Itt találod az összes felolvasást: http://higgyetekazoprofetainak.blogspot.hu/
Gondolatok Mózes harmadik könyve 24. fejezetéből
A fejezetet itt olvashatod el a Bibliából:
Károli Gáspár fordítás:
https://www.biblegateway.com/passage/?search=lev%2024&version=KAR
Új protestáns fordítás:
https://www.biblegateway.com/passage/?search=lev%2024&version=NT-HU
Kommentben leírhatod építő gondolataidat a fejezet üzenetéről. Ha e-mailben kaptad meg az olvasmányokat, válaszlevélben írhatod meg gondolataidat vagy kommentet írhatsz ide: https://www.facebook.com/higgyetekazoprofetainak
A szenthelynek és a szent sátornak nem voltak ablakai. Hogy legyen fény, olívaolajjal töltött mécseseket helyeztek a hátágú arany gyertyatartó ágaira. Áron volt felelős azért, hogy a lámpások soha ne aludjanak ki. A fényeknek égniük kellett éjjel és nappal. Ez Isten jelenlétét jelképezte népe között.
Tizenkét lepény kenyeret (egyet-egyet Izrael minden törzséért), és két tömjénnel teli kelyhet helyeztek a szent kenyerek asztalára. A kenyerek arra emlékeztettek, hogy a nép számára Isten az élet kenyere.
Mindezek az előírások Isten szeretetére emlékeztetnek bennünket, és arra, hogy mit is jelent Isten a számunkra. A jelképek azt tudatosítják bennünk, hogy Isten mindig velünk van, és hogy Ő a mi lelki táplálékunk, aki életünket fenntartja.
Egy izraelita anya és egy egyiptomi apa fia, aki akkor csatlakozott a néphez, amikor elhagyták Egyiptomot, a táborba jött és azt állította, hogy joga van felállítani a sátrát az egyik törzs táborában. Amikor elmondták neki, hogy ez lehetséges, de nem azonnal, akkor megátkozta az Urat, és önhatalmúlag belépett a táborba. A fiatalembert őrizet alá helyezték mindaddig, amíg Isten megmutatta, hogy mit kell tenni. A fiatalembernek hordoznia kellett bűnét, és annak következményét, a megkövezést.
Az ókori világban köztörvényes bűnnek számított, ha valaki istenkáromlást követett el, amely elkerülhetetlenül büntetést vont maga után. Ha valaki bocsánatért folyamodott, megkaphatta. Azonban az olyan köztörvényes bűnöket, mint az istenkáromlás, amely épp olyan súlyos volt, mint az Istennel szembeni nyílt ellenszegülés vagy a gyilkosság, nem lehetett csak egyszerűen szóbeli megbocsátással elintézni, függetlenül attól, hogy a bűnt izraelita követte el vagy sem, különben – ahogyan ezt Isten jól tudta - az emberek csak azért mutattak volna megbánást, hogy elkerüljék a büntetést
Dean Davis
Ima éretted: Istenem, kérlek, segítsd meg az olvasót, hogy ne feledkezzen meg arról, hogy Te mindig vele vagy, Te vagy a lelki táplálék és az élete fenntartója, Jézus nevében, Ámen!
Olvasmány – E.G. White PÁTRIÁRKÁK ÉS PRÓFÉTÁK 20. fejezet
20. fejezet – JÓZSEF ÉS TESTVÉREI (6. rész)
Izrael megszámlálásakor, amely a Kánaánba történt bevonulásuk előtt volt, Simeon törzse volt a legkisebb, Mózes utolsó áldásában nem is említette őket. Kánaánban való letelepedésük alkalmával ez a törzs csak a Júda osztályrészéből kapott egy kis területet. A Simeon törzséhez tartozó családok, amelyek később népesebbek lettek, különböző településeket alkottak, és a határon kívüli területeken telepedtek le. Lévi sem kapott semmi örökséget, kivéve azt a negyvennyolc várost, amelyek az ország különböző részein szétszórtan feküdt. De az Isten elleni lázadás idején, amikor a többi törzsek hitehagyók lettek, ők hűségesek maradtak Jahvéhoz, ezért Isten rájuk bízta a szentély szolgálatát és így számukra az átok áldássá változott.
Az elsőszülöttségi jog áldásainak koronáját Júda kapta. Júda "dicséret"-et jelent. Ez a törzs prófétikus történetében tárult fel:
Júda! téged magasztalnak atyádfiai, kezed ellenségeidnek nyakán lesz s meghajolnak előtted atyáidnak fiai.
Oroszlánkölyök Júda; zsákmányt ejtvén, felmentél, fiam!
Lehevert, lenyugodott, mint a hím-oroszlán, és mint nőstény oroszlán; ki veri őt fel?
Nem múlik el Júdától a fejedelmi bot, sem a vezéri pálca térdei közül; míg eljő Siló, és a népek néki engednek" (1Móz 49:8-10).
Az oroszlán, az erdők királya ennek a törzsnek nagyon találó jelképe, mert ebből a törzsből származott Dávid, és Dávid Fia, Siló, az igazi "Oroszlán Júda törzséből", aki előtt végül meghajolnak az összes hatalmasságok és minden népek és nemzetek hódolatukat fejezik ki előtte.
Jákób legtöbb gyermekének boldog jövőt jövendölt. Utoljára érkezett József nevéhez és atyai szívének szeretete túláradt, amikor áldást kért "József fejére, a testvérek közül kiválasztatottnak koponyájára:
"Termékeny fa József,
termő ág a forrás mellett,
ágazata meghaladja a kőfalat.
Keserítik, lövöldözik és üldözik a nyilazók:
De mereven marad kézíve,
feszülten keze karjai,
Jákób Hatalmasának kezétől,
onnan, Izráel pásztorától, kősziklájától.
Atyád Istenétől, aki segéljen;
a Mindenhatótól, aki megáldjon,
az ég áldásaival, onnan felülről,
a mélység áldásaival, mely alant terül,
az emlők és anyaméh áldásaival.
Atyád áldásai meghaladják az ős hegyek áldásait,
az örök halmok kiességeit.
Szálljanak József fejére,
a testvérek közül kiválasztatottnak koponyájára"(1Móz 49:22-26)
Jákób mindig mély és heves érzésű ember volt. Fiai iránt érzett szeretete erős és gyengéd volt. Hozzájuk intézett áldásában nem találhattak semmiféle részrehajlást vagy neheztelést. Mindnyájuknak megbocsátott és mindvégig szerette őket. Atyai gyengédsége mindig csak bátorító és reménykeltő szavakban fejeződött ki. Isten ereje nyugodott meg rajta, és az isteni ihletés befolyása alatt az igazság kijelentésére kényszerült, még akkor is, ha ezzel fájdalmat okozott is fiainak.
Az utolsó áldások elmondása után Jákób megismételte a temetésére vonatkozó rendelkezését: "Én az én népemhez takaríttatom, temessetek engem az én atyáimhoz, ama barlangba, amely a Khitteus Efron mezején van. Abba a barlangba, mely Kanaán földén Mamré átellenében Makpelahnak mezején van, [...] Oda temették el Ábrahámot és Sárát az ő feleségét; oda temették Izsákot és Rebekát az ő feleségét; s oda temettem el Leát is" (1Móz 49:29-31). Így életének utolsó cselekményében is az Isten ígéretében való hitet fejezte ki.
Jákób életének utolsó évei csendes, szelíd alkonyatként borultak fáradsággal, gonddal és küzdelemmel telt napjaira. Sötét felhők gyűltek össze nagyon sokszor élete ösvénye fölött, de életének napja fényben áldozott le, és a menny csillogása ragyogta be utolsó óráit. A Szentírás azt mondja: "De lesz egy nap [...] világosság lesz az estvének idején" (Zak 14:7). "Ügyelj a feddhetetlenre, nézd a becsületest, mert a jövendő a béke emberéé" (Zsolt 37:37).
Jákób vétkezett, de nagyon meg is szenvedett érte. Attól a naptól kezdve, amikor bűne miatt menekülnie kellett atyja sátraiból, évekig gond, fájdalom és bánat lett a sorsa. Hontalan vándorként messze anyjától - akit soha többé nem látott viszont - menekültként került idegen országba, Mezopotámiába, ahol hét évig dolgozott azért a leányért - Rákhelért - akit megszeretett. De csak azért, mert aljasul becsapták, húsz esztendeig szolgálta kapzsi és telhetetlen rokonát. Szemtanúja volt rokona gyarapodó gazdagságának. Fiai növekedtek körülötte, de nem sok örömben volt része az örökösen pörlekedő és megosztott házban. Lehangolta leánya szégyene, testvéreinek bosszúállása, elkeserítette Rákhel halála, Rúben természetellenes bűne, Júda bűne, s az a kegyetlen megtévesztő rosszindulat, ahogyan Józseffel viselkedtek. Milyen hosszú és sötét a rászakadt szerencsétlenségek sora, amelyeket végig kellett néznie. Újra és újra le kellett aratnia az első bűnös cselekedet gyümölcsét. Látnia kellett, hogy fiai között megismétlődnek azok a bűnök, amelyekben ő maga vétkezett. De bármilyen keserű volt is ez a lecke, nem volt hiábavaló, mert elvégezte munkáját. Bármilyen keserű volt is a fenyítés, megteremte "az igazságnak békességes gyümölcseit" (Zsid 12:11).
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése