Itt találod az összes felolvasást: http://higgyetekazoprofetainak.blogspot.hu/
Gondolatok Mózes negyedik könyve 20. fejezetéből
A
fejezetet itt olvashatod el a Bibliából:
Károli
Gáspár fordítás:
https://www.biblegateway.com/passage/?search=4%20M%C3%B3zes%2020&version=KAR
Új
protestáns fordítás:
https://www.biblegateway.com/passage/?search=4%20M%C3%B3zes%2020&version=NT-HU
Kommentben leírhatod építő gondolataidat a fejezet
üzenetéről. Ha e-mailben kaptad meg az olvasmányokat, válaszlevélben írhatod
meg gondolataidat vagy kommentet írhatsz ide: https://www.facebook.com/higgyetekazoprofetainak
A vezetői pozícióban tett dolgainknak
nagy a jelentőségük, mert mások minket követnek. A Sínai-hegyet elhagyva a nép
Mózest kérte meg, hogy Istennel beszéljen, mert ők közvetlenül nem bírták
elviselni Isten jelenlétét. Ez nagy felelősség volt Mózes számára. Ebben az
esetben azonban nem sikerült úgy tükröznie Isten jellemét a nép felé, ahogy azt
neki kellett volna. Mivel haragudott rájuk, felnagyította a hibájukat, és
semmissé tette a kegyelem és szeretet azon leckéjét, amelyet Isten ez
alkalommal a nép felé közölni akart. Ez figyelmeztetés minden vezetőnek: nem
szabad engednünk a kísértésnek, hogy helytelenül bánjunk azokkal, akiket
vezetünk.
Valójában mindannyian vezetők vagyunk a
körülöttünk lévők számára. Ők tudják, hogy mi kit képviselünk. Vannak, akik
számára mi vagyunk az egyetlen bizonyíték arról, hogy milyen is Isten. Tehát a
tanulság minden hívőnek szól.
Mózes és Áron számára a büntetés az volt,
hogy nem vezethették be a népet az ígéret földjére. Az első lecke mindig
fontos, és szükséges volt, hogy a nép belépését erre az új földre ne rontsa meg
egy olyan vezetés, ami nem sokkal korábban helytelenül mutatta be Istent és az
Ő emberiséggel való bánásmódját.
Te is megengedtél magadnak mostanában
olyan viselkedést, ami összezavarhatja az embereket Istennel kapcsolatban?
Ahogy az ének mondja: „Az egész világ lássa, / hogy Lelked bennem él!”
John Beckett
Ima éretted: Istenem,
kérlek, segítsd meg az olvasót, hogy bármilyen vezető szerepben legyen, Téged
híven be tudjon mutatni, hogy az emberek valós képet kapjanak Rólad az ő életén
és bizonyságtevésén keresztül, Jézus nevében, Ámen!
Olvasmány – E.G. White PÁTRIÁRKÁK
ÉS PRÓFÉTÁK 26. fejezet
26. fejezet – A VÖRÖS-TENGERTŐL A
SINAI-HEGYIG (1. rész)
2 Mózes 15:22-27; 16-18.
A Vörös-tengertől Izrael seregei
továbbmentek útjukon a felhőoszlop vezetése alatt. Körülöttük kopár vidék,
elhagyatottnak látszó hegyek, terméketlen síkság és a messzire nyúló tenger
terült el, amelynek partján ellenségük holttestei hevertek. Szabadságuk
tudatában mégis örömmel és boldogsággal volt tele szívük és az elégedetlenség
elcsitult bennük.
Utazásuk első három napja alatt azonban
nem találtak sehol sem ivóvizet. Vízkészletük kimerült. Nem volt semmi, amivel
olthatták volna égő szomjúságukat, amint fáradtan vonszolták magukat a
napégette síkságon. Mózes, aki jól ismerte ezt a vidéket, tudta, amit a többiek
nem, hogy Márában, a legközelebbi forráslelő helyen, a víz ihatatlan. Nagy
aggodalommal figyelte az őket vezető felhőoszlopot. Amikor pedig eljutottak
Márába, csüggedő szívvel hallgatta vándorló népe örvendező kiáltását:
"Víz! víz" - visszhangzott a kiáltás a sorokon végig. Férfiak, nők és
gyermekek boldogan tódultak a forráshoz, azután egyszerre gyötrelmes kiáltás
tört ki belőlük - a víz keserű volt.
Ijedtségükben és kétségbeesésükben
korholni kezdték Mózest, hogy miért vezette őket ilyen úton. Nem gondoltak
arra, hogy tulajdonképpen nem Mózes, hanem a felhőoszlopban lakozó isteni
jelenlét vezette Mózest is éppen úgy, mint őket. Nehéz helyzetük miatt érzett
fájdalmában Mózes nagyon komolyan Istenhez kiáltott segítségért: "[...] és
mutata néki az Úr egy fát és beveté azt a vízbe, és a víz megédesedék"
(2Móz 15:25). Ezután Mózes útján Isten ilyen ígéretet adott a népnek: "Ha
a te Uradnak Istenednek szavára hűségesen hallgatsz és azt cselekeszed, ami
kedves az ő szemei előtt és figyelmezel az ő parancsolataira és megtartod
minden rendelését: egyet sem bocsátok reád ama betegségek közül, amelyeket
Egyiptomra bocsátottam, mert én vagyok az Úr, a te gyógyítód" (2Móz
15:26). {PP 291.3}
Márából Élimbe vonult a nép, ahol
"[...] tizenkét forrás vala és hetven pálmafa" (2Móz 15:27). Mielőtt
bevonultak volna Szin pusztaságába, néhány napig itt maradtak. Már egy hónapja
távol voltak Egyiptomtól, amikor először letáboroztak a pusztaságban. Az
élelmiszer fogytán volt. Miként lássák el élelemmel ezt a hatalmas sokaságot?
Kétség támadt a szívekben és zúgolódni kezdtek. Még a nép kormányzói és vénei
is csatlakoztak azokhoz, akik panasszal voltak tele az Isten által kijelölt
vezetők ellen: "Bár megholtunk volna az Úr keze által Egyiptom földén,
amikor a húsos fazék mellett ültünk vala, amikor jól lakhatunk vala kenyérrel;
mert azért hoztatok ki minket ebbe a pusztába, hogy mind e sokaságot éhséggel
öljétek meg" (2Móz 16:3).
Eddig még nem szenvedtek éhségtől.
Jelenlegi szükségleteikről is gondoskodott Isten, de féltek a jövőtől. Nem
tudták elképzelni, hogy miként fog majd megélni ez a hatalmas sokaság a
pusztában, amelyen át kell vonulniuk. Képzeletükben már maguk előtt látták
éhező gyermekeiket. Az Úr pedig megengedte a nehézségeket, az élelem
csökkenését, hogy teljes szívvel hozzá forduljanak, aki mindeddig Szabadítójuk
volt. Ha szükségükben őt hívják segítségül, akkor megajándékozza őket szeretete
és gondoskodása nyilvánvaló jeleivel. Isten megígérte nekik, hogyha
engedelmeskednek parancsainak, akkor nem betegednek meg. Részükről bűnös
hitetlenség volt az, amikor előre úgy látták, hogy ők és gyermekeik éhségtől
halnak meg.
Isten megígérte, hogy Istenük lesz nekik,
hogy népeként magához fogadja őket, és hogy elvezeti a "jó tágas
földre". Ők azonban mindig készek voltak minden akadály láttán, - amellyel
találkoztak a megígért országba vezető úton - a csüggedésre. Isten csodálatos
módon kihozta őket az egyiptomi rabszolgaságból, hogy felemelje és nemessé
tegye őket, s így áldássá legyenek a földön. Azonban szükségük volt a
nehézségekre, a szűkölködés elhordozására. Isten az emberi méltóságtól
megfosztott állapotukból hozta ki őket, hogy megtisztelő helyet foglaljanak el
a népek és nemzetek között, és átvehessék fontos és szent megbízatásukat. Ha
lett volna hitük benne mindazért, amit érettük cselekedett, akkor szívesen
elhordoztak volna minden kényelmetlenséget, éhséget, még a szenvedést is.
Azonban nem bíztak az Úrban továbbra sem, bár látták hatalmának és jóságának
jeleit. Már elfelejtették a keserű szolgálatukat Egyiptomban. Elfelejtették
Istennek azt a jóságát és hatalmát, amelyet érettük a rabszolgaságból való
kiszabadításukban megmutatott. Elfelejtették, hogy gyermekeik megmenekültek,
biztonságban voltak, amikor a pusztító angyal minden elsőszülöttet megölt
Egyiptomban. Elfelejtették az isteni hatalom nagyszerű megnyilatkozását a
Vörös-tengernél. Elfelejtették azt, hogy mialatt ők biztonságban keltek át a
tengeren azon az ösvényen, amelyet Isten nyitott meg számukra, ugyanakkor
ellenségük hadseregét a tenger vize elborította és mindenestől maga alá
temette. Csak mostani kényelmetlenségeiket és megpróbáltatásaikat látták és érezték.
Ahelyett, hogy ezt mondták volna: "Nagy dolgokat cselekedett velünk az Úr,
mert rabszolgák voltunk, de nagy nemzetté emelt bennünket", az út nehéz
voltáról beszélgettek, és azt szerették volna tudni, vajon mikor is ér már
véget vándorlásuk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése