Itt találod az összes felolvasást: http://higgyetekazoprofetainak.blogspot.hu/
Te milyennek látod azt az Istent, Akit a Korinthusi második levél 1. fejezete bemutat?
A fejezetet itt olvashatod el a Bibliából:
Károli Gáspár fordítás:
https://www.biblegateway.com/passage/?search=2%20Korintusi%201&version=KAR
Új protestáns fordítás:
https://www.biblegateway.com/passage/?search=2%20Korinthus%201&version=NT-HU
A következő pontokban azt találod, ahogy a szerző meglátta Istent ebben a fejezetben. Kommentben leírhatod, hogy te milyen Istent fedeztél fel ebben a fejezetben. Ha e-mailben kaptad meg az olvasmányokat, akkor válaszlevélben írhatod meg gondolataidat vagy kommentet írhatsz ide: https://www.facebook.com/higgyetekazoprofetainak
1. A gyülekezet Isten tulajdona. Az első levélben Pál arról beszélt, hogy a korinthusi gyülekezetet ő alapította, és vitatkozott is azokkal, akik igényt tartottak a gyülekezetre. Ezt a levelet pedig úgy kezdi, hogy „Isten gyülekezetének, amely Korinthusban van.” Bár sokat dolgozott érte, mégsem az övé volt az a gyülekezet és nem is Apollosé, hanem az Istené. A mai gyülekezetek is Istenéi. Nem az unió vagy területi elnöké, nem a kihelyezett lekészé, és nem is a helyi presbiteré. Jó lenne, ha emlékeznénk erre.
2. Isten a kegyelem és a békesség Istene. Pál úgy látja Istent, mint a kegyelem és a békesség Istenét. A kegyelemmel bocsánatot nyerünk bűneikre és alkalmasságot a szent életre, a békességgel pedig megkapjuk Istentől mindazt, ami szép és jó. A héber gondolkodásban a békesség fogalmában benne van minden, ami pozitív az életben: rendben levő kapcsolat Istennel, embertársakkal, önmagammal, a környezetemmel és a sorsommal.
3. Isten az irgalom Atyja és a vigasztalás Istene. Pál Istenben egy irgalmas lényt lát, Aki irgalommal és könyörülettel fordul népéhez, ugyanakkor a vigasztalás Istenét is látja Benne. Úgy tűnik, hogy a korinthusi gyülekezet nehézségekkel és kihívásokkal találta szembe magát, hol szükségessé vált a vigasztalás szolgálata. Pál azt mondja, hogy Isten az, aki megvigasztal bennünket, de ránk is bízta ezt a szolgálatot, hogy „mi is megvigasztalhassunk másokat minden nyomorúságban, azzal a vigasztalással, amellyel az Isten vigasztal minket.”
4. Isten vigasztalásra szoruló emberek által vigasztal másokat. Miközben Pál vigasztalja korinthusiakat, elmondja, hogy ő maga is munkatársaival együtt olyan helyzetbe kerültek Ázsiában, hogy már az életükről is lemondtak. És Isten megsegítette és megmentette őket. Átéltek egy csodálatos szabadulási tapasztalatot. Ezért volt Pál vigasztaló szolgálata annyira erőteljes és hatékony.
5. Isten nem szeszélyes vagy kiszámíthatatlan. Pál azt mondja, hogy Istennél nem úgy működnek a dolgok, hogy egyszer igent mond, máskor meg nemet. Sőt az ígéreteivel kapcsolatosan Istennek csak egy válasza van és ez az „Igen.” És nem kell attól félnünk, hogy Isten valamikor megváltoztatja.
6. Ezen kívül még egy olyan Istent látunk:
a. akinek az akaratából vagyunk elhívott tanítványok
b. aki bőven adja kegyelmét, békéjét, irgalmasságát és vigasztalását
c. aki szorongattatásunkból erőt kovácsol mások vigasztalására és az üdvösségre való elvezetésére
d. aki azt akarja, hogy gyermekei közösségben legyenek egymással a bajokban és az örömökben is
e. aki azt akarja, hogy a nehézségekben Belé vessük bizalmunkat
f. aki megerősít és elhív a szolgálatra
g. aki nem akarja, hogy egymás felett uralkodjunk a gyülekezetben
Ima éretted: Istenem, kérlek, segítsd meg az olvasót, hogy Benned megtalálja, amire épp szüksége van: a kegyelmet és a békességet, az irgalmat és a vigasztalást, Jézus nevében, Ámen
Olvasmány – E.G. White JÉZUS ÉLETE 81-82. fejezet
82. fejezet – „Mit sírsz?” (2. rész)
Mária ismét visszament a tanítványokkal a sírhoz. Amikor ezek visszatértek Jeruzsálembe, Mária továbbra is ott maradt. Amint benézett az üres sírboltba, fájdalom töltötte be a szívét. Ekkor két angyalt pillantott meg, egyik a fejénél, a másik a lábánál állott annak a helynek, ahol Jézus feküdt: "És mondának azok néki: Asszony, mit sírsz? Monda nékik: Mert elvitték az én Uramat, és nem tudom, hová tették őt" (Jn 20:13).
Mária azután elfordult még az angyaloktól is, mert azt gondolta, hogy találnia kell valakit, akitől megkérdezheti, mi történt Jézus testével. Ekkor egy másik hang szólította meg: "Asszony mit sírsz? Kit keresel?" (Jn 20:15). Könnyektől fátyolos szemeivel egy férfi alakját látta meg és azt gondolta, hogy a kertész volt az, aki megszólította. Mária ezt mondotta neki: "Uram, ha Te vitted el őt, mondd meg nékem, hová tetted őt, és én elviszem őt" (Jn 20:15). Mária úgy gondolkodott, hogy ha egy gazdag embernek ez a sírboltja túl tiszteletre méltó temetkezési hely volt Jézus számára, akkor ő maga gondoskodik majd egy másik helyről. Volt már egy sír, amelyet Krisztus saját hangja tett üressé, elhagyottá; az a sír, amelyben Lázár feküdt. Nem találhatna-e ott egy temetkezési helyet az Ő Ura számára? Mária úgy érezte, hogy gondoskodása Krisztus drága, keresztre feszített testéről nagy vigasztalást nyújtana neki fájdalmában.
Most azonban saját ismerős hangján Jézus szólott hozzá: "Mária" (Jn 20:16). Mária azonnal felismerte, hogy nem valaki idegen volt az, aki megszólította. Azután megfordult és meglátta maga előtt állni az élő Krisztust. Örömében elfelejtette, hogy Krisztust keresztre feszítették. Úgy ugrott eléje, mintha át akarta volna ölelni a lábait és azt mondotta: "Rabbóni" (Jn 20:16). Krisztus azonban feltartotta a kezét és ezt mondotta neki: "Ne illess engem; mert nem mentem még fel az én Atyámhoz: hanem menj az én atyámfiaihoz és mondd nékik: Felmegyek az én Atyámhoz és a ti Atyátokhoz és az én Istenemhez és a ti Istenetekhez" (Jn 20:17). Mária ezek után elment a tanítványokhoz és elvitte nekik ezt az örvendetes hírt.
Jézus nem akarta elfogadni övéinek hódolatát mindaddig, amíg meg nem bizonyosodott arról, hogy az Atya elfogadta áldozatát. Felemelkedett a mennyei udvarokba és ott maga bizonyosodott meg arról, hogy az emberek bűneiért hozott áldozata elégséges az egész emberiség számára, és így vére által mindenki elnyerheti az örök életet. Az Atya jóváhagyta és törvénybe iktatta azt az új szövetséget, amelyet Krisztussal kötött, aminek értelmében Isten bűnbánó és engedelmes embereket kapna, akiket éppen úgy szeretne, mint ahogy Fiát szereti. Krisztusnak be kellett fejeznie munkáját, és teljesítenie kellett fogadalmát, hogy: "Drágábbá teszem az embert a színaranynál és a férfit az Ofir kincsaranyánál" (Ésa 13:12). A mennyben és a földön Isten minden hatalmat az élet Fejedelmének adott, és Ő visszatért követőihez, akik a bűn világában élnek, hogy részesíthesse őket hatalmából és dicsőségéből.
Mialatt az Üdvözítő Isten jelenlétében volt, és elfogadta Isten ajándékait egyháza számára, addig tanítványai csak az üres sírboltra gondoltak, gyászoltak és sírtak. Az a nap, amely az ujjongás napja volt az egész menny számára, a tanítványok számára a bizonytalanság, a zűrzavar, a tanácstalanság és a nyugtalanság napja volt. Hitetlenségük az asszonyok bizonyságtevésével szemben azt teszi nyilvánvalóvá, hogy hitükben mennyire elcsüggedtek. Krisztus feltámadásának a híre annyira különbözött attól, amit vártak, hogy nem tudták elhinni. Túl jó hír volt ez ahhoz, hogy igaz lehessen - gondolták. Olyan sokat hallottak a tantételekről és a szadduceusok tudományos elméleteiről, hogy az a hatás, amit az elméjükre gyakorolt, a feltámadás vonatkozásában homályossá tette látásukat. Alig-alig tudták, hogy mit jelenthet a halottak közül való feltámadás. Nem voltak képesek megragadni és megérteni a nagy eseményt.
Az angyalok azt mondták az asszonyoknak: "Menjetek el, mondjátok meg az ő tanítványainak és Péternek, hogy előttetek megyen Galileába; ott meglátjátok őt, amint megmondotta néktek" (Mk 16:7). Ezek az angyalok őrangyalokként Krisztussal voltak egész földi élete folyamán. Tanúi voltak kihallgatásának és keresztre feszítésének. Hallották tanítványaihoz intézett szavait. Ezt mutatta meg az az üzenet, amit a tanítványoknak adtak át, és amelynek meg kellett volna győznie azokat az üzenet igazságáról. Ilyen szavak csak a feltámadott Úr hírnökeitől érkezhettek.
"Mondjátok meg az Ő tanítványainak és Péternek" (Mk 16:7) - mondták az angyalok. Krisztus halála óta Pétert a lelkiismeret-furdalás és a bűntudat nagyon leverte. Szégyenletes kijelentései, amelyekkel megtagadta az Urat, valamint az Üdvözítőnek szeretetet és jóságot sugárzó, de ugyanakkor fájdalmas tekintete, amelyet reá vetett, éjjel és nappal lelki szemei előtt voltak. Jézus valamennyi tanítványa közül ő szenvedett a legkeserűbben. Krisztus most mégis arról biztosítja, hogy Isten elfogadta bűnbánatát és megbocsátotta bűnét. Igen, mert Krisztus most egyedül őt említi meg név szerint tanítványai közül.
"Mondjátok meg az ő tanítványainak és Péternek, hogy előttetek megyen Galileába; ott meglátjátok őt" (Mk 16:7). Tanítványai mind cserbenhagyták Jézust, de a felhívás, hogy találkozzanak vele, mégis mindegyikükhöz szólt. Krisztus nem vetette el őket. Amikor Mária Magdaléna azt mondotta nekik, hogy látta az Urat, akkor ő is megismételte Krisztusnak ezt a meghívását egy galileai találkozóra. Harmadízben pedig azok az asszonyok hozták az üzenetet, akiknek Jézus - miután felment az Atyához - megjelent: "Legyetek üdvözölve! Azok pedig hozzá járulván megragadták az ő lábait, és leborulának előtte. Akkor monda nékik Jézus: Ne féljetek; menjetek el, mondjátok meg az én atyámfiainak, hogy menjenek Galileába és ott meglátnak engem" (Mt 28:9-10).
Ámen 🛐🙏
VálaszTörlés