Itt találod az összes felolvasást: http://higgyetekazoprofetainak.blogspot.hu/
Gondolatok Mózes negyedik könyve 9. fejezetéből
A fejezetet itt olvashatod el a Bibliából:
Károli Gáspár fordítás:
https://www.biblegateway.com/passage/?search=4%20M%C3%B3zes%209&version=KAR
Új protestáns fordítás:
https://www.biblegateway.com/passage/?search=4%20M%C3%B3zes%209&version=NT-HU
Kommentben leírhatod építő gondolataidat a fejezet üzenetéről. Ha e-mailben kaptad meg az olvasmányokat, válaszlevélben írhatod meg gondolataidat vagy kommentet írhatsz ide: https://www.facebook.com/higgyetekazoprofetainak
Ebben a fejezetben a zsidóság életének két jelentős szempontja tárul elénk – a páska ünnepe és a felhőoszlop nappali valamint a tűzoszlop éjjeli megjelenése. Mindkettő Isten csodálatos kegyelméről tanúskodik. A felhő- és a tűzoszlop azt az isteni vezetést testesítik meg, ami után mindannyian vágyódunk. Ez a vezetés minden izraelita számára látható volt.
A zsidóság életének leginkább szembeötlő eleme mégis a páska. A páskának mind a zsidó, mind a keresztény gyakorlatban nagy a jelentősége, és igen fontos a szerepe. A keresztények számára a páska Krisztus halálának szimbóluma.
Isten egy olyan népet hozott létre, amely etnikailag és kulturálisan is elkülönült a többiektől. Ennek következtében a zsidóság körében különösen fontos volt a családi háttér. Viszont Isten szándéka, hogy elkülönített és szent nép legyenek, nem jelentette azt, hogy kívülállók nem csatlakozhattak Izraelhez. Mózes negyedik könyve egyértelművé teszi, hogy a nem-zsidók is nyugodtan ünnepelhettek a páskát, amennyiben hajlandóak voltak erre, és úgy is végezték a szertartást, ahogyan azt az imádat szabályai előírták. Izraelnek nem egy faji előítéletekkel és büszkeséggel teli, elkülönített néppé kellett lennie.
A modern emberek gyakran úgy érzik, hogy Izrael puszta létezése is azt bizonyítja, mennyire személyválogató az Isten. Mi azonban hálásak lehetünk, mert Isten mindenkit elfogad, aki hozzá jön, etnikai hovatartozásától és családi hátterétől függetlenül. Ezért legyen dicsőség az Úr nevének!
Mark Sheffield
Ima éretted: Istenem, kérlek, segítsd meg az olvasót, hogy hálás legyen azért, hogy Te befogadod őt abba a közösségbe, amely kedvezményezettje Jézus páskaáldozatának, Jézus nevében, Ámen!
Olvasmány – E.G. White PÁTRIÁRKÁK ÉS PRÓFÉTÁK 23. fejezet
23. fejezet – EGYIPTOMI CSAPÁSOK (4. rész)
Isten azután arra utasította Mózest és Áront, hogy a következő reggel keressék fel a folyópartot, ahol a király sétálni szokott. Mivel a Nílus áradása az eledel és a gazdagság forrása volt egész Egyiptom számára, ezért a folyót az egyiptomiak istenként tisztelték. Az uralkodó is naponként kijárt a folyó partjára hódolata kifejezéseként. Itt a parton a két testvér ismét megismételte a fáraó előtt Isten üzenetét. Azután kinyújtották a botot és rásújtottak a vízre. Erre a szent folyó vize azonnal vérré változott, a benne élő halak megdöglöttek, és a folyóból elviselhetetlen bűz áradt. A házakban lévő víztárolók vize is vérré vált. "De úgy cselekedének Egyiptom írástudói is az ő varázslásukkal [...] És elfordula a Fáraó és haza méne és ezen sem indula meg az ő szíve" (2Móz 7:22-23). Ez a csapás hét napig tartott, de minden hatás nélkül.
Mózes és Áron azután ismét kinyújtották a botot a víz fölé és békák jöttek fel a folyóból, és ellepték Egyiptom földjét, a házakat, a hálószobákat, sőt még a sütőtekenőket és a dagasztó-tekenőket is. Az egyiptomiak szent állatnak tekintették a békát, és nem pusztították el azokat, de most mégis ez az undok nyálkás pestis elviselhetetlen lett számukra. Még a királyi palotában is nyüzsögtek. A király türelmetlenül el akarta távolíttatni azokat palotájából. A mágusok ugyanis azt állították, hogy tudnak békákat létrehozni, de semmiképpen sem tudták eltávolítani azokat. Amikor a fáraó ezt látta, bizonyos mértékig megalázkodott. Elküldött Mózesért és Áronért és így szólt: "Könyörögjetek az Úrnak, hogy távolítsa el rólam és az én népemről a békákat, és én elbocsátom a népet, hogy áldozzék az Úrnak" (2Móz 8:8). Miután emlékeztették a királyt korábbi kérkedésére, megkérték, hogy határozza meg a napot, amelyen imádkozzanak a csapás megszűnéséért. A fáraó a következő napot jelölte meg, mert titokban remélte, hogy időközben a békák maguktól eltűnnek és megmenekül az Izrael Istene előtt való meghódolás keserű megaláztatásától. A csapás azonban tovább tartott az általa meghatározott időpontig, amikor is a békák egész Egyiptomban kimúltak. Rothadó testük azonban mindenütt ott maradt és bűzzel árasztotta el a levegőt.
Az Úr megtehette volna, hogy egy szempillantás alatt megsemmisíti a békákat. Ezt azonban nem tette, mert akkor azok eltávolítása után a király és a nép ezt varázslásnak tartotta volna, mondván: ez nem más, mint valamiféle varázslás, amelyet varázslóink is tudnak. Az elpusztult békákat nagy halmokba gyűjtötték össze. Ezzel a király és Egyiptomban mindenki megbizonyosodhatott arról, amit hiábavaló filozófiájuk sem tudott megdönteni, hogy ezt a munkát nem mágiával végezték, hanem ez a menny Istenének ítélete volt.
"S amint látá a Fáraó, hogy baja könnyebbül, megkeményíté az ő szívét" (2Móz 8:15). Ekkor azonban Isten parancsára Áron kinyújtotta kezét és a föld pora tetvekké változott Egyiptom egész területén. A fáraó most is felszólította mágusait, hogy ők is tegyék meg ezt, de nem tudták. Ez nyilvánvalóvá tette, hogy Isten műve felette áll Sátán munkájának. Maguk a mágusok is zavarba ejtve elismerték, hogy "az Isten ujja ez". A fáraót azonban még ez a csapás sem indította meg.
Mivel minden felhívás és intés hatástalan maradt, másik csapás következett. Ennek idejét Mózes előre megmondta, nehogy a fáraó és az egyiptomiak azt mondhassák, hogy ez véletlenül következett be. Ezúttal ártalmas bogarak lepték el a házakat és nyüzsögtek a talajon, úgy, hogy "[...] egész Egyiptom földén pusztává lőn a föld az ártalmas bogarak miatt" (2Móz 8:24). Ezek a legyek nagyok és mérgesek voltak, csípésük felettébb nagy fájdalmat okozott az embereknek és az állatoknak. Amint azonban az Úr Mózes által előre megmondta, ennek a csapásnak a hatása Gósen földjére nem terjedt ki.
A fáraó most azt ajánlotta az izraelitáknak, hogy Egyiptomban mutassanak be áldozatot az Úrnak. Az izraeliták azonban nem fogadták el az ajánlatot. Mózes azt mondta, hogy "Nincs rendjén, hogy úgy cselekedjünk, hogy mi azt áldozzuk az Úrnak a mi Istenünknek, ami utálatos az Egyiptombeliek előtt: ímé, ha azt áldozzuk az ő szemeik előtt, ami az Egyiptombelieknek utálatos, nem köveznek-é meg minket?" (2Móz 8:26). Azokat az állatokat ugyanis, amelyeket a héberek áldoztak, az egyiptomiak szent állatoknak tekintették. Ezeket a szent állatokat olyan nagy tiszteletben tartották, hogy a leölésük még ha véletlenül történt is, halálos bűnnek számított. A hébereknek lehetetlen volt Egyiptomban áldozatot bemutatni anélkül, hogy azzal meg ne sértsék uraikat. Mózes ismét azt ajánlotta, hadd menjenek ki a pusztába, háromnapi járóföldre. Az uralkodó hozzájárult és Isten szolgáit arra kérte, hogy a csapást távolítsák el Egyiptomról. Megígérték, hogy megteszik, de figyelmeztették a fáraót, nehogy csalárd módon járjon el velük szemben. A csapás megszűnt, de a fáraó szíve állandó lázadása folytán ismét megkeményedett, és még mindig nem volt hajlandó elengedni Izrael népét a pusztába.
Ezért még borzalmasabb csapás sújtott le Egyiptomra. Marhavész támadt Egyiptom szarvasmarhái között, amelyek a mezőn legeltek. A szent állatok és az igavonó barmok - a tehenek és az ökrök, a juhok, a lovak és a tevék, a szamarak - mind megbetegedtek és elpusztultak. Az Úr azonban határozottan kijelentette Mózes útján, hogy a vész a héberek állatait nem érheti és azok közül egy sem vész majd el. Amikor a fáraó követeket küldött az izraeliták otthonaiba, igaznak bizonyult Mózes kijelentése: "De különbséget tesz az Úr az Izrael barmai között és Egyiptom barmai között, és mindabból, ami Izrael fiaié, egy sem vész el" (2Móz 9:4). A fáraó azonban még mindig hajthatatlan volt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése