MEGHALLGATHATOD itt: http://podcastmachine.com/podcasts/19165
Itt
találod az összes felolvasást: http://higgyetekazoprofetainak.blogspot.hu/
Az
olvasmány szerkezete:
1. Részlet Ellen White könyvéből
2. Olvasmány a napi bibliai fejezethez
3. A heti olvasmány Ellen White
könyvéhez
Olvasmány - KRISZTUS PÉLDÁZATAI 25. fejezet 153. nap
A
számadás
"Sok
idő múlva pedig megjöve ama szolgáknak ura, és számot vete velük." Amikor
az Úr elszámoltatja szolgáit, minden egyes talentum kamatját jól megvizsgálja.
Az elvégzett munka árulkodik a munkás jelleméről.
Aki öt
talentumot kapott - és az is, aki kettőt -, haszonnal szolgáltatta vissza
Urának a reá bízott képességeket. De semmi elismerést nem igényeltek.
Talentumaikat kapták, és más talentumokat szereztek. A kölcsönkapott talentumok
nélkül azonban nem lett volna nyereség. Tudták, hogy csak kötelességüket
teljesítették. A tőke az Úré volt. A haszon is az övé. Ha a Megváltó nem
árasztotta volna rájuk szeretetét és áldását, elvesztették volna az örökérvényű
kincseket.
Mégis,
amikor a gazda átvette a talentumokat, olyan elismerésben és jutalomban
részesítette a munkásokat, mintha minden az ő érdemük lett volna. Arca sugárzott
az örömtől és elégedettségtől. Boldog volt, hogy megáldhatta szolgáit. Minden
szolgálatért és minden áldozatért megjutalmazta őket. Nem mintha ezzel
tartozott volna, hanem mert szíve túláradt a szeretettől és melegségtől.
"Jól
vagyon jó és hű szolgám - mondta -, kevesen voltál hű, sokra bízlak ezután;
menj be a te uradnak örömébe."
Az Isten
iránti becsületesség, hűség és a szeretetből végzett szolgálat kivívja a menny
elismerését. A Szentlélek minden sugallatát, amely az embert jóságra indítja,
és Istenhez vezeti, feljegyzik a mennyei könyvekben, és az ítélet napján Isten
megdicséri munkásait.
Amikor a
munkások meglátják azokat, akiket Isten általuk mentett meg, együtt örülnek az
Úrral. A mennyben is szolgálhatnak Istennek, mert a földön végzett szolgálatukkal
alkalmasak lettek a mennyei szolgálatra. A földön kialakított jellemünket és
itt végzett szent szolgálatunkat híven tükrözi majd a mennyben elfoglalt
helyünk. Krisztus ezt mondta önmagáról: "Az embernek Fia nem azért jött,
hogy néki szolgáljanak, hanem hogy Ő szolgáljon" (Mt 20:28). Ez volt
munkája a földön, ez munkája a mennyben is. Krisztussal e világban végzett
szolgálatunk jutalmaként - több talentummal és tágabb térrel - vele
dolgozhatunk az eljövendő világban is.
"Eljövén
pedig az is, aki az egy talentumot kapta vala, monda: Uram, tudtam, hogy te
kegyetlen ember vagy, aki ott is aratsz, ahol nem vetettél, és ott is takarsz,
ahol nem vetettél. Azért félvén, elmentem és elástam a te talentumodat a
földbe; ímé megvan ami a tiéd."
Így mentegetőznek
azok az emberek, akik Isten ajándékait semmibe veszik. Istent szigorú
zsarnoknak tartják, aki csak azért figyel rájuk, hogy hibáikat kikémlelve
megbüntesse őket. Azzal vádolják, hogy azt követeli, amit nem adott, és ott
akar aratni, ahol nem vetett.
Sokan
szívükben könyörtelenséggel vádolják Istent, mert igényt tart javaikra és
szolgálatukra. Pedig csak azt adhatjuk neki, ami egyébként is az övé.
"Tőled van minden - mondta Dávid király -, és amiket a Te kezedből
vettünk, azokat adtuk most néked" (1 Krón 29:14). Minden Istené, nemcsak a
teremtés, hanem a megváltás által is. Ennek az életnek minden áldása - és az
eljövendő életé is a golgotai kereszt jegyében árad reánk. Ezért hamis az a
vád, hogy Isten kegyetlen gazda, aki ott is arat, ahol nem vetett.
A gazda
nem utasítja vissza a gonosz szolga vádját, bármennyire jogtalan, hanem érveit
ellene fordítja, és megmutatja, hogy magatartására nincs mentség. Isten olyan
lehetőségekkel és eszközökkel ajándékozta meg, amelyekkel talentumát
kamatoztathatta volna a gazda javára. "El kellett volna... helyezned az én
pénzemet a pénzváltóknál - mondta -; és én megjövén, nyereséggel kaptam volna
meg a magamét."
Mennyei
Atyánk nem igényel sem többet, sem kevesebbet, mint amennyinek elvégzéséhez
képességet adott. Nem helyez szolgáira elhordozhatatlan terheket. "Ő tudja
a mi formáltatásunkat; megemlékezik róla, hogy por vagyunk" (Zsolt
103:14). Mindazt, amit igényel tőlünk, az Ő erejével meg is tudjuk cselekedni.
"Valakinek
sokat adtak, sokat követelnek tőle" (Lk 12 :48). Isten felelőssé tesz
személy szerint mindenkit, aki egy jótával is kevesebbet tesz annál, mint amire
képességet kapott. Az Úr pontosan felméri a szolgálat minden lehetőségét. Fel
nem használt képességeinkkel éppúgy el kell számolnunk, mint azokkal, amelyeket
kamatoztattunk. Isten számon kéri mindazt, amit képességeink helyes
felhasználásával elérhettünk volna. Aszerint ítél meg minket, amit meg kellett
volna tennünk, de nem tettünk, mert képességeinket nem Isten dicsőségére
használtuk. Ha nem is veszítjük el örök életünket, az örökkévalóságban látnunk
kell képességeink kihasználatlanul hagyásának következményeit. Az az ismeret és
képesség, amelyet megszerezhettünk volna, de nem szereztünk, örök veszteség
marad.
Ha pedig
teljesen Istennek szenteljük életünket, és munkánkban útmutatását követjük,
akkor az eredményért Ő vállalja a felelősséget. Isten nem akarja, hogy csak
feltételezzük becsületes erőfeszítéseink sikerét. Nem is szabad gondolnunk a
kudarcra, hanem együtt kell munkálkodnunk Istennel, aki nem ismer kudarcot.
Nem
szabad gyengeségünkről és tehetetlenségünkről beszélnünk. Az ilyen beszéddel
azt tanúsítjuk, hogy nem bízunk Istenben, és nem hiszünk Igéjében. Ha terheink
miatt zúgolódunk, vagy nem akarunk eleget tenni Istentől kapott kötelezettségeinknek,
akkor valójában azt valljuk, hogy Isten kegyetlen gazda, aki olyant kíván,
amihez nem adott képességet.
Sokszor
hajlunk arra, hogy a rest szolgát alázatosnak mondjuk. Az igazi alázatosság
egészen más. Nem jelent szellemi törpeséget, a törekvések hiányát, gyáva
meghunyászkodást, sem pedig a kudarctól félve a terhek lerázását. Az igazán
alázatos ember Isten erejében bízva végrehajtja a menny szándékát.
Isten
maga választja ki az emberi eszközöket. Néha egészen egyszerű embereket a
legnagyobb feladatokkal bíz meg, mert hatalma az emberi gyengeség által
mutatkozik meg. Nekünk megvan a saját mércénk, és ahhoz mérten jelentjük ki az
egyik dolgot nagynak, a másikat pedig kicsinek. Isten azonban nem a mi
normánkkal mér. Ne gondoljuk, hogy Istennek nagy, ami nekünk nagy; vagy ami
nekünk kicsi, neki is az. Nem a mi feladatunk megítélni képességeinket, sem
pedig megválasztani munkánkat. Vegyük fel az Isten által nekünk szánt terhet!
Hordozzuk az Ő nevében, és nála keressünk mindig nyugalmat! A szívvel-lélekkel,
vidáman végzett szolgálat dicsőíti Istent. Örül, ha hálásan vállaljuk
feladatainkat, és ha boldogan fogadjuk azt a megtiszteltetést, hogy munkatársai
lehetünk.
Az
elveszett talentum
A gazda
ezt az ítéletet mondta ki a rest szolgára: "Vegyétek el azért tőle a
talentumot, és adjátok annak, akinek tíz talentuma van." Itt is - mint a
hűséges munkás megjutalmazásánál - nemcsak a végső ítélet által sújtó
büntetésről van szó, hanem arról a fokozatos bűnhődésről, amelyet már ebben az
életben el kell szenvedni. Ugyanaz történik a lélek világában is, mint a
fizikai életben: minden fel nem használt képesség elgyengül és elsorvad.
Törvényszerű, hogy a munka éltet, a tétlenség pedig öl. "Mindenkinek...
haszonra adatik a Léleknek kijelentése" (1 Kor 12:7). A mások áldására
használt képességek gyarapodnak. Ha az ember csak önmagának szolgál velük,
megfogyatkoznak és végül megszűnnek. Aki nem adja tovább azt, amit kapott,
végül nem lesz mit adnia. Megindít egy olyan folyamatot, amely lelki
képességeit elkorcsosítja és végül elpusztítja.
Senki se
gondolja, hogy önző, öncélú élet után beléphet Urának örömébe. Az önzetlen
szeretet örömét nem élvezheti. Nem alkalmas a mennyre. Nem tudná értékelni a
tiszta szeretet légkörét, amely betölti a mennyet. Az angyalok hangja és hárfájuk
zenéje nem szerezne örömet neki. Számára a menny tudománya talány volna.
Az
ítélet napján azok, akik itt a földön nem munkálkodnak Krisztusért; akik
sodródnak az árral; akik minden felelősséget leráznak; akik csak magukra
gondolnak; akik csak a maguk tetszésére élnek, a gonoszokkal együtt lépnek az
egész föld Bírája elé, és a Bíró ugyanazt az ítéletet mondja ki rájuk, mint a
gonosztevőkre.
Sokan,
akik magukat kereszténynek vallják, nem törődnek Isten kívánalmaival, és nem is
látnak ebben semmi rosszat. Azt tudják, hogy az istenkáromló, a gyilkos, a
házasságtörő büntetést érdemel, de ami őket illeti: élvezik a vallásoskodást.
Szívesen hallgatják az evangéliumról szóló prédikációkat, és ezért
kereszténynek tartják magukat. Bár egész életüket öncélúan élték le, mégis
meglepődnek a "vegyétek el azért tőle a talentumot!" ítélet
hallatára, akárcsak a példázatbeli hűtlen szolga. A zsidókhoz hasonlóan
összetévesztik az áldások élvezését az áldások kamatoztatásával.
Sokan
azzal a kifogással vonják ki magukat a keresztény szolgálatból, hogy
alkalmatlanok rá. De vajon Isten az oka ennek? Nem, dehogy! A saját restségük
következménye, és rajtuk múlik, ha ez az állapotuk állandósul. Már most
tapasztalhatják saját jellemükben a "vegyétek el azért tőle a talentumot!"
ítélet kihatásait. Visszaéltek a kapott talentumokkal, és ezért kialszik
életükben a Szentlélek fénye, az egyetlen világosság. A "haszontalan
szolgát vessétek a külső sötétségre" ítélet megpecsételi azt a döntést,
amelyet ők maguk hoztak örök sorsukról.
Mai bibliai szakasz: 5 Mózes 1. fejezete
Elérkeztünk Mózes utolsó, ötödik könyvéhez. A gyűjteményt együttesen Pentateukhosnak nevezik. Mózes ötödik
könyve Mózes utolsó szavait tartalmazza, ahogyan visszatekint Isten Izraelhez
kötődő kapcsolatának történetére. Ez a kapcsolat azt mutatja, hogy Isten nem
változik (Mal 3:6), és „Jézus Krisztus
tegnap és ma és örökké ugyanaz” (Zsid 13:8). Izrael sem sokat változott,
mert lázadó nép voltak, olyanok, akik Isten szeretetére engedetlenséggel
válaszoltak.
Amikor az
egyiptomi hadsereg utolérte őket a Vörös-tengernél, félelmükben ezt mondták „jobb volt volna szolgálnunk az
Égyiptombelieknek, hogynem mint a pusztában halnunk meg” (2Móz 14:12).
Mózes azt mondta: „Ne féljetek... az Úr
hadakozik ti érettetek; ti pedig veszteg legyetek” (2Móz 14:13-14). Nagy
volt az Isten szabadítása! Aztán Izrael elénekelte Mózes énekét: „Kicsoda az istenek közt olyan, mint te
Uram?... Kegyelmeddel vezérled a te megváltott népedet” (2Móz 15:11,13).
Milyen hamar megfeledkeztek erről! Elérkezett az ideje annak, hogy bemenjenek
Kánaánba, arra a földre, amelyet Isten még Ábrahám idejében ígért meg
Izraelnek. Ám a tíz ember, akik visszatértek a föld megkémleléséből, az
óriásokra panaszkodtak, és azt állították, lehetetlen elfoglalni az országot.
Izrael nekik hitt, az Istennek panaszkodott, és azt hitték, hogy az emoreusok
eljönnek és elpusztítják őket, ha nem mennek vissza Egyiptomba (4Móz 14:1-4).
Józsué és
Káleb azonban jó beszámolót hoztak: „az
Úr velünk van: ne féljetek tőlük!” (4Móz 14:9). A nép eldöntötte, hogy
megkövezi ezt a két embert (4Móz 14:10). Mózes megpróbálta megmagyarázni nekik,
hogy ne féljenek, mert Isten meg fogja szabadítani őket úgy, ahogyan korábban
is tette. Annyira lefoglalták őket az óriások, hogy az egyetlen megoldás
számukra az maradt, hogy visszamenjenek a sivatagba. Tudatuk beszűkült, csak
erre tudtak gondolni. Végül eldöntötték, hogy elmennek, és ők maguk harcolnak
az emoreusokkal. Isten figyelmeztette őket, hogy nem megy velük, de ők csak
elmentek, és vereségük önhittségük ostoba voltát bizonyította. Mi vagyunk az új
Izrael, és a Kánaánba való belépés ideje elérkezett. Közülünk is hányan vannak,
akik félnek az utolsó napok óriási eseményeitől és elfelejtik azt, hogy Isten
harcol értünk! Ő azt akarja, hogy maradjunk csendben és ismerjük el, hogy Ő az
Isten (Zsolt 46:10).
Norman Gulley
Southern
Adventist University
19. heti
olvasmány a KRISZTUS
PÉLDÁZATAI 25.
fejezetéhez (november dec 6-12).
Amint Krisztus földi
élete végéhez közeledett, alkalom kínálkozott számára, hogy örök igazságokat
osszon meg a tanítványaival a világ végéről és második eljöveteléről. A
tálentumokról szóló példázat a végidőkről szóló példázatok sorozatának egyike.
Jézus sürgető aggodalma fogalmazódik meg egyházával kapcsolatosan, amelyet itt
hagyott a földön, hogy folytassa országának építését.
Minden attól függ, hogy Krisztus szolgái
hogyan használják kapott tálentumaikat. Akár örökölt vagy szerzett
tálentumaink, magukba foglalják értelmi képességeinket, beszédtehetségünket,
befolyásunkat, időnket, egészségünket, fizikai erőnket, pénzünket stb. Mindenki
közülünk kapott legalább egy tálentumot. A legfontosabb kérdés az, hogy
"mit teszel vele?" Ahogy Jézus erre a kérdésre gondolt, nem azokra a
szolgákra hívta fel a figyelmüket, akik hatalmas összeget kaptak, hanem arra a
szolgára, aki csak egyetlen egyet kapott. Az egy tálentumos szolga az, aki úgy
dönt, hogy elvesztegeti annak a lehetőségét, hogy ura dicsőségére használja
kapott ajándékát.
A lényeges mondanivaló elkerülhetetlen: azok
vannak a legnagyobb veszélyében annak, hogy elpazarolják Istentől kapott
ajándékaikat, akik úgy érzik, hogy nem sok mindennek rendelkeznek, amit fel
tudnának ajánlani. Jézus szerint sok függ tőlünk, akik egy tálentumos szolgák
vagyunk. Mi vagyunk a reflektor fényben. Jézus gazdag lehetőséget lát, látja a
jelentőségét a látszólagos jelentéktelennek. Ne ez legyen a kérdésünk, hogy
"mennyit kaptunk", hanem az, hogy "mit teszünk azzal, amink
van:"
Jeffrey Rosario
a Light Bearers
szónoka
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése