: http://higgyetekazoprofetainak.blogspot.hu/

Te milyennek látod azt az Istent, Akit a Korinthusi második levél 4. fejezete bemutat?

A fejezetet itt olvashatod el a Bibliából:

Károli Gáspár fordítás:

https://www.biblegateway.com/passage/?search=2%20Korintusi%204&version=KAR

Új protestáns fordítás:

https://www.biblegateway.com/passage/?search=2%20Korinthus%204&version=NT-HU

A következő pontokban azt találod, ahogy a szerző meglátta Istent ebben a fejezetben. Kommentben leírhatod, hogy te milyen Istent fedeztél fel ebben a fejezetben. Ha e-mailben kaptad meg az olvasmányokat, akkor válaszlevélben írhatod meg gondolataidat vagy kommentet írhatsz ide: https://www.facebook.com/higgyetekazoprofetainak

1.    Isten odafigyel azokra, akik szolgálatában állnak. Már önmagában az is Isten kegyelme, hogy az Ő szolgálatában vagyunk, de ebben a szolgálatban sok csüggesztő dolog történhet velünk. Pál azonban azt mondja, hogy ha ebben a szolgálatban állunk, ahová Isten helyezett bennünket, nem csüggedünk el, mert Isten kezeli a csüggedéseinket. Isten szeretete, hozzánk való kedvessége, az Ő hatalma és védelme a csüggedés ellenszere.           

2.    Isten szolgái tiszták és becsületesek. Pál azt mondja, hogy akkor kerülhetjük el a csüggedést, ha őszinték, tiszták és becsületesek vagyunk. Így ír erről: „hanem elvetjük a szégyenletes titkos bűnöket; nem járunk ravaszságban, nem is hamisítjuk meg az Isten igéjét, hanem az igazság nyílt hirdetésével ajánljuk magunkat minden ember lelkiismeretének az Isten előtt.”       

3.    Isten megvilágosít, Sátán elvakít. Ha hűségesek vagyunk Istenhez, Ő megvilágosítja gondolkodásunkat, hogy értsük a Vele kapcsolatos dolgokat, viszont, ha nem fogadjuk el ezt a világosságot, kitesszük magunkat annak, hogy a Sátán elhomályosítsa gondolkodásunkat. Pál ezt mondja erről: „Ezeknek a gondolkozását e világ istene megvakította, mert hitetlenek, és így nem látják meg a Krisztus dicsőségéről szóló evangélium világosságát, aki az Isten képmása.”  

4.    Isten világosságot gyújt szívünkben. Isten teremtő szavával kezdetben világosságot teremtett a sötétségből, de hatalma elég arra is, hogy szívünkben is világosságot gyújtson. E nélkül a világosság nélkül nem ismerjük meg Őt és elveszünk bűneinkben. Pál így írja le ezt: „Isten ugyanis, aki ezt mondta: "Sötétségből világosság ragyogjon fel", ő gyújtott világosságot szívünkben, hogy felragyogjon előttünk Isten dicsőségének ismerete Krisztus arcán.”

5.    Isten a szenvedéseinket is javunkra fordítja. A Bibliában máshol is olvassuk, hogy Isten gyermekei javára fordítja szenvedéseiket, de itt is ezt olvassuk, hogy „a mi pillanatnyi könnyű szenvedésünk minden mértéket meghaladó nagy, örök dicsőséget szerez nekünk, mivel nem a láthatókra nézünk, hanem a láthatatlanokra, mert a láthatók ideig valók, a láthatatlanok pedig örökkévalók.”    

6.    Ezen kívül még egy olyan Istent látunk:

a.    aki nemcsak elhív a szolgálatba, hanem a feltételekről is gondoskodik, úgy a fizikaiakról, mint a lelkiekről

b.    aki meg akar óvni mindentől, ami romlasztja lelki életünket

c.    aki érthetővé teszi számunkra az evangéliumot

d.    akinek az evangéliuma Krisztus dicsőségéről szól

e.    aki a kincsünket cserépedénybe rejti

f.      aki azt akarja, hogy Krisztus halála láthatóvá tegye bennünk Krisztus életét

g.    aki nemcsak Krisztust, de bennünket is feltámaszt

h.    aki mindent értünk tesz

i.       aki belső emberünket napról napra megújítja

Ima éretted: Istenem, kérlek, gyújts fényt az olvasó szívében is, hogy felragyogjon Isten dicsőségének ismerete Krisztus arcán, Jézus nevében, Ámen

Olvasmány – E.G. White JÉZUS ÉLETE 83-84. fejezet

83. fejezet – ÚTBAN EMMAUS FELÉ A FELTÁMADOTTAL (2. rész)

Krisztus Mózes könyvétől, a bibliai történet alfájától kezdve megmagyarázta nekik mindazokat a helyeket a Szentírásból, amelyek Reá vonatkoznak. Ha azonnal megismertette volna magát velük, akkor a szívük megelégedett lett volna és örömük teljességében nem éheztek volna semmi többre. Az volt a szükséges azonban számukra, hogy megértsék az ótestamentumi próféciák és előképek Krisztus mellett való tanúbizonyságtételeit. Ezekre kellett hitüknek felépülnie. Krisztus nem vitt véghez csodákat, hogy meggyőzze őket. Azt tekintette első feladatának, hogy megmagyarázza nekik az Írásokat. Eddig úgy tekintettek halálára, mint ami összetörte, megsemmisítette minden reménységüket. Krisztus most megmutatta nekik a próféták könyveiből, hogy éppen ez volt a legerősebb kézzelfogható bizonyíték hitük számára.

Miközben a tanítványokat oktatta, Jézus rámutatott az Ótestamentumnak, mint küldetése tanúbizonyságának a fontosságára. Sokan azok közül, akik most kereszténynek vallják magukat, félreállítják az Ótestamentumot, és azt vallják, hogy nincs annak többé semmi haszna és jelentősége. Krisztus azonban nem tanított semmi ilyet. Sőt, Krisztus olyan magasra értékelte az Ótestamentumot, hogy egy alkalommal ezt mondotta róla: "Ha Mózesre és a prófétákra nem hallgatnak, az sem győzi meg őket, ha valaki a halottak közül feltámad" (Lk 16:31).

Krisztus hangja az, amely a pátriárkák és a próféták által szól hozzánk Ádám napjaitól az utolsó idők eseményeinek a lezárásáig. Az Üdvözítő mellett az Ótestamentum éppen olyan tisztán és világosan tanúságot tesz, mint az Újtestamentum. A prófétikus múltból felragyogó világosság az, amely tisztasággal és szépséggel előhozza Krisztus életét és az Újtestamentum tanításait: Krisztus csodái istenségének bizonyítékai. Annak azonban, hogy Ő a világ Megváltója, még erősebb bizonyítékát találjuk meg, ha az Ótestamentum próféciáit az Újtestamentum történetével hasonlítjuk össze.

A próféciáról való vitatkozás közben Krisztus pontos képet ad tanítványainak arról, hogy miért kellett Neki emberi formában megjelennie. Az a reménységük és várakozásuk, hogy a Messiás olyan valaki lesz, aki a nép kívánságainak megfelelően elfoglalja a trónt és a királyi hatalmat, félrevezető volt. Ez a felfogás megakadályozta a helyes megértését annak a ténynek, hogy Krisztus a legmagasabb méltóságból a legalacsonyabb helyzetbe ereszkedett, amit csak elfoglalhatott. Krisztus azt akarta, hogy tanítványainak elgondolásai, elképzelései lehetőleg tiszták és igazak legyenek minden tekintetben és értelemben. Amennyire csak lehetséges volt, meg kellett érteniük mindazt, ami a számára kijelölt szenvedésekkel összefüggésben volt. Krisztus megmutatta tanítványainak, hogy az a szörnyű harc, amelyet most még képtelenek voltak felfogni, abban a szövetségben teljesedett be, amely még a világ fundamentumainak a lerakása előtt megköttetett. Krisztusnak meg kellett halni, mint ahogy a törvény minden megszegőjének meg kell halnia, ha továbbra is megmarad a bűnben. Mindennek meg kellett lennie, de nem vereségben kellett végződnie, hanem dicsőséges, örök győzelemben. Jézus azt mondta tanítványainak, hogy mindent el kell követni azért, hogy a világ megszabaduljon a bűntől. Követőinek úgy kell élniük, ahogy Ő élt, és úgy kell munkálkodniuk, ahogy Ő munkálkodott, vagyis hathatós és állhatatos erőfeszítéssel.

Krisztus így beszélgetett tanítványaival és nyitogatta elméjüket, hogy megérthessék a szent Írásokat. A tanítványok fáradtak voltak, de a beszélgetés nem vált vontatottá. Az élet és a bizonyosság szavait hallották az Üdvözítő ajkáról. Szemeiket fáradtságuk ellenére nyitva tartották. Mikor Jeruzsálem bukásáról beszélt nekik, akkor felnéztek a pusztulásra szánt városra és sírtak. Még ekkor alig gyanították, hogy ki is volt az útitársuk. Nem gondolták, hogy az Úr ment mellettük, aki beszélgetésük tárgya volt. Nem, mert Krisztus úgy utalt önmagára, mintha Ő egy másik személy lenne. Azt gondolták Róla, hogy egyike volt azoknak, akik ott voltak a hallgatóságban a nagy ünnepen, és aki most éppen visszatérőben volt otthonába. Krisztus éppen olyan elővigyázatosan lépkedett a durva kövekkel kirakott úton, és néha-néha velük együtt megállt, hogy kipihenje az út fáradalmait. Így haladtak előre a hegyi úton, miközben Az, Akinek hamarosan el kellett foglalnia helyét Isten jobbján, és Aki így szólhatott: "Nékem adatott minden hatalom mennyen és földön" (Mt 28:18) - mellettük ment.

Higgyetek az Ő prófétáinak - december 29 - VASÁRNAP - Korinthusi második levél 3. fejezet

Itt találod az összes felolvasást: http://higgyetekazoprofetainak.blogspot.hu/

Te milyennek látod azt az Istent, Akit a Korinthusi második levél 3. fejezete bemutat?

A fejezetet itt olvashatod el a Bibliából:

Károli Gáspár fordítás:

https://www.biblegateway.com/passage/?search=2%20Korintusi%203&version=KAR

Új protestáns fordítás:

https://www.biblegateway.com/passage/?search=2%20Korinthus%203&version=NT-HU

A következő pontokban azt találod, ahogy a szerző meglátta Istent ebben a fejezetben. Kommentben leírhatod, hogy te milyen Istent fedeztél fel ebben a fejezetben. Ha e-mailben kaptad meg az olvasmányokat, akkor válaszlevélben írhatod meg gondolataidat vagy kommentet írhatsz ide: https://www.facebook.com/higgyetekazoprofetainak

1.    Isten a bizalomra épít. Pál felteszi a kérdést a korinthusiaknak, hogy ajánlólevelet kell bemutatnia, ha hozzájuk megy, hogy elfogadják a szolgálatát? Ez a bizalmatlanság jele lenne. Hát nem ő alapította ezt a gyülekezetet? Nem az ő igehirdetésére tértek meg a gyülekezet tagjai? Most meg annyira sem bíznak meg benne, hogy elfogadják szolgálatát közöttük? Jó a rend az egyházban és szükség van rá, de a bizalom mindennél többet ér. Ha véget ér a bizalom, jöhet az adminisztráció, az engedélyek, megbízó levelek és ellenőrzések.           

2.    Az isteni erő a legnagyobb bizonyíték. Isten Szentlelkének ereje megnyilvánult Pál életében és szolgálatában, amelynek az eredménye volt a megtért emberek sokasága, akiknek az élete megváltozott és akik készek voltak áldozatokat vállalni Isten művében. Amelyik gyülekezetben emberek térnek meg, emberi életek változnak meg, nem kétséges, hogy ott Isten jelen van.       

3.    Isten megkülönbözteti a célt az eszköztől. Az Ószövetség eszköz volt Isten kezében az Újszövetség megvalósítására. Az eszköz is hasznos volt és dicsőséges, mert a világegyetem legcsodálatosabb tettét jelezte előre, de mégsem ez volt a cél. A zsidók abban tévedtek, hogy az eszközt dicsőítették és elvétették a célt. Nem tudtak örülni a megváltásnak, mert leragadtak az eszköznél és kimaradt az életükből Jézus Krisztus, aki értelmet ad az Ószövetségnek, mint eszköznek. Ezzel pedig mindent elveszítettek.  

4.    Isten megkülönbözteti a formát a tartalomtól. Pál a Szentírás betűjét a formának tartja, Jézus Krisztust pedig a tartalomnak. Az Ószövetség betűi Jézusról írnak, de a zsidók leragadtak a betűnél, az üres formánál, és nem ismerték fel a tartalmat Jézus Krisztust. A betű senkit sem vált meg, csak leírja, hogy ki az, Aki megvált. Jézus szolgálata, áldozata és elfogadása nélkül a betűhalmaz értéktelen marad.

5.    Isten szemlélés által formál át bennünket. A betűk olvasásával megláthatjuk a Bibliában Jézus Krisztust, sőt szemlélhetjük Őt, megismerhetjük őt és ez az ismeret átalakítja az életüket. Pál így fogalmazza meg ezt: „Mi pedig, miközben fedetlen arccal, mint egy tükörben szemléljük az Úr dicsőségét mindnyájan, ugyanarra a képre formálódunk át az Úr Lelke által dicsőségről dicsőségre.”   

6.    Ezen kívül még egy olyan Istent látunk:

a.    akinek az ajánlólevelei mi vagyunk, amelynek a betűi a szívünkben vannak beírva, amit olvassa a világ

b.    aki alkalmassá tette Pált a szolgálatra és alkalmassá tesz bennünket is

c.    aki Fia által építi ki bennünk az Iránta való bizalmat

d.    aki nem szeretné, hogy a formák rengetegében eltévedjünk, hanem azt szeretné, hogy a tartalom megtalálása értelemmel töltse meg vallásos életünket

e.    aki leleplezi előttünk az Ószövetség célját és értelmét

Ima éretted: Istenem, kérlek, segítsd meg az olvasót, hogy meg tudja különböztetni a célt az eszköztől, a formát a tartalomtól, hogy megtalálja a lényeget, Jézust, aki értelmet ad keresztényi életének, Jézus nevében, Ámen

Olvasmány – E.G. White JÉZUS ÉLETE 83-84. fejezet

83. fejezet – ÚTBAN EMMAUS FELÉ A FELTÁMADOTTAL (1. rész)

Lukács 24:13-33.

A feltámadás napjának késő délutánján két tanítvány útban volt Emmaus felé. Emmaus kis város volt, mintegy tizenkét kilométer távolságra Jeruzsálemtől. Ezeknek a tanítványoknak nem volt kiemelkedő szerepük Krisztus munkájában, de komolyan hittek Benne. Azért mentek fel Jeruzsálembe, hogy megtartsák a húsvétot, és nagyon zavarba ejtették őket azok az események, amelyek nemrég következtek be a szent városban. Reggel hallották a híreket Krisztus testének a sírboltból való elviteléről, és az asszonyok beszámolóját is arról, hogy angyalokat láttak, és találkoztak Jézussal. Most visszatérőben voltak otthonukba, hogy elmélkedjenek és imádkozzanak. Az estébe hajló órában szomorúan mentek az úton. Jézus kihallgatásának és keresztre feszítésének az eseményeiről beszélgettek. Még sohasem vesztették el annyira bátorságukat, mint most. Reménytelenül és tehetetlenül haladtak az úton a kereszt árnyékában.

Nem jutottak messzire útjukon, mikor egy idegen csatlakozott hozzájuk. Annyira erőt vett azonban rajtuk bánatuk és csalódottságuk, hogy nem nézték meg útitársukat tüzetesen. Folytatták beszélgetésüket és kifejezték szívük gondolatait. Megbeszélték azokat a tanításokat, amelyeket Krisztus közölt velük; amelyeket úgy látszik, hogy nem voltak képesek felfogni és megérteni. Miközben a megtörtént eseményekről beszélgettek, Jézus szerette volna megvigasztalni őket. Jézus látta bánatukat és fájdalmukat. Megértette azokat az ellentmondásos és zavarba hozó gondolatokat, elképzeléseket, amelyek következtében az a kérdés fogalmazódott meg elméjükben, hogy vajon Krisztus lehet-e az az ember, aki eltűrte, hogy ennyire megalázzák? Bánatukat nem tudták visszafojtani, és sírtak. Jézus, tudta, hogy szívüket a szeretet kötelékei kötözték személyéhez, és le akarta törölni könnyeiket; örömmel és boldogsággal akarta betölteni szívüket. Először azonban olyan tanításokat kellett nekik adnia, amelyeket sohasem felejtenek majd el.

"Monda pedig nékik: Micsoda szavak ezek, amelyeket egymással váltotok jártotokban; és miért vagytok szomorú ábrázattal? Felelvén pedig az egyik, kinek neve Kleofás, monda néki: Csak te vagy-é jövevény Jeruzsálemben és nem tudod, minémű dolgok lettek abban e napokon?" (Lk 24:17-18). Beszéltek azután Néki csalódottságukról, amely Mesterükkel kapcsolatban érte őket: "Ki próféta vala, cselekedetben és beszédben hatalmas Isten előtt és az egész nép előtt", de "a főpapok és a mi főembereink halálos ítéletre" adák "és megfeszíték őt" (Lk 24:19-20). Azután fájó szívvel, csalódottsággal és reszkető ajakkal azt tették még hozzá: "Pedig mi azt reméltük, hogy Ő az, aki meg fogja váltani az Izraelt. De mindezek mellett ma van harmadnapja, hogy ezek lettek" (Lk 24:21).

Különös, hogy a tanítványok nem emlékeztek Krisztus szavaira, és nem fogták fel, hogy Ő előre megmondta nekik azokat az eseményeket, amelyeknek meg kell történniük! Nem fogták fel, hogy jövendölése utolsó részének éppen úgy be kellett teljesednie - mint ahogy első része beteljesedett -, vagyis hogy a harmadik napon feltámadjon. Krisztusnak erre a jövendölésére a tanítványoknak emlékezniük kellett volna. A papok és a főemberek nem felejtették ezt el. "Másnap pedig, amely péntek után következik, egybegyűlének a főpapok és a farizeusok Pilátushoz, ezt mondván: Uram emlékezünk, hogy az a hitető még életében azt mondotta volt: Harmadnapra föltámadok" (Mt 27:62-63). A tanítványok azonban nem emlékeztek ezekre a szavakra.

"És ő monda nékik: Óh balgatagok és rest szívűek mindazoknak elhívésére, amiket a próféták szóltak! Avagy nem ezeket kellett-é szenvedni a Krisztusnak és úgy menni be az ő dicsőségébe?" (Lk 24:25-26). A tanítványok álmélkodással azt kérdezték maguktól, vajon ki lehet ez az idegen; aki behatol lelkük mélységeibe, és ilyen komolysággal, gyengédséggel, együttérzéssel és ilyen biztatóan és reményt keltően szól hozzájuk. Krisztus elárulása óta először kezdtek el ismét reménykedni, bizakodni. Gyakran komolyan rátekintettek útitársukra, és azt gondolták, hogy szavai éppen olyanok, mintha azokat maga Krisztus mondotta volna nekik. Ámulattal teltek meg, és szívük gyorsabban kezdett verni az örvendező várakozástól és reménységtől.

Higgyetek az Ő prófétáinak - december 28 - SZOMBAT - Korinthusi második levél 2. fejezet

Itt találod az összes felolvasást: http://higgyetekazoprofetainak.blogspot.hu/

Te milyennek látod azt az Istent, Akit a Korinthusi második levél 2. fejezete bemutat?

A fejezetet itt olvashatod el a Bibliából:

Károli Gáspár fordítás:

https://www.biblegateway.com/passage/?search=2%20Korintusi%202&version=KAR

Új protestáns fordítás:

https://www.biblegateway.com/passage/?search=2%20Korinthus%202&version=NT-HU

A következő pontokban azt találod, ahogy a szerző meglátta Istent ebben a fejezetben. Kommentben leírhatod, hogy te milyen Istent fedeztél fel ebben a fejezetben. Ha e-mailben kaptad meg az olvasmányokat, akkor válaszlevélben írhatod meg gondolataidat vagy kommentet írhatsz ide: https://www.facebook.com/higgyetekazoprofetainak

1.    Isten törődik gyermekei érzéseivel. Pál ezt tudta Istenről és ő is így viselkedett. Nem kerülhette el, hogy a gyülekezetben rendetlenkedőket ne szembesítse tetteikkel, de ezzel fájdalmat okozott nekik és a gyülekezetnek is. Tapintatból inkább levében írta meg az észrevételeit, hogy ne akkor kelljen a kérdéssel foglalkozni, amikor személyesen ott lesz. Azt akarta, hogy közösségüket ne mérgezze a rossz dolgokról való beszélgetés és vita.           

2.    Isten nem okoz fájdalmat indokolatlanul. És ha nem kerülheti el, akkor igyekszik mielőbb gyógyítani. Ő az, aki megsebez, de be is kötöz. Pál is ezt tette, és ezt tanácsolta a gyülekezetnek is: „Most viszont inkább bocsássatok meg neki, és vigasztaljátok meg, hogy a túlságos nagy szomorúság valamiképpen meg ne eméssze az ilyet. Ezért kérlek titeket, tanúsítsatok iránta szeretetet.”        

3.    Istennek fáj az, ha fájdalmat kell okoznia. Pál nem élvezettel és érzéketlenül fenyített, hanem neki jobban fájt, mint annak, akinek fájdalmat okozott. Erről többször is ír leveleiben. Ebben a fejezetben így vall: „Mert sok gyötrődés és szívbeli szorongás között, sok könnyhullatással írtam nektek, nem azért, hogy megszomorodjatok, hanem hogy megismerjétek azt a szeretetet, amely igen erős énbennem irántatok.”  

4.    Isten tulajdonsága a megbocsátás. Isten szeretetéhez hozzá tartozik a megbocsátás. Mindig kész a megbocsátásra és hívja az embereket, hogy jöjjenek Hozzá, mert Ő örömét leli a megbocsátásban. Pál is azt szerette volna, ha az illető megbocsátásban részesül és nem kell cipelnie bűnei terhét.

5.    Isten azt szeretné, ha illatként terjesztenénk a róla szóló üzenetet. Pál azt mondja, hogy „Krisztus jó illata vagyunk Isten dicsőségére.” Azt szeretné, hogy az Ő jósága, szeretete rajtunk keresztül terjedne, mint az illat, amelyet nem lehet megállítani. Amikor az asszony megkente Jézus lábát a drága kenettel, az illat betöltötte a házat. Az asszony jó cselekedetét nem lehetett nem észrevenni. Jézus azt mondta, hogy ezt a jó cselekedetet hirdetni fogják az egész világon. Isten ezt szeretné velünk is elérni, hogy rajtunk keresztül így terjedjen el Róla nagyon hamar, hogy Ő milyen jó és mennyire szeret.    

6.    Ezen kívül még egy olyan Istent látunk:

a.    aki nem megszomorítani akar

b.    aki azt akarja, hogy a gyülekezeti tagok ne szomorítsák egymást, hanem örüljenek egymásnak

c.    akinek fáj, ha fegyelmeznie kell

d.    aki szeretetből fegyelmez

e.    aki szeretetet tanúsít a vétkezők iránt

f.      aki kapukat nyit az evangélium terjedése előtt

g.    akinek az ereje diadalra vezet bennünket

h.    aki azt akarja, hogy ne nyerészkedésből szolgáljuk, hanem tiszta szívből

Ima éretted: Istenem, kérlek, segítsd meg az olvasót, hogy olyan módon együtt tudjon érezni embertásaival, ahogy Te is együtt érzel Vele, Jézus nevében, Ámen

Olvasmány – E.G. White JÉZUS ÉLETE 81-82. fejezet

82. fejezet – „Mit sírsz?” (3. rész)

Feltámadása után Krisztus első munkája a földön az volt, hogy tanítványait meggyőzze irántuk való gondoskodásának változatlanságáról, töretlen szeretetéről és gyengéd figyelméről. Be akarta nekik bizonyítani, hogy Ő volt élő Üdvözítőjük, aki széttörte a halál bilincseit, és akit a halál többé nem tarthat fogságban. Meg akarta velük ismertetni azt a tényt, hogy szíve szeretete ugyanaz maradt irántuk, ami volt, amikor még velük volt szeretett Mesterükként, s ezért újra és újra megjelenik nekik. Szeretete kötelékeivel még szorosabban kötözte őket körül. Menjetek el, mondjátok meg az én atyámfiainak, hogy találkozzanak velem Galileában.

Mikor a tanítványok meghallották Krisztusnak erre a találkozóra tett határozott kijelentését, eszükbe jutottak azok a szavak, amelyeket előre szólott nekik feltámadásáról. Éppen most azonban nem ujjongtak. Még mindig nem tudtak megszabadulni kétségeiktől, zavarodottságuktól és kételyeiktől. Még akkor is, mikor az asszonyok közölték velük, hogy ők látták az Urat, a tanítványok nem hitték el ezt nekik. Azt gondolták, hogy az asszonyok valami érzéki csalódás áldozatai lettek.

Úgy tűnt, bajok és nyomorúságok egymásra tornyosultak. Egyik baj követte a másikat. A hét hatodik napján látták meghalni Mesterüket. A következő hét első napján megfosztva találták magukat uruk testétől, és még meg is vádolták őket azzal, hogy ők lopták el azért, hogy így csapják be a népet. Kétségbeesetten igyekeztek tisztázni magukat a hamis állításokkal szemben, amelyeknek a hangja egyre erősebb lett. Féltek a papok ellenségeskedésétől és a nép haragjától. Vágyakoztak Jézus jelenléte után, aki minden zavarodottságukban és tanácstalanságukban megsegítette őket.

Gyakran ismételgették ezeket a szavakat: "Pedig mi azt reméltük, hogy Ő az, aki meg fogja váltani az Izraelt" (Lk 24:21). Magányosan és szívükben betegen emlékeztek vissza Krisztus szavaira: "Mert ha a zöldellő fán ezt mívelik, mi esik a száraz fán?" (Lk 23:31). A felházban találkoztak össze. Az ajtókat bezárták és bereteszelték, mert tudatában voltak annak, hogy szeretett Mesterük sorsa, végzete bármikor az övék is lehet.

Mily nagy lehetett volna az örömük ugyanebben az időben, hiszen az Üdvözítő már feltámadott! A kertben Mária sírva állt, amikor Jézus már egészen szorosan ott volt mögötte. Szemeit annyira elborították a könnyek, hogy nem ismerte fel Őt. A tanítványok szíve annyira megtelt bánattal és fájdalommal, hogy nem hitték el még az angyalok üzenetét sem, de még magának Krisztusnak a szavait sem.

Mily sok keresztény cselekszik ma is úgy, miként a tanítványok tettek! Milyen sokan visszhangozzák Mária kétségbeesett kiáltását: "Elvitték az én Uramat és nem tudom, hová tették Őt" (Jn 20:13). Milyen sok embernek lehetne elmondani azokat a szavakat, amelyeket az Üdvözítő mondott el: "Mit sírsz? Kit keresel?" (Jn 20:15). Az Úr pedig szorosan mellettük vagy előttük áll. Könnyeiktől megvakított szemeik azonban nem tudják meglátni, nem tudják felismerni Őt. Az Úr beszél hozzájuk, de ők nem értik azt, amit mond nekik.

Óh, bárcsak a lehajtott fejek felemelkedhetnének; bárcsak a szemek megnyílhatnának, hogy meglássák az Urat; bárcsak a fülek odafigyelnének az Úr hangjára! "Menjetek gyorsan és mondjátok meg az ő tanítványainak, hogy feltámadott a halálból" (Mt 28:7). Parancsoljátok meg nekik, hogy ne tekintgessenek József sírboltjára, amelynek a nyílását egy nagy kővel zárták be, és a római pecséttel pecsételték le. Krisztus már nincs ott! Ne tekintsetek az üres sírra! Ne gyászoljatok úgy, mint azok, akik reménytelenek és tehetetlenek! Jézus él, és mert Ő él, mi is élni fogunk. Hálás szívekből, ajkakról, amelyeket megérintett már a szent tűz, hadd zengjen a boldog ének: Krisztus feltámadott! Krisztus azért él, hogy közben járjon érettünk! Ragadjuk meg ezt a reménységet, és ez a reménység biztos és kipróbált horgonyként tartja meg a lelkünket! Higgy és meg fogod látni Isten dicsőségét!

Higgyetek az Ő prófétáinak - december 27 - PÉNTEK - Korinthusi második levél 1. fejezet

Itt találod az összes felolvasást: http://higgyetekazoprofetainak.blogspot.hu/

Te milyennek látod azt az Istent, Akit a Korinthusi második levél 1. fejezete bemutat?

A fejezetet itt olvashatod el a Bibliából:

Károli Gáspár fordítás:

https://www.biblegateway.com/passage/?search=2%20Korintusi%201&version=KAR

Új protestáns fordítás:

https://www.biblegateway.com/passage/?search=2%20Korinthus%201&version=NT-HU

A következő pontokban azt találod, ahogy a szerző meglátta Istent ebben a fejezetben. Kommentben leírhatod, hogy te milyen Istent fedeztél fel ebben a fejezetben. Ha e-mailben kaptad meg az olvasmányokat, akkor válaszlevélben írhatod meg gondolataidat vagy kommentet írhatsz ide: https://www.facebook.com/higgyetekazoprofetainak

1.    A gyülekezet Isten tulajdona. Az első levélben Pál arról beszélt, hogy a korinthusi gyülekezetet ő alapította, és vitatkozott is azokkal, akik igényt tartottak a gyülekezetre. Ezt a levelet pedig úgy kezdi, hogy „Isten gyülekezetének, amely Korinthusban van.” Bár sokat dolgozott érte, mégsem az övé volt az a gyülekezet és nem is Apollosé, hanem az Istené. A mai gyülekezetek is Istenéi. Nem az unió vagy területi elnöké, nem a kihelyezett lekészé, és nem is a helyi presbiteré. Jó lenne, ha emlékeznénk erre.          

2.    Isten a kegyelem és a békesség Istene. Pál úgy látja Istent, mint a kegyelem és a békesség Istenét. A kegyelemmel bocsánatot nyerünk bűneikre és alkalmasságot a szent életre, a békességgel pedig megkapjuk Istentől mindazt, ami szép és jó. A héber gondolkodásban a békesség fogalmában benne van minden, ami pozitív az életben: rendben levő kapcsolat Istennel, embertársakkal, önmagammal, a környezetemmel és a sorsommal.        

3.    Isten az irgalom Atyja és a vigasztalás Istene. Pál Istenben egy irgalmas lényt lát, Aki irgalommal és könyörülettel fordul népéhez, ugyanakkor a vigasztalás Istenét is látja Benne. Úgy tűnik, hogy a korinthusi gyülekezet nehézségekkel és kihívásokkal találta szembe magát, hol szükségessé vált a vigasztalás szolgálata. Pál azt mondja, hogy Isten az, aki megvigasztal bennünket, de ránk is bízta ezt a szolgálatot, hogy „mi is megvigasztalhassunk másokat minden nyomorúságban, azzal a vigasztalással, amellyel az Isten vigasztal minket.”

4.    Isten vigasztalásra szoruló emberek által vigasztal másokat. Miközben Pál vigasztalja korinthusiakat, elmondja, hogy ő maga is munkatársaival együtt olyan helyzetbe kerültek Ázsiában, hogy már az életükről is lemondtak. És Isten megsegítette és megmentette őket. Átéltek egy csodálatos szabadulási tapasztalatot. Ezért volt Pál vigasztaló szolgálata annyira erőteljes és hatékony.

5.    Isten nem szeszélyes vagy kiszámíthatatlan. Pál azt mondja, hogy Istennél nem úgy működnek a dolgok, hogy egyszer igent mond, máskor meg nemet. Sőt az ígéreteivel kapcsolatosan Istennek csak egy válasza van és ez az „Igen.” És nem kell attól félnünk, hogy Isten valamikor megváltoztatja.

6.    Ezen kívül még egy olyan Istent látunk:

a.    akinek az akaratából vagyunk elhívott tanítványok

b.    aki bőven adja kegyelmét, békéjét, irgalmasságát és vigasztalását

c.    aki szorongattatásunkból erőt kovácsol mások vigasztalására és az üdvösségre való elvezetésére

d.    aki azt akarja, hogy gyermekei közösségben legyenek egymással a bajokban és az örömökben is

e.    aki azt akarja, hogy a nehézségekben Belé vessük bizalmunkat

f.      aki megerősít és elhív a szolgálatra

g.    aki nem akarja, hogy egymás felett uralkodjunk a gyülekezetben

Ima éretted: Istenem, kérlek, segítsd meg az olvasót, hogy Benned megtalálja, amire épp szüksége van: a kegyelmet és a békességet, az irgalmat és a vigasztalást, Jézus nevében, Ámen

Olvasmány – E.G. White JÉZUS ÉLETE 81-82. fejezet

82. fejezet – „Mit sírsz?” (2. rész)

Mária ismét visszament a tanítványokkal a sírhoz. Amikor ezek visszatértek Jeruzsálembe, Mária továbbra is ott maradt. Amint benézett az üres sírboltba, fájdalom töltötte be a szívét. Ekkor két angyalt pillantott meg, egyik a fejénél, a másik a lábánál állott annak a helynek, ahol Jézus feküdt: "És mondának azok néki: Asszony, mit sírsz? Monda nékik: Mert elvitték az én Uramat, és nem tudom, hová tették őt" (Jn 20:13).

Mária azután elfordult még az angyaloktól is, mert azt gondolta, hogy találnia kell valakit, akitől megkérdezheti, mi történt Jézus testével. Ekkor egy másik hang szólította meg: "Asszony mit sírsz? Kit keresel?" (Jn 20:15). Könnyektől fátyolos szemeivel egy férfi alakját látta meg és azt gondolta, hogy a kertész volt az, aki megszólította. Mária ezt mondotta neki: "Uram, ha Te vitted el őt, mondd meg nékem, hová tetted őt, és én elviszem őt" (Jn 20:15). Mária úgy gondolkodott, hogy ha egy gazdag embernek ez a sírboltja túl tiszteletre méltó temetkezési hely volt Jézus számára, akkor ő maga gondoskodik majd egy másik helyről. Volt már egy sír, amelyet Krisztus saját hangja tett üressé, elhagyottá; az a sír, amelyben Lázár feküdt. Nem találhatna-e ott egy temetkezési helyet az Ő Ura számára? Mária úgy érezte, hogy gondoskodása Krisztus drága, keresztre feszített testéről nagy vigasztalást nyújtana neki fájdalmában.

Most azonban saját ismerős hangján Jézus szólott hozzá: "Mária" (Jn 20:16). Mária azonnal felismerte, hogy nem valaki idegen volt az, aki megszólította. Azután megfordult és meglátta maga előtt állni az élő Krisztust. Örömében elfelejtette, hogy Krisztust keresztre feszítették. Úgy ugrott eléje, mintha át akarta volna ölelni a lábait és azt mondotta: "Rabbóni" (Jn 20:16). Krisztus azonban feltartotta a kezét és ezt mondotta neki: "Ne illess engem; mert nem mentem még fel az én Atyámhoz: hanem menj az én atyámfiaihoz és mondd nékik: Felmegyek az én Atyámhoz és a ti Atyátokhoz és az én Istenemhez és a ti Istenetekhez" (Jn 20:17). Mária ezek után elment a tanítványokhoz és elvitte nekik ezt az örvendetes hírt.

Jézus nem akarta elfogadni övéinek hódolatát mindaddig, amíg meg nem bizonyosodott arról, hogy az Atya elfogadta áldozatát. Felemelkedett a mennyei udvarokba és ott maga bizonyosodott meg arról, hogy az emberek bűneiért hozott áldozata elégséges az egész emberiség számára, és így vére által mindenki elnyerheti az örök életet. Az Atya jóváhagyta és törvénybe iktatta azt az új szövetséget, amelyet Krisztussal kötött, aminek értelmében Isten bűnbánó és engedelmes embereket kapna, akiket éppen úgy szeretne, mint ahogy Fiát szereti. Krisztusnak be kellett fejeznie munkáját, és teljesítenie kellett fogadalmát, hogy: "Drágábbá teszem az embert a színaranynál és a férfit az Ofir kincsaranyánál" (Ésa 13:12). A mennyben és a földön Isten minden hatalmat az élet Fejedelmének adott, és Ő visszatért követőihez, akik a bűn világában élnek, hogy részesíthesse őket hatalmából és dicsőségéből.

Mialatt az Üdvözítő Isten jelenlétében volt, és elfogadta Isten ajándékait egyháza számára, addig tanítványai csak az üres sírboltra gondoltak, gyászoltak és sírtak. Az a nap, amely az ujjongás napja volt az egész menny számára, a tanítványok számára a bizonytalanság, a zűrzavar, a tanácstalanság és a nyugtalanság napja volt. Hitetlenségük az asszonyok bizonyságtevésével szemben azt teszi nyilvánvalóvá, hogy hitükben mennyire elcsüggedtek. Krisztus feltámadásának a híre annyira különbözött attól, amit vártak, hogy nem tudták elhinni. Túl jó hír volt ez ahhoz, hogy igaz lehessen - gondolták. Olyan sokat hallottak a tantételekről és a szadduceusok tudományos elméleteiről, hogy az a hatás, amit az elméjükre gyakorolt, a feltámadás vonatkozásában homályossá tette látásukat. Alig-alig tudták, hogy mit jelenthet a halottak közül való feltámadás. Nem voltak képesek megragadni és megérteni a nagy eseményt.

Az angyalok azt mondták az asszonyoknak: "Menjetek el, mondjátok meg az ő tanítványainak és Péternek, hogy előttetek megyen Galileába; ott meglátjátok őt, amint megmondotta néktek" (Mk 16:7). Ezek az angyalok őrangyalokként Krisztussal voltak egész földi élete folyamán. Tanúi voltak kihallgatásának és keresztre feszítésének. Hallották tanítványaihoz intézett szavait. Ezt mutatta meg az az üzenet, amit a tanítványoknak adtak át, és amelynek meg kellett volna győznie azokat az üzenet igazságáról. Ilyen szavak csak a feltámadott Úr hírnökeitől érkezhettek.

"Mondjátok meg az Ő tanítványainak és Péternek" (Mk 16:7) - mondták az angyalok. Krisztus halála óta Pétert a lelkiismeret-furdalás és a bűntudat nagyon leverte. Szégyenletes kijelentései, amelyekkel megtagadta az Urat, valamint az Üdvözítőnek szeretetet és jóságot sugárzó, de ugyanakkor fájdalmas tekintete, amelyet reá vetett, éjjel és nappal lelki szemei előtt voltak. Jézus valamennyi tanítványa közül ő szenvedett a legkeserűbben. Krisztus most mégis arról biztosítja, hogy Isten elfogadta bűnbánatát és megbocsátotta bűnét. Igen, mert Krisztus most egyedül őt említi meg név szerint tanítványai közül.

"Mondjátok meg az ő tanítványainak és Péternek, hogy előttetek megyen Galileába; ott meglátjátok őt" (Mk 16:7). Tanítványai mind cserbenhagyták Jézust, de a felhívás, hogy találkozzanak vele, mégis mindegyikükhöz szólt. Krisztus nem vetette el őket. Amikor Mária Magdaléna azt mondotta nekik, hogy látta az Urat, akkor ő is megismételte Krisztusnak ezt a meghívását egy galileai találkozóra. Harmadízben pedig azok az asszonyok hozták az üzenetet, akiknek Jézus - miután felment az Atyához - megjelent: "Legyetek üdvözölve! Azok pedig hozzá járulván megragadták az ő lábait, és leborulának előtte. Akkor monda nékik Jézus: Ne féljetek; menjetek el, mondjátok meg az én atyámfiainak, hogy menjenek Galileába és ott meglátnak engem" (Mt 28:9-10).