Itt
találod az összes felolvasást: http://higgyetekazoprofetainak.blogspot.hu/
Az
olvasmány szerkezete:
1. Részlet Ellen White könyvéből
2. Olvasmány a napi bibliai fejezethez
3. A heti olvasmány Ellen White
könyvéhez
Olvasmány - PÁTRIÁRKÁK ÉS PRÓFÉTÁK 47. fejezet 410. nap
A
frigyláda háromszáz évig maradt Silóban. Éli házának bűne miatt a filiszteusok
kezébe került és Silót feldúlták. A láda többé nem került vissza ide a sátorba.
A szent szolgálatot végül a jeruzsálemi templomba helyezték át és Siló
elvesztette jelentőségét. Csak romok mutatják egykori helyét. Sok évszázad
múlva sorsát felhasználták Jeruzsálem intésére. "[...] menjetek csak el az
én helyemre, amely Silóban van" - mondta az Úr Jeremiás próféta által -
"és lássátok meg, hogy mit cselekedtem azzal az én népemmel, Izráelnek
gonoszságáért! Azért úgy cselekszem e házzal, amely az én nevemről neveztetik,
amelyben ti bizakodtok, és e hellyel, amelyet néktek és a ti atyáitoknak adtam,
amint Silóval cselekedtem" (Jer 712.14).
"Mikor
pedig elvégezték [...] a földnek örökbevételét" (Józs 19:49) és minden
törzs elnyerte a maga részét, Józsué is előadta igényét. Mint Káleb, ő is
megkülönböztetett ígéretet nyert örökségét illetően. Mégsem kért magának tágas
tartományt, hanem csak egyetlen várost. És az Úr rendeletére neki adták
"[...] azt a várost, amelyet kért vala [...] és megépíté azt a várost, és
abban lakozék (Józs 19:50). Józsué városának neve "Timnath-Szeráh" (a
megmaradt rész) maradandó bizonysága volt a hódító nemes jellemének és önzetlen
lelkületének. Ahelyett, hogy első lett volna a hódított zsákmány tulajdonba
vételében, igényével mindaddig várt, míg népe legkisebbjét is kiszolgálták.
A
lévitáknak kijelölt városok közül hatot, hármat-hármat a Jordán két partján,
menedékvárosnak nyilvánítottak, ahol az embergyilkos védelmet kereshetett. E
városok kijelölését Mózes rendelte el, hogy oda szaladjon a gyilkos, aki
véletlenül ölt meg valakit. "És legyenek azok a ti városaitok menedékül
[...] és ne haljon meg a gyilkos, míg ítéletre nem áll a gyülekezet elé"
(4Móz 35:12). Ezt a kegyes intézkedést a személyes vérbosszú gyakorlása tette
szükségessé, mely szerint a gyilkoson a meggyilkolt legközelebbi rokona vagy
örököse bosszút állhat. Nyilvánvalóan szándékos bűnesetnél nem volt szükség
bírói kihallgatásra. A vérbosszuló bárhova követhette a gyilkost és megölhette
ott, ahol éppen megtalálta. Az Úr nem látta jónak, hogy e szokást abban az
időben eltörölje, de gondoskodott azok biztonságáról, akik akaratlanul oltották
ki valakinek az életét.
A
menedékvárosok úgy voltak elosztva, hogy félnapi utazással az ország minden
részéből elérhették. Az odavezető utakat állandóan karban kellett tartani, hogy
a menekülő egy pillanatra se legyen akadályoztatva. Végig az úton jelzőtáblákat
kellett felállítani, amelyekre világos és szembetűnő betűkkel írták fel e szót:
"Menedék". E rendelkezést bárki, zsidó, idegen és jövevény igénybe
vehette. De amíg az ártatlanokat nem volt szabad elhamarkodottan megölni,
ugyanakkor a bűnös sem kerülhette el a büntetést. A menekülő ügyét az illetékes
hatóságoknak gondosan ki kellett vizsgálni és csak ha ártatlannak bizonyult a
szándékos gyilkosságban, lehetett őt a menedékvárosban megvédeni. A bűnöst ki
kellett szolgáltatni a vérbosszulónak. Akik jogosultak voltak a védelemre, csak
azzal a feltétellel nyerhették el azt, ha a kijelölt menedék határain belül
maradtak. Ha valaki elbarangolt a kijelölt határon túlra és a vérbosszuló
rátalált, életével kellett fizetnie azért, hogy az Úr gondviselését figyelmen
kívül hagyta. A főpap halála után azonban mindenki, aki védelmet keresett a
menedékvárosokban, szabadon visszatérhetett birtokára.
A gyilkossági
tárgyaláson a vádlottat nem lehetett egyetlen tanú vallomása alapján elítélni,
még akkor sem, ha a körülmények erősen ellene szóltak. Az Úr utasítása így
szólt: "Ha valaki megöl valakit, tanuk szavára gyilkolják meg a gyilkost;
de egy tanú nem lehet elég tanú senki ellen, hogy meghaljon" (4Móz 35:30).
Krisztus volt az, aki ezeket a rendelkezéseket Izrael számára Mózesnek adta,
amikor pedig a földön járt, tanítványait tanította, hogyan bánjanak a
tévelygővel. A Nagy Tanító megismételte a tanítást, hogy egy ember
tanúskodására nem lehet felmenteni vagy elítélni valakit. Egy ember meglátása
vagy véleménye nem dönthet el vitatott kérdéseket. Ezekben a dolgokban kettőnek
vagy még többnek kell társulnia és együtt kell viseljék a felelősséget, hogy "[...]
két vagy három tanú vallomásával erősíttessék minden szó" (Mt 18:16).
Ha pedig
valakit bűnösnek találtak, nem menekülhetett meg sem engesztelés, sem
váltságdíj ellenében. "Aki embervért ont, annak vére ember által ontassék
ki" (1Móz 9:6). "Az olyan gyilkos életéért pedig ne vegyetek el
váltságot, aki halálra való gonosz, hanem halállal lakoljon" (4Móz 35:31).
"[...] oltáromtól is elvidd azt a halálra" szólt az Úr parancsa (2Móz
21:14). "[...] a földnek nem szerezhető engesztelés a vér miatt, amely
kiontatott azon, csak annak vére által, aki kiontotta azt" (4Móz 35:33). A
nemzet biztonsága és tisztasága megkívánta, hogy a gyilkosság bűnét szigorúan
megbüntessék. Az emberi életet, amelyet egyedül Isten adhat, szentül meg kell őrizni.
Mai Bibliai szakasz: Ezsdrás 8
Van úgy, miközben Istennel járunk, hogy
valamit állítunk, hirdetünk, de mégis másként cselekszünk. Azt állítjuk, hogy
Isten hatalma végtelen, mégis emberi védelmi eszközökkel és módszerekkel
vesszük magunkat körül.
Ezsdrás jó példával szolgál arra, hogy hogyan
cselekedhetünk következetesen a hitünk szerint. Ahelyett, hogy a királytól kért
volna katonai kíséretet önmaga és a nép számára, ami arra utalt volna, hogy nem
igazán bízik Isten oltalmában, Ezsdrás Istentől kért védelmet. Böjtöt hirdetett
ezekkel a szavakkal: „Azért böjtölünk, hogy megalázzuk magunkat Istenünk
előtt, és biztonságos utazást kérjünk tőle mind a magunk, mind gyermekeink és
minden tulajdonunk számára” (21. vers – magyar Easy-to-Read [könnyen
olvasható] fordítás). Ezsdrás hitte, hogy „Istenünk keze nyugszik azokon,
akik őt keresik, hogy megvédje őket – de haragja és hatalma zúdul azokra, akik
őt elhagyják” (22.
vers – magyar Easy-to-Read fordítás). És Isten válaszolt is imáikra.
Amikor az Úr felelősséggel ruház fel
bennünket, hűségesen kell elvégeznünk a ránk bízott szolgálatot, tudva azt,
hogy Istennek tartozunk elszámolással. Amikor Ezsdrás útra bocsátotta azokat a
férfiakat, akiket az önkéntesen felajánlott javak hordozására választottak ki,
emlékeztette őket, hogy az Úr szolgálatára különítették el őket, és hogy az
adomány szent. Átvették a lemért és leltárba vett kincseket, és megbízatásuk
szerint hűségesen őrködtek felette.
Izrael Szentje, rendelj olyan
férfiakat és nőket, akikben megbízhatunk, és taníts minket Tebenned bízni!
Pardon Mwansa
56. heti
olvasmány a PÁTRIÁRKÁK ÉS
PRÓFÉTÁK 47. és 48. fejezeteihez
(aug. 21-27).
A gibeoniták
kísérletei a békére és a helyzet megtartására úgy történtek, hogy nem voltak
tekintettel arra az Istenre, aki elől menedéket kerestek. A hamis vallások
rendszerint előnyt akarnak kovácsolni azzal, hogy megtévesztik az isteneket. A
pogányok istenei egyszerűen csak egy ember feletti fokozatot jelentettek, és
így bukott emberi tulajdonságokat jelenítettek meg hóbortos jellemekben.
Ezzel szemben, a mi szövetségmegtartó
Istenünk könyörületes! Józsué és társai megdöbbentek, hogy túljártak az eszükön,
és Isten megfeddte az átverteket, de fogadta is őket. A gibeoniták száműzetése
cselédsorba még mindig áldás volt. A szolgai feladatuk magában foglalta a
szentély szolgálatát. Ahogyan Dávid mondta: „inkább akarnék az én Istenem
házának küszöbén ülni, hogysem lakni a gonosznak sátorában!” (Zsolt. 84:10)
A gibeoniták cselszövése ellenére az Ígéret
földjének elfoglalása tovább haladt. A törzsek elfoglalták az Istentől
elrendelt helyüket különböző távoli helyeken. A messze fekvő területükön Gád,
Rúben és Manassé két és fél törzse úgy döntött, hogy oltárt állít fel a silói
égőáldozati oltár mintájára, amely az egyetlen hely volt az istentiszteletre.
Vádaskodások indultak meg, amelyet az előítélet és a gyanakvás fűtött, és ez
haragot keltett a távoli testvéreik iránt. „Vegyék fejüket!” – szólt az
azonnali válasz, de végül a józanság diadalmaskodott, és követeket küldtek,
hogy rendes helyzetértékelést végezzenek a kérdésben.
A megvádoltak nyugodtak maradtak, és féltő
aggodalmaskodással elmagyarázták, hogy az oltárral nem rivalizálni akartak, az
pusztán jelképes, arra emlékeztető, hogy az egészhez tartoznak. „Akinek igaza
van, még hamis vádakkal szemben is nyugodt és megfontolt maradhat. … Azok,
akiket Krisztus Lelke vezére, olyan szeretettel bírnak, amely hosszútűrő, és viselkedésük
barátságos.”
Kevin James
PARL társigazgató
Southern Union Conference, USA
Fordította: Gősi
Csaba
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése