Itt
találod az összes felolvasást: http://higgyetekazoprofetainak.blogspot.hu/
Új olvasmány a fejezet végén a Pátriárkák
és próféták 45. és 46. fejezeteihez
Az
olvasmány szerkezete:
1. Részlet Ellen White könyvéből
2. Olvasmány a napi bibliai fejezethez
3. A heti olvasmány Ellen White
könyvéhez
Olvasmány - PÁTRIÁRKÁK ÉS PRÓFÉTÁK 45. fejezet 399. nap
45.
Jerikó bevétele
A
héberek behatoltak Kánaánba, de nem győzték le azt; emberi szemszögből tekintve
még hosszú, nehéz küzdelmet kellett megvívniuk, hogy az országot birtokukba
vehessék. Hatalmas népek lakták, akik készen álltak, hogy a területükre
beözönlőknek ellenálljanak. A különböző törzseket a közös veszélytől való
félelem kötötte össze. Lovaik és vas harci szekereik, helyismeretük és harci
gyakorlatuk nagy előnyt nyújtott nekik. Továbbá az országot erődítmények,
"[...] nagy és az égig megerősített városok" (5Móz 9:1) őrizték. Az
izraeliták nem remélhettek a maguk erejének birtokában sikert a küszöbön álló
harcban.
Az
ország egyik legerősebb vára - Jerikó, a nagy és gazdag város - közelükben,
gilgáli táboruk előtt feküdt. A termékeny síkság határán fekvő, a trópusok
gazdag és változatos termékeiben bővölködő, a tömör lőrések mögötti büszke
város palotáival és templomaival a fényűzés és a bűn lakhelye volt, ami
kihívást jelentett Izrael Istene ellen. Jerikó a bálványimádás egyik központja
volt és a holdistennőnek, Astarótnak szentelték. Itt összpontosult mindaz, ami
a kánaániták vallásában a leggonoszabb és leglealjasítóbb volt. Izrael népe,
amelynek a bál-peóri bűn félelmetes következménye még frissen élt
emlékezetében, csak irtózattal és utálattal nézhetett e pogány városra.
Józsué
látta, hogy Jerikó legyőzése az első lépés Kánaán elfoglalásához. Mindenekelőtt
az isteni vezetés biztosítékát kereste és ez megadatott néki. Midőn
elmélkedésre és imádkozásra visszavonult a táborból, hogy Izrael Istene a népe
előtt járjon, egy sudár termetű, parancsoló tekintető fegyveres harcost látott
kivont karddal a kezében maga előtt állni. Józsué felszólítására: "[...]
Közülünk való vagy-e te, vagy az ellenségeink közül?" - a válasz ez volt:
"Nem, mert én az Úr seregének fejedelme vagyok, most jöttem." Ugyanaz
a parancs, melyet Mózes kapott a Hóreben: "[...] Oldd le a te saruidat
lábaidról, mert szent a hely, amelyen állasz" (Józs 5:15) nyilatkoztatta
ki a titokzatos idegen igazi jellemét. Krisztus volt az a fenséges, aki Izrael
vezére előtt állt! Szent félelemmel borult arcra, imádkozott és hallotta a
biztatást: "[...] Lásd! Kezedbe adtam Jérikhót és királyát a sereg vitézeivel
együtt" (Józs 6:2). Aztán oktatást kapott a város elfoglalására.
Az
isteni rendelkezésnek engedelmeskedve vezette Józsué Izrael seregét. Nem
kellett támadást intéznie, egyszerűen meg kellett kerülniük a várost, hordozva
Isten ládáját és fújva a kürtöket. Először jöttek a harcosok, válogatott
férfiak serege, akiknek nem képzettséggel, sem vitézséggel, hanem az Isten
rendelése iránti engedelmességgel kellett győzniük. Hét pap kürtökkel követte
őket. Aztán az Isten dicsőségétől övezett frigyláda következett, amit a papok
hordtak olyan öltözetben, mely szent tisztüket hirdette; végül pedig Izrael
serege, törzsenként ki-ki a maga zászlója alatt. Ilyen volt az a menet, amely
körüljárta az elítélt várost. Semmi hang nem hallatszott, csak a hatalmas sereg
lépése és a kürtök ünnepélyes visszhangja a dombok és Jerikó utcái között. A
város megkerülését befejezve a sereg csendben visszatért sátorához és a ládát
helyére tették a sátorban.
A város
őrei ámulattal és aggodalommal figyeltek minden mozdulatot és jelentették
feletteseiknek. Mindeme látványosság jelentőségét nem ismerték; de amikor
látták, hogy a hatalmas sereg naponként megkerüli a várost a szent ládával és a
kísérő papokkal, a jelenet titokzatossága a papok és a nép szívét megrémítette.
Erődítményeiket újból megszemlélték, és biztosak voltak abban, hogy sikeresen
ellen tudnak állni a legerősebb támadásnak. Sokan gúnyolódtak azon az
elgondoláson, hogy ilyen különös felvonulással valamit is árthatnak nekik.
Mások megijedtek, amikor látták a menetet, mely naponként megkerülte városukat.
Emlékeztek, hogy a Vörös-tenger egykor kettévált e nép előtt és a Jordán folyón
át is út készült. Nem tudták elgondolni, milyen további csodát készül tenni
Istenük.
Izrael
serege hat napon át naponta megkerülte a várost. Elérkezett a hetedik nap.
Józsué már hajnalhasadtakor elrendezte az Úr seregét. Most parancsot kaptak,
hogy hétszer kerüljék meg Jerikót, és a kürtök hatalmas zengésekor hangosan
kiáltsanak, mert az Úr kezükbe adta a várost.
Ünnepélyesen
vonult a nagy sereg a pusztulásra szánt kőfalak körül. Minden csendes volt. A
kora hajnal csendjét csak a sok láb lépteinek dobbanása és az időnként
felharsanó kürtszó törte meg. A szilárd kövekből épült tömör falak dacolni
látszottak minden emberi támadással. A falakon az őrök félelme nőttön nőtt,
amikor az első megkerülésre a második, a harmadik, a negyedik, az ötödik majd a
hatodik következett. Mi lehet e titokzatos eljárás célja? Milyen hatalmas
események előtt állnak? Nemsokáig kellett várakozniuk. Amint a hetedik körbejárás
befejeződött, a hatalmas tömeg megállt. A kürtök, amelyek egy idő óta
hallgattak, most úgy harsantak fel, hogy még a föld is megremegett. A szilárd
kőfalak erős tornyaikkal és oromzatukkal meginogtak és alapjaikról felemelkedve
nagy robajjal törmelékként hulltak a földre. Jerikó lakósai megbénultak a
rémülettől, s Izrael seregei benyomultak és elfoglalták a várost.
Mai Bibliai szakasz: 2 Krónikák 33
A Krónikák első és második könyve nagyban
hasonlít a Bírák könyvére: mindháromban felfedezhetjük az ismétlődő mintát:
istentagadás, bajba kerülés, ismét Istenre figyelés, megújulás. A kamaszoknak
van egy szavuk erre. Minden évben, amikor a Bibliai osztályomban megkérem őket,
hogy jellemezzék Istennel való kapcsolatukat, legalább egy diák így szól: „hullámvasút”,
ami azt jelenti, hogy „egyszer fent, egyszer lent”, és több mint az osztály
fele egyetért ezzel. Hogyan szakítsuk meg ezt a kört?
Manassé tankönyvi példáját adja ennek a
„hullámvasút” tapasztalatnak. Odáig ment
az istentagadásban, hogy feláldozta a saját gyermekeit, és boszorkányságot
gyakorolt. Komoly bajba került, amikor az asszírok elfogták, majd
szégyenszemre, megalázva rabságba vitték Babilonba. Végül észhez tért, és
helyreállíttatott. „Nyomorúságában
azonban kérlelte Istenét, az URat, és igen megalázta magát ősei Istene előtt.
És miután imádkozott hozzá, megkönyörült rajta, meghallgatta könyörgését, és
visszavitte országába, Jeruzsálembe” (12.-13. vers új prot. ford.).
Hogyan törjük meg az „egyszer fent, egyszer
lent” körét? Manassé nem tette ezt, de története ad némi segítséget a
megoldáshoz. Ezt olvassuk. „Eltávolította az Úr házából az idegen isteneket
és a bálványokat” (15. vers - új prot. ford.). De később Amon, a fia „áldozott
mindazoknak a bálványszobroknak, amelyeket apja, Manassé készíttetett”
(22.vers - új prot. ford.). Mi lett volna, ha Manassé elpusztította volna a
bálványokat? Mi lett volna, ha azt helyezi előtérbe, hogy kompromisszumok
nélküli apai példát mutat Amonnak? A köztünk élő fiataloknak hűséges,
példamutató apai, sőt, szülői mintára van szükségük, hogy az kivezesse őket a
„hullámvasút” tapasztalat elkerülhetetlen zuhanásaiból.
Jeffrey Marshall
a Fiatalok Jézusért szervezet evangelizációért felelős
alelnöke
55. heti
olvasmány a PÁTRIÁRKÁK ÉS
PRÓFÉTÁK 45. és 46. fejezeteihez
(aug. 14-20).
Miután Isten
dicsőséges módon az izrealiták kezére adta Jerikót, megdöbbentő volt a
vereségük Ainál. A modern olvasó számára ennek az oka különös és durva lehet:
egyetlen férfi, Ákán nem engedelmeskedett Isten egyértelmű utasításainak
Jerikóban, és Izráel egész nemzete elszenvedte a büntetést.
Néha úgy gondoljuk, a tízedik parancsolat:
„Ne kívánd” a legkevésbé fontos a tízből. Mindazonáltal, Ákán bűne – melynek
gyökere a kívánság volt –, és annak szörnyű következményei arra emlékeztetnek
minket, hogy milyen széles körű hatásai vannak annak, ha olyasmire vágyunk, ami
sosem volt nekünk szánva. Nem tudunk légüres térben bűnözni. Mindig vannak nem
szándékolt következmények, akármennyire ügyesen is próbáljuk rejtegetni a
törvényszegésünket.
Ákán története arra is erőteljesen rámutat,
hogy ha a bűnt valaki csak az után vallja meg, hogy az igazság nyilvánosságra
került, az nem mutat igazi megbánást, csak annak reményét, hogy a bűn összes következményétől
megvédje saját magát.
Manapság látjuk olyan emberek példáit, akik
magas pozícióban vannak, és nem ismerik be bűnüket, amíg a körülmények arra nem
kényszerítik őket, néha ezzel ártatlan embereknek és teljes szervezeteknek is
kárt okozva, és a saját hitelességüket is lerombolva. Mennyivel jobb nekünk
olyannak lenni, mint Dávid, aki Isten szerinti ember volt, és aki, bár
vétkezett, mindig megvallotta bűneit, és szívből jövő fájdalommal és alázattal
megbánta azokat.
Carla Baker
presbiter
Spencerville
Hetednapi Adventista gyülekezet
Maryland, USA
Fordította: Gősi Csaba
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése