Itt találod az összes felolvasást: http://higgyetekazoprofetainak.blogspot.hu/
Gondolatok Mózes negyedik könyve 3. fejezetéből
A fejezetet itt olvashatod el a Bibliából:
Károli Gáspár fordítás:
https://www.biblegateway.com/passage/?search=4%20M%C3%B3zes%203&version=KAR
Új protestáns fordítás:
https://www.biblegateway.com/passage/?search=4%20M%C3%B3zes%203&version=NT-HU
Kommentben leírhatod építő gondolataidat a fejezet üzenetéről. Ha e-mailben kaptad meg az olvasmányokat, válaszlevélben írhatod meg gondolataidat vagy kommentet írhatsz ide: https://www.facebook.com/higgyetekazoprofetainak
Miután Isten győzelmeket adott a zsidó népnek, a szent sátor a figyelem középpontjába került az Úr táborában. Amikor a nép vonult, minden a szent sátor köré csoportosult. A léviták őrizték a Föld legszentebb pontját a nép többi részétől, és a katonák a lévitákat a többi, nem izraelita népcsoportoktól. Ez a rend mélységes igazságot képviselt. A nép nem volt birtokosa Istennek, hanem a nép volt Isten tulajdona. A világ nem látott ilyet korábban. Habár a pogány népek erősnek és félelmetesnek tűnhettek, isteneik csupán valami „hasznos eszközök” voltak tisztelőik számára. Az emberek formálták, viselték gondját ezeknek az isteneknek, és hordták magukkal, mint akármi más csomagot. Nem így Izrael. Az izraeliták különleges figyelmeztetést kaptak, hogy még csak ne is érintsék a szent sátort. Szent dolgot illetni megszenteletlen kezekkel a biztos halált jelentette. Még Nádáb és Abihu is meghalt, noha papok voltak, mert „idegen tüzet vittek az Úr elé”. Isten köztük volt, de nem közülük való. Isten egész lényében szent volt, mégis készséggel lakozott a nép között. Mindez nem egy félelmetes istent mutat be, hanem az Istent, aki lehajol hozzánk. Milyen csodálatos szeretet! A Szent Isten közénk jön és velünk marad!
Mark Sheffield
Ima éretted: Istenem, kérlek, segítsd meg az olvasót, hogy hálás legyen azért, hogy a Szent Isten közel jön hozzá, közösségre lép vele és áldásaiban részesíti, Jézus nevében, Ámen!
Olvasmány – E.G. White PÁTRIÁRKÁK ÉS PRÓFÉTÁK 22. fejezet
22. fejezet – MÓZES (5. rész)
A hegységek bástyái között Mózes egyedül volt Istennel. Itt nem tettek rá többé semmi benyomást Egyiptom pazar templomai és elméjét nem befolyásolták többé az egyiptomi vallás babonái és hamisságai. Az örökkévaló halmok, hegyek ünnepélyes nagyszerűségében meglátta a Magasságos fenségét, és tudatára ébredt, hogy Egyiptom istenei mennyire erőtlenek és jelentéktelenek voltak. Itt mindenre maga a Teremtő írta rá nevét. Mózesnek úgy tűnt, mintha itt Isten jelenlétében állna. Büszkesége és önelégültsége szertefoszlott. A puszta egyszerűségében semmivé lettek egyiptomi életének könnyű és fényűző következményei. Mózes így vált türelmes, tiszteletteljes és alázatos emberré. "Az az ember pedig, Mózes, igen szelíd vala, minden embernél inkább, akik e föld színén vannak" (4Móz 12:3). Jákób hatalmas Istenébe vetett hite erős volt.
Amint múltak az évek és Mózes terelgette nyáját a magányos helyeken, közben népe elnyomott helyzetén gondolkodott. Elvonult előtte atyáinak története és Istennek ígéretei, amelyeket választott népének adott örökségül. Izraelért mondott imái felszálltak az egek Urához. A menny angyalai vették körül fényükkel. Itt, a Szentlélek ihletése alatt írta meg első könyvét: a teremtés történetét. A puszta magányosságában eltöltött hosszú évek gazdagok voltak áldásban. Nemcsak Mózes és népe, hanem az egész világ számára áldásul szolgáltak a korszakok folyamán.
És lőn ama hosszú idő alatt, meghala az Egyiptom királya, Izráel fiai pedig fohászkodnak vala a szolgaság miatt, és kiáltnak vala és feljuta a szolgaság miatt való kiáltásuk Istenhez. És meghallá Isten az ő fohászkodásukat és megemlékezék Isten az Ábrahámmal, Izsákkal és Jákóbbal kötött szövetségéről. És megtekinté Isten az Izrael fiait és gondja vala rájok Istennek (2Móz 2:23-25). Elérkezett Izrael megszabadításának ideje. Isten szándékát véghez vinni, hogy megszégyenüljön az emberi gőg és büszkeség. Egy alázatos pásztorembernek kellett szabadítóként előállnia, akinek csak egy bot volt a kezében. Isten azonban ezt a pásztorbotot hatalma jelképévé akarta tenni. Egy nap, amikor Mózes a nyáját a Hóreb, "az Isten hegye" közelében terelgette, egy csipkebokrot pillantott meg, amelynek az ágai, levélzete és a törzse lángokban állt, de mégsem égett el. Amikor közelebb ment az égő csipkebokorhoz, hogy megnézze ezt a csodálatos látványt, egy hang a nevén szólította. Mózes remegő ajakkal ezt felelte: "Ímhol vagyok". A hang arra figyelmeztette, hogy ne közeledjék a bokorhoz tiszteletlenül: "[...] oldd le a te saruidat lábaidról; mert a hely, amelyen állasz, szent föld. [...] Én vagyok a te atyádnak Istene, Ábrahámnak Istene, Izsáknak Istene és Jákóbnak Istene" (2Móz 3:5-6). ő volt az, aki a szövetség angyalaként kijelentette magát az atyáknak a múltban. "[...] Mózes pedig elrejté az ő orcáját, mert fél vala az Istenre tekinteni" (2Móz 3:6). {PP 251.2}
Alázatosság és tisztelet kell jellemezze azok viselkedését, akik Isten jelenlétében állnak. Jézus nevében bizalommal járulhatunk Isten elé, de nem közelíthetjük meg őt elbizakodottan, mintha egy szinten lenne velünk. Vannak, akik úgy szólítják meg a nagy, a mindenható és szent Istent - aki a megközelíthetetlen mennyei világosságban lakozik - mintha velük egyenlő, vagy alsóbbrendű lény volna. Vannak, akik úgy viselkednek Isten házában, ahogy nem merészelnének viselkedni egy földi uralkodó termében. Ezek az emberek gondolják meg, hogy az előtt az Isten előtt állnak, akit a szeráfok magasztalnak, aki előtt még az angyalok is eltakarják orcájukat. Istent nagy tiszteletben kell részesítenünk és mindazok, akik jelenlétének tudatában vannak, alázattal hajolnak meg előtte. Jákóbbal együtt így kiáltanak fel: "[...] Mily rettenetes ez a hely; nem egyéb ez, hanem Istennek háza, és az égnek kapuja" (1Móz 28:17).
Mialatt Mózes tiszteletteljes félelemmel várakozott Isten előtt, a hang így folytatta: "[...] Látván láttam az én népemnek nyomorúságát, amely Egyiptomban vagyon és meghallottam az ő sanyargatóik miatt való kiáltásukat; sőt ismerem szenvedéseit. Le is szállok, hogy megszabadítsam őt az Egyiptombeliek kezéből és felvigyem őt arról a földről, jó és tágas földre, téjjel és mézzel folyó földre, [...] most azért eredj, elküldelek téged a Faraóhoz és hozd ki az én népemet, az Izráel fiait Egyiptomból" (2Móz 3:7-8.10).
Mózes ámulattal és rémülten hallotta a parancsot. Mentegetve mondta: "[...] Kicsoda vagyok én, hogy elmenjek a Faraóhoz és kihozzam az Izráel fiait Egyiptomból?" Isten pedig ezt felelte: "Én veled lészek! és ez lesz a jele, hogy én küldöttelek téged, hogy mikor kihozod a népet Egyiptomból, ezen a hegyen fogtok szolgálni az Istennek" (2Móz 3:11-12).
Mózes még ezek után is csak azokra a nehézségekre gondolt, amelyekkel szembe kell néznie: népe vakságára, tudatlanságára és hitetlenségére, hiszen sokaknak közülük fogalmuk sem volt Istenről. Mindazáltal így válaszolt: "Ímé én elmegyek az Izráel fiaihoz és ezt mondom nékik: A ti atyáitok Istene küldött engem ti hozzátok; ha azt mondják nékem: Mi a neve? mit mondjak nékik?" Erre Isten így felelt:
VAGYOK AKI VAGYOK [...] Így szólj az Izráel fiaihoz: A VAGYOK küldött engem ti hozzátok (2Móz 3:13-14).
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése