Higgyetek az Ő prófétáinak - december 16, SZERDA - 5 Mózes 5

MEGHALLGATHATOD itt: http://podcastmachine.com/podcasts/19165

Itt találod az összes felolvasást: http://higgyetekazoprofetainak.blogspot.hu/

Az olvasmány szerkezete:

1. Részlet Ellen White könyvéből

2. Olvasmány a napi bibliai fejezethez

3. A heti olvasmány Ellen White könyvéhez

Olvasmány - KRISZTUS PÉLDÁZATAI 27. fejezet 157. nap

"Ki az én felebarátom?"

A zsidók között a "ki az én felebarátom?" kérdés véget nem érő vitát indított el. A pogányokat és a samaritánusokat illetően semmi kétségük nem volt. A pogány és a samaritánus idegen és ellenség volt. De hol van a határ saját népüknél és a társadalom különböző osztályainál?! A papok, a rabbik, a vének ceremóniákat ceremóniákra halmoztak, hogy megtisztítsák magukat. Kit tartsanak ezek az emberek felebarátjuknak? Ha a tudatlan és felszínes tömeggel érintkeznek - tanították -, sok szenny rakódhat rájuk, amelyet csak fáradságos munkával lehet eltávolítani. Felebarátjuk-e vajon a "tisztátalan" is?

(Erre a kérdésre válaszolt Krisztus az irgalmas samaritánusról szóló példázatában. Krisztus megmutatta, hogy nem csak az az ember felebarátunk, aki a mi hitünket vallja. Ebben a kérdésben nincs faj-, szín-, sem osztálykülönbség. Felebarátunk mindenki, akinek szüksége van segítségünkre. Felebarátunk mindenki, akit az ellenség megsebzett és összezúzott. Mindenki felebarátunk, aki Isten tulajdona.

Az irgalmas samaritánus példázatának elmondására egy törvénytudó kérdése késztette Krisztust. A Megváltó tanított, és "egy törvénytudó felkele, kísértvén őt, és mondván: Mester, mit cselekedjem, hogy az örök életet vehessem?" A farizeusok biztatták a törvénytudót e kérdés felvetésére, mert remélték, hogy Krisztust saját szavaival tőrbe ejthetik. És türelmetlenül várták válaszát. A Megváltó azonban nem bocsátkozott vitába. Magától a kérdezőtől akart választ kapni. "A törvényben mi van megírva? - kérdezte -, mint olvasod?" A zsidók még mindig azzal vádolták Jézust, hogy nem tulajdonít nagy fontosságot a Sínai-hegyen adott törvénynek. De Ő az üdvösség kérdésénél éppen az Isten parancsolatai megtartását vetette fel. A törvénytudó így válaszolt: "Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből és teljes lelkedből és minden erődből és teljes elmédből; és a te felebarátodat, mint magadat." "Jól feleltél - mondta Krisztus -; ezt cselekedd, és élsz."

A törvénytudó nem volt megelégedve a farizeusok magatartásával és cselekedeteivel. Tanulmányozta a Szentírást, mert meg akarta ismerni mondanivalóját. Mélységesen érdekelte ez a kérdés, és őszintén kérdezte: "Mit cselekedjem?" Válaszában, amelyben meghatározta a törvény követelményeit, figyelmen kívül hagyta a ceremóniális és rituális előírások tömkelegét. Ezeknek nem tulajdonított fontosságot. Csak azt a két nagy elvet nevezte meg, amelytől "függ az egész törvény és a próféták" (Mt 22 :40). E válasz megdicsérése előnyösen befolyásolta a Megváltó ügyét a rabbiknál. Nem ítélhették el annak szentesítéséért, amit egy törvénytudó is megerősített.

"Ezt cselekedd, és élsz" - mondta Krisztus. Tanításában a törvényt mindig Istentől származó kerek egészként mutatta be, tanúsítva, hogy lehetetlen megtartani az egyik előírást, és áthágni a másikat, mert ugyanaz az elv vonul végig az egészen. Az ember sorsát az egész törvény iránti engedelmessége határozza meg.

Krisztus tudta, hogy senki sem képes a maga erejéből engedelmeskedni a törvénynek. A törvénytudót alaposabb és igényesebb kutatásra akarta késztetni, hogy megtalálja az igazságot. Csak Krisztus erejének és kegyelmének elfogadásával tudjuk megtartani a törvényt. Csak az engesztelő áldozatba vetett hit teszi képessé az elbukott embert arra, hogy szeresse Istent teljes szívével, felebarátait pedig úgy, mint saját magát.

A törvénytudó tudatában volt annak, hogy nem tartotta meg sem az első négy parancsolatot, sem pedig a többi hatot. Krisztus fürkésző kérdésének súlya alatt bűnösnek érezte magát, de bűnei megvallása helyett igazolni próbálta őket. Az igazság elismerése helyett azt igyekezett bebizonyítani, hogy milyen nehéz a parancsolatokat megtartani. Azt remélte, hogy ezzel elhárítja az ítéletet, és sikerül igazolnia magát a nép előtt. A Megváltó szavaiból kitűnt, hogy a törvénytudó kérdésére semmi szükség nem volt, hiszen maga is meg tudta válaszolni. De a törvénytudó egy másik kérdést is feltett: "Ki az én felebarátom?"

Krisztus most sem engedte magát vitába keverni. A kérdésre egy történettel válaszolt, amely még élénken élt hallgatói emlékezetében: "Egy ember megy vala alá Jeruzsálemből Jerikóba - mondta -, és rablók kezébe esék, akik azt kifosztván és megsebesítvén, elmenének, és ott hagyák félholtan."

Mai bibliai szakasz: 5 Mózes 5. fejezete

Ebben a fejezetben Mózes Isten Sínai-hegyi törvényadását említi meg. A Tízparancsolat Isten szövetségkötése népével. Ez egy személyes kapcsolatról beszél, ami Krisztus szavaira emlékeztet bennünket: „Ha engem szerettek, az én parancsolataimat megtartsátok" (Jn 14:15). Azaz, hogyha szerettek, meg fogjátok tartani a parancsolataimat. Ez egy ígéret Jézusban. A parancsolatok megtartása a hála kifejezése azért a kapcsolatért, ami Istenhez fűz bennünket. Ezért mondta Isten a Sínai- hegynél: „Ti láttátok, amit Égyiptommal cselekedtem, hogy hordoztalak titeket sas szárnyakon és magamhoz bocsátottalak titeket. Mostan azért ha figyelmesen hallgattok szavamra és megtartjátok az én szövetségemet, úgy ti lesztek nékem valamennyi nép közt az enyéim; mert enyém az egész föld.” (2Móz 19:4-5). Milyen csodálatosan beszél ez az igeszakasz a szeretet-kapcsolatról! Isten megszabadította népét Egyiptomból, és ezért, hálájukból fakadóan, meg akarják tartani a Tízparancsolatot (2Móz 20:1-17).

A törvény fontossága abból is látható, ahogyan az adatott. Isten trónja zafírkék (Ez 1:26). A Sínai-hegyen Mózes „látta Izrael Istenét. És annak lábai alatt valami zafir fényű tárgy volt, és olyan tiszta, mint maga az ég. ... És szólt az Úr Mózesnek: Jőjj fel én hozzám a hegyre és maradj ott. És átadom néked a kőtáblákat, és a törvényt és a parancsolatot, amelyeket írtam” (2Móz 24:10, 12). A héber Bibliában a „kőtáblák” szó előtt határozott névelő van, ami arra utal, hogy Isten saját trónjának talapzatából metszette ki azt a kőtáblát, amire Törvényét írta, hogy ezzel is hangsúlyozza annak fontosságát. Az, hogy a kőtáblák Isten trónjának talapzatából származnak, arra emlékeztet bennünket, hogy a Tízparancsolat Isten uralmának az alapja. Krisztus a következőképpen határozta meg a törvény és a próféták fogalmát (ami a Tízparancsolatot is magában foglalja): 1.) Szeresd az Urat a te Istenedet, és 2.) Szeresd felebarátodat (Mt 22:37-46). Mindez leírja a Szentháromság belső természetét, ahogy a szeretet egybeköti az Istenség három személyét, és hogy ennek a szeretetnek kell bennünket is egybekötnie. Mózes így szólt: „Tartsd meg azért az ő rendeléseit és parancsolatait, hogy mindenkor hosszú ideig élj azon a földön, amelyet az Úr, a te Istened ád néked” (40. vers). Isten nem csak földet akart adni a népnek, hanem sikeres, hosszú és jó életet is. Ez Isten szeretete, az Ő szeretetteljes uralma.

Isten kinyilvánította Izrael egyedülálló voltát: kiemelte őket Egyiptom vaskemencéjéből, nékik adta törvényét, így megtudhatták, hogy egyetlen igaz Isten létezik. A második parancsolatban Isten figyelmeztette őket, hogy ne csináljanak faragott képet, bálványokat, amelyek elfeledtetik velük Isten egyedülálló voltát, valamint saját egyedi mivoltukat, és végül más népek fogságába kerülnek. Isten Hetednapi Adventista Egyháza ma arra hívatott el, hogy Istent mint Teremtőjét imádja (Jel 14:6-7), amely rendkívüli üzenetet hordoz az utolsó időkben élő világ számára, amikor az evolúciós elmélet oly nagy befolyással bír. Csak akkor maradhatunk Isten különleges, páratlan üzenettel bíró népe, ha nem feledkezünk meg arról, hogy az egyedül egy igaz Isten a Teremtőnk, az evolúciós tan iránt tanúsított legkisebb engedékenység nélkül. Amikor a legtöbb keresztény azt hiszi, hogy Isten felhasználta az evolúciót a teremtésben, az adventistáknak egy különleges üzenetük van, mely szerint Isten az Alkotó, és az evolúció elmélete pusztán egy az ember által kitalált istenek közül, egy szövetségi kapcsolat nélküli, értéktelen bálvány.

Norman Gulley

20. heti olvasmány a KRISZTUS PÉLDÁZATAI 26-27. fejezeteihez (december 13-19).

Jézus tanításaiban újra ás újra lelepleződik a felületes vallásosság csődje. Jézus prédikációi a közepébe vágnak az önigazult magatartásnak, amely annyira eluralkodott abban az időben a vallásos vezetők között. Krisztus szerint, amit az emberek az Istenről hittek, megmutatkozott abban, ahogyan a körülöttük élőkhöz viszonyultak.

Ahogyan János apostol megfogalmazza: "Ha valaki, azt mondja: 'szeretem Istent' a testvérét viszont gyűlöli, az hazug, mert aki nem szeretni a testvérét, akit lát, nem szeretheti az Istent, akit nem lát. Azt a parancsolatot is kaptuk tőle, hogy aki szereti Istent, szeresse a testvérét is."(1Jn 4:20-21).

Ez a lényege annak, amit Jézus az Irgalmas samaritánus példázatában tanított. Arra a kérdésre, hogy "mit kell tennem azért, hogy az örök életet elnyerjem?" (Lk 10:25), Jézus kijelenti, hogy a törvény két oszlopát el kell fogadnunk: szeresd Istent és szeresd felebarátodat, mint magadat. A farizeusok nagyon nehéznek tartották ezt az igazságot, és ez épp olyan nagy kihívás számunkra is ma. A szeretet és a kegyelem olyan mértékben fog áradni a szívünkből a körülöttünk élőkre, amennyi szeretetet és kegyelmet mi magunk megtapasztaltunk Istenben. 

A környezetedben élők iránti szereteted tisztán tükrözi Isten iránti szeretetedet?

Jeffrey Rosario

a Light Bearers szónoka

Light Bearers

 USA