Itt találod az összes felolvasást: http://higgyetekazoprofetainak.blogspot.hu/
Te milyennek látod azt az Istent, Akit a Korinthusi második levél 3. fejezete bemutat?
A fejezetet itt olvashatod el a Bibliából:
Károli Gáspár fordítás:
https://www.biblegateway.com/passage/?search=2%20Korintusi%203&version=KAR
Új protestáns fordítás:
https://www.biblegateway.com/passage/?search=2%20Korinthus%203&version=NT-HU
A következő pontokban azt találod, ahogy a szerző meglátta Istent ebben a fejezetben. Kommentben leírhatod, hogy te milyen Istent fedeztél fel ebben a fejezetben. Ha e-mailben kaptad meg az olvasmányokat, akkor válaszlevélben írhatod meg gondolataidat vagy kommentet írhatsz ide: https://www.facebook.com/higgyetekazoprofetainak
1. Isten a bizalomra épít. Pál felteszi a kérdést a korinthusiaknak, hogy ajánlólevelet kell bemutatnia, ha hozzájuk megy, hogy elfogadják a szolgálatát? Ez a bizalmatlanság jele lenne. Hát nem ő alapította ezt a gyülekezetet? Nem az ő igehirdetésére tértek meg a gyülekezet tagjai? Most meg annyira sem bíznak meg benne, hogy elfogadják szolgálatát közöttük? Jó a rend az egyházban és szükség van rá, de a bizalom mindennél többet ér. Ha véget ér a bizalom, jöhet az adminisztráció, az engedélyek, megbízó levelek és ellenőrzések.
2. Az isteni erő a legnagyobb bizonyíték. Isten Szentlelkének ereje megnyilvánult Pál életében és szolgálatában, amelynek az eredménye volt a megtért emberek sokasága, akiknek az élete megváltozott és akik készek voltak áldozatokat vállalni Isten művében. Amelyik gyülekezetben emberek térnek meg, emberi életek változnak meg, nem kétséges, hogy ott Isten jelen van.
3. Isten megkülönbözteti a célt az eszköztől. Az Ószövetség eszköz volt Isten kezében az Újszövetség megvalósítására. Az eszköz is hasznos volt és dicsőséges, mert a világegyetem legcsodálatosabb tettét jelezte előre, de mégsem ez volt a cél. A zsidók abban tévedtek, hogy az eszközt dicsőítették és elvétették a célt. Nem tudtak örülni a megváltásnak, mert leragadtak az eszköznél és kimaradt az életükből Jézus Krisztus, aki értelmet ad az Ószövetségnek, mint eszköznek. Ezzel pedig mindent elveszítettek.
4. Isten megkülönbözteti a formát a tartalomtól. Pál a Szentírás betűjét a formának tartja, Jézus Krisztust pedig a tartalomnak. Az Ószövetség betűi Jézusról írnak, de a zsidók leragadtak a betűnél, az üres formánál, és nem ismerték fel a tartalmat Jézus Krisztust. A betű senkit sem vált meg, csak leírja, hogy ki az, Aki megvált. Jézus szolgálata, áldozata és elfogadása nélkül a betűhalmaz értéktelen marad.
5. Isten szemlélés által formál át bennünket. A betűk olvasásával megláthatjuk a Bibliában Jézus Krisztust, sőt szemlélhetjük Őt, megismerhetjük őt és ez az ismeret átalakítja az életüket. Pál így fogalmazza meg ezt: „Mi pedig, miközben fedetlen arccal, mint egy tükörben szemléljük az Úr dicsőségét mindnyájan, ugyanarra a képre formálódunk át az Úr Lelke által dicsőségről dicsőségre.”
6. Ezen kívül még egy olyan Istent látunk:
a. akinek az ajánlólevelei mi vagyunk, amelynek a betűi a szívünkben vannak beírva, amit olvassa a világ
b. aki alkalmassá tette Pált a szolgálatra és alkalmassá tesz bennünket is
c. aki Fia által építi ki bennünk az Iránta való bizalmat
d. aki nem szeretné, hogy a formák rengetegében eltévedjünk, hanem azt szeretné, hogy a tartalom megtalálása értelemmel töltse meg vallásos életünket
e. aki leleplezi előttünk az Ószövetség célját és értelmét
Ima éretted: Istenem, kérlek, segítsd meg az olvasót, hogy meg tudja különböztetni a célt az eszköztől, a formát a tartalomtól, hogy megtalálja a lényeget, Jézust, aki értelmet ad keresztényi életének, Jézus nevében, Ámen
Olvasmány – E.G. White JÉZUS ÉLETE 83-84. fejezet
83. fejezet – ÚTBAN EMMAUS FELÉ A FELTÁMADOTTAL (1. rész)
Lukács 24:13-33.
A feltámadás napjának késő délutánján két tanítvány útban volt Emmaus felé. Emmaus kis város volt, mintegy tizenkét kilométer távolságra Jeruzsálemtől. Ezeknek a tanítványoknak nem volt kiemelkedő szerepük Krisztus munkájában, de komolyan hittek Benne. Azért mentek fel Jeruzsálembe, hogy megtartsák a húsvétot, és nagyon zavarba ejtették őket azok az események, amelyek nemrég következtek be a szent városban. Reggel hallották a híreket Krisztus testének a sírboltból való elviteléről, és az asszonyok beszámolóját is arról, hogy angyalokat láttak, és találkoztak Jézussal. Most visszatérőben voltak otthonukba, hogy elmélkedjenek és imádkozzanak. Az estébe hajló órában szomorúan mentek az úton. Jézus kihallgatásának és keresztre feszítésének az eseményeiről beszélgettek. Még sohasem vesztették el annyira bátorságukat, mint most. Reménytelenül és tehetetlenül haladtak az úton a kereszt árnyékában.
Nem jutottak messzire útjukon, mikor egy idegen csatlakozott hozzájuk. Annyira erőt vett azonban rajtuk bánatuk és csalódottságuk, hogy nem nézték meg útitársukat tüzetesen. Folytatták beszélgetésüket és kifejezték szívük gondolatait. Megbeszélték azokat a tanításokat, amelyeket Krisztus közölt velük; amelyeket úgy látszik, hogy nem voltak képesek felfogni és megérteni. Miközben a megtörtént eseményekről beszélgettek, Jézus szerette volna megvigasztalni őket. Jézus látta bánatukat és fájdalmukat. Megértette azokat az ellentmondásos és zavarba hozó gondolatokat, elképzeléseket, amelyek következtében az a kérdés fogalmazódott meg elméjükben, hogy vajon Krisztus lehet-e az az ember, aki eltűrte, hogy ennyire megalázzák? Bánatukat nem tudták visszafojtani, és sírtak. Jézus, tudta, hogy szívüket a szeretet kötelékei kötözték személyéhez, és le akarta törölni könnyeiket; örömmel és boldogsággal akarta betölteni szívüket. Először azonban olyan tanításokat kellett nekik adnia, amelyeket sohasem felejtenek majd el.
"Monda pedig nékik: Micsoda szavak ezek, amelyeket egymással váltotok jártotokban; és miért vagytok szomorú ábrázattal? Felelvén pedig az egyik, kinek neve Kleofás, monda néki: Csak te vagy-é jövevény Jeruzsálemben és nem tudod, minémű dolgok lettek abban e napokon?" (Lk 24:17-18). Beszéltek azután Néki csalódottságukról, amely Mesterükkel kapcsolatban érte őket: "Ki próféta vala, cselekedetben és beszédben hatalmas Isten előtt és az egész nép előtt", de "a főpapok és a mi főembereink halálos ítéletre" adák "és megfeszíték őt" (Lk 24:19-20). Azután fájó szívvel, csalódottsággal és reszkető ajakkal azt tették még hozzá: "Pedig mi azt reméltük, hogy Ő az, aki meg fogja váltani az Izraelt. De mindezek mellett ma van harmadnapja, hogy ezek lettek" (Lk 24:21).
Különös, hogy a tanítványok nem emlékeztek Krisztus szavaira, és nem fogták fel, hogy Ő előre megmondta nekik azokat az eseményeket, amelyeknek meg kell történniük! Nem fogták fel, hogy jövendölése utolsó részének éppen úgy be kellett teljesednie - mint ahogy első része beteljesedett -, vagyis hogy a harmadik napon feltámadjon. Krisztusnak erre a jövendölésére a tanítványoknak emlékezniük kellett volna. A papok és a főemberek nem felejtették ezt el. "Másnap pedig, amely péntek után következik, egybegyűlének a főpapok és a farizeusok Pilátushoz, ezt mondván: Uram emlékezünk, hogy az a hitető még életében azt mondotta volt: Harmadnapra föltámadok" (Mt 27:62-63). A tanítványok azonban nem emlékeztek ezekre a szavakra.
"És ő monda nékik: Óh balgatagok és rest szívűek mindazoknak elhívésére, amiket a próféták szóltak! Avagy nem ezeket kellett-é szenvedni a Krisztusnak és úgy menni be az ő dicsőségébe?" (Lk 24:25-26). A tanítványok álmélkodással azt kérdezték maguktól, vajon ki lehet ez az idegen; aki behatol lelkük mélységeibe, és ilyen komolysággal, gyengédséggel, együttérzéssel és ilyen biztatóan és reményt keltően szól hozzájuk. Krisztus elárulása óta először kezdtek el ismét reménykedni, bizakodni. Gyakran komolyan rátekintettek útitársukra, és azt gondolták, hogy szavai éppen olyanok, mintha azokat maga Krisztus mondotta volna nekik. Ámulattal teltek meg, és szívük gyorsabban kezdett verni az örvendező várakozástól és reménységtől.
Ámen 🛐🙏
VálaszTörlés