Itt
találod az összes felolvasást: http://higgyetekazoprofetainak.blogspot.hu/
Az
olvasmány szerkezete:
1. Részlet Ellen White könyvéből
2. Olvasmány a napi bibliai fejezethez
3. A heti olvasmány Ellen White
könyvéhez
Olvasmány - PÁTRIÁRKÁK ÉS PRÓFÉTÁK 72. fejezet 527. nap
Időközben
a hír eljutott Jeruzsálembe is a királyhoz. Dávidot felriasztotta és
megdöbbentette a hír, hogy trónja közvetlen közelében lázadás van kitörőben.
Saját fia, az a fia, akit szeretett és akiben megbízott, elragadja tőle a koronát
és kétségtelenül elveszi az életét is. Ebben a nagy veszélyben Dávid lerázta
magáról levertségét, amely olyan régóta rátelepedett és a korábbi évek
lelkületével felkészült, hogy szembeszálljon e rettenetes veszedelemmel.
Absolon megszemlélte haderőit Hebronban, csak húsz mérföld távolságra
Jeruzsálemtől. A lázadók hamarosan ott lehetnek Jeruzsálem kapuinál.
Palotájából
Dávid kitekintett és megszemlélte fővárosát - "Szépen emelkedik az egész
föld öröme [...] a nagy királynak városa" (Zsolt 48:3). Megborzongott arra
a gondolatra, hogy ezt a szép várost kitegye a vérontásnak és pusztításnak.
Vajon segítségül hívja-e azokat az alattvalóit, akik még hűségesek maradtak
trónjához, és védelmezze meg a várost? Vajon megengedje-e, hogy vér árassza el
Jeruzsálemet? Döntött. A háború borzalmai nem érhetik az Isten által
kiválasztott várost. Elhatározta, elhagyja Jeruzsálemet és azután próbának
teszi ki népe hűségét azzal, hogy alkalmat ad nekik az ő megsegítésére. Ebben a
nagy válságban az volt a kötelessége Isten és népe iránt, hogy fenntartsa azt a
tekintélyt és hatalmat, amellyel Isten ruházta fel. Az összeütközés kimenetelét
Istenre bízta.
Dávid
megalázkodva és szomorúan ment ki Jeruzsálem kapuján - elkergetve trónjáról,
kikergetve palotájából, elválasztva Isten frigyládájától és mindezt dédelgetett
fia lázadása cselekedte vele. A nép hosszú, szomorú temetési menethez hasonlóan
követte. Dávid testőrsége a Kereteusok, a Pelateusok és a Gitteusok hatszázan
Gáthból, Ittai parancsnoksága alatt mind elkísérték a királyt. Dávid azonban
jellegzetes önzetlenségében nem tudott beleegyezni abba, hogy ezek az idegenek,
akik egykor a védelmét kérték, belekeveredjenek ebbe a szerencsétlenségbe.
Kifejezte vele szembeni áldozatkészségük iránti meglepetését. A király azután ezt
mondta a gitteus Ittainak: "Miért jössz el te is mivelünk? Menj vissza, és
maradj a királynál, mert te idegen vagy és vissza is költözhetel szülő
helyedre. Csak tegnap jöttél, és már ma zaklassalak téged, hogy velünk jöjj? Én
megyek oda, ahová mehetek; te pedig térj vissza, és vidd vissza testvéredet is?
irgalmasság és igazság legyen veled" (2Sám 15:19-20).
Ittai
ezt válaszolta: "Él az Úr és él az én uram a király, hogy valahol lesz az
én uram, a király, mind halálában, mind életében, ott lesz a te szolgád
is" (2Sám 15:21). E férfiak a pogányságból tértek át Jahve imádására és
most nagyszerűen bizonyították Istenük és királyuk iránti hűségüket. Dávid
hálás szívvel fogadta odaadásukat veszendő ügyéhez, és átkelt a Kidron patakán,
útban a puszta felé.
A menet
ismét megállt. Szent ruhába öltözött csoport közeledett hozzájuk. "És ímé
vele vala Sádók is, és a Léviták mind, akik az Isten szövetségének ládáját
hordozzák vala" (2Sám 15:24). Dávid követői jó jelként tekintettek erre a
találkozásra. A szent jelkép jelenléte megszabadulásuk és végső győzelmük
záloga volt. Arra ösztönözte az embereket, bátorsággal gyülekezzenek a
királyhoz. A frigyláda távolléte Jeruzsálemből rettegést hoz Absolon támogatói
számára.
A
frigyláda látványa egy rövid pillanatra örömmel és reménységgel töltötte be
Dávid szívét. Hamarosan azonban más gondolatai támadtak. Mint Isten örökségének
kijelölt kormányzója, ünnepélyes felelősség nehezedett rá. Nem személyes
érdekeinek, hanem Isten dicsőségének és Isten népe jólétének a szolgálata
kellett, hogy a király előtt legyen. Isten, aki a kérubok között lakozott, ezt
mondta Jeruzsálemről: "Ez lesz nyugvóhelyem örökre" (Zsolt 132:14).
Isteni felhatalmazás nélkül nem volt joga sem a papnak, sem a királynak arra,
hogy Isten jelenlétének jelképét eltávolítsa onnan. Dávid tudatában volt annak,
hogy szívének és életének összhangban kell lennie az isteni utasításokkal,
különben a frigyláda a szerencsétlenség eszköze lesz inkább, mint a siker
biztosítéka. Nagy bűne folyton szeme előtt volt és az összeesküvésben Dávid már
felismerte Isten igazságos ítéletét. Azt a kardot, amelynek nem szabad soha
eltávoznia a házából, már kihúzták a hüvelyéből. Nem tudta, hogy a küzdelemnek
mi lesz majd az eredménye. Isten nem bízta meg azzal, hogy a választott nép városából
elhozza Isten szent törvényét, amely kinyilvánította az Úr szent akaratát,
amely magában foglalta a királyság alkotmányát és az ország jólétének alapját.
Dávid
ezért ezt parancsolta Sádóknak: "Vidd vissza az Isten ládáját a városba,
ha én az Úr előtt kedves leszek, engem ismét hazahoz, megmutatja nékem azt, és
az ő sátorát. Ha pedig azt mondja: Nem gyönyörködöm benned: Ímhol vagyok,
cselekedjék velem úgy, amint néki tetszik" (2Sám 15:25-26).
Dávid
hozzátette: "Nemde nem próféta vagy-é te? Azért menj haza békességben a
városba. Akhimás is, a te fiad és az Abjátár fia, Jonathán, a ti két fiatok,
veletek együtt. Lássátok, ímé itt időzöm, ennek a pusztának sík mezején, míg
tőletek hír jő, és nékem izentek" (2Sám 15:27-28). A városban a papok jó
szolgálatot tehetnek neki azzal, hogy megtudják a lázadók mozdulatait és
titokban közlik ezeket a királlyal, Akhimás és Jonathán útján.
Mai Bibliai szakasz: Zsoltárok 50
Ez a zsoltár azt a nagy és
ünnepélyes pillanatot írja le, amikor Isten megnyitja a bírósági tárgyalást, és
elkezd ítélkezni a népe felett. A tárgyalás kimenetele alatt viszont hiába
bizonyul Izráelre, hogy az Istennel kötött szövetségén alapulva, az indítéka
helyes volt, ha közben az emberek mégsem éltek a szövetség szerint. Vallásosak
voltak, de nem eléggé. Követték a hagyományt, de nem aszerint éltek.
Megdöbbentő, amit Isten
vádként felhoz a népe ellen. „Hogy mered
emlegetni a rendelkezésemet, és a szádra venni a szövetségemet? Hiszen te
gyűlölöd a feddést, és elveted a szavamat!”
(16-17. vers – új prot. ford.) Majd miután részletezte a vétkeket, Isten így
folytatja. „Ilyeneket csinálsz, és én hallgassak? Azt
hiszed, én is olyan vagyok, mint te?” (21/a vers) Nem viselkedtél megfelelően, de mivel nem szóltam, azt gondoltad, hogy
beleegyeztem. Hűségesen követed a vallásodat, szentként beszélsz, de mégis, úgy
kezeled az utasításomat, mint ami nem fontos. „Megfeddelek, és
mindezt a szemedre vetem!” (21/b vers)
Bámulatos, hogy Isten a Föld nemzeteit esküdtszéktagoknak és tanúknak nevezi ki a népe tárgyalása alatt! A jelenben más nép bíráskodik felettünk. Még azok is, akik nem ismerik el Istent, azt várják, hogy másképpen viselkedjünk, és csalódottak, ha mi nem így teszünk. Azért „feddhetetlenek és romlatlanok legyetek, Isten hibátlan gyermekei az elfordult és elfajult nemzedékben, amely között ragyogtok, mint a csillagok, a világban…” (Fil 2:15) Jézus kér minket, hogy engedjük a világosságunkat fényleni mások előtt, és jó cselekedeteink vezessék őket, hogy végül ők is imádhassák a mi Atyánkat a Mennyben (Máté 5:16). Bár az egyház gyakran döntött olyan módon, ami csökkentette Isten fontosságát mások előtt, nekünk egyenként és gyülekezetként az a csodálatos feladatunk van, hogy mentsük meg, és tartsuk fenn Isten jó hírét a Földön.
Isten meglepő orvossága a népe számára a vallásos gyengeségére az, hogy az övéi vigyenek hálaáldozatot elébe, és köszönjék meg Istennek, amit értük tett. Ez teszi Őt valóságosan megtapasztalható lénnyé a számunkra. Ugyan lehetséges megtartani a vallási formaságot, anélkül, hogy igazi kapcsolatunk lenne Istennel. A hálaadás erősíti az Istenbe vetett hitünket, s tudjuk, hogy közbenjár az érdekünkben. Tudatosítja bennünk, hogy Ő él, és aktívan jelen van a mindennapi életünkben. Elfogadja az imánkat a gyülekezet falai között, az otthonunkban vagy az utcán.
Garth Bainbridge
73. heti
olvasmány a PÁTRIÁRKÁK ÉS
PRÓFÉTÁK 72. fejezetéhez
(dec. 18-24.).
Dávid saját ítéletét mondta ki, amikor
négyszeres visszafizetést kiáltott Náthán próféta példatörténetét hallgatva.
Elvesztette Bethsabétől származó elsőszülöttjét, majd a saját fia, Amnon
követte el a förtelmes és természetellenes bűnt húgával, Dávid lányával. „Két
év alatt Amnonnak bőségesen lett volna alkalma a bűnbánatra, de kitartott önző
kívánságai mellett.”
Dávid megkísérelte megbüntetni Absolont a
tetteiért, amelyekre talán sosem került volna sor, ha Dávid rendesen
fegyelmezi, illetve vezeti a családját, úgy, ahogyan Isten elrendelte, hogy egy
családfőnek kell tennie. Dávid ezután elszenvedte a fia áruló cselekedeteit,
amikor Absolon megkísérelte átvenni a trónt és meggyilkolni a saját apját.
Dávidot egyik főtanácsnoka, Akhitófel is elárulta, akit a legrátermettebb és
legagyafúrtabb politikai vezetőnek tartottak. Akhitófelről megtudjuk, hogy
Bethsabé nagyapja, és ezért érezte szükségét a bosszúnak Dávid szégyentelen
cselekedete miatt. Tudván, hogy a cselekedeteit követően nincsen visszaút,
Akhitófel önkezével vetett véget életének, amikor rájött, hogy Dávid győzni fog
Absolon felett.
Azonban Isten még mindig szerette Dávid
királyt, és kegyeltjének hívta, aki a Zsidók 11-ben a hithősök között is
szerepel. Mi tartotta ezt a férfit Isten kegyében? Megbánta az összes és
valamennyi bűnét, őszintén, nyíltan, teljes szívével és lelkével. Elismerését
fejezte ki Isten igazságosságáért, és csakúgy, mint Jób, sosem szitkozódott
vagy panaszkodott a bűnös cselekedetei természetes következményei miatt. A
menny szereti a bűnöst, aki felvállalja bűnét, és alázatosan Istenhez fordul
kegyelemért és bocsánatért.
Cathy Zuver
Fordította: Gősi
Csaba
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése