Itt
találod az összes felolvasást: http://higgyetekazoprofetainak.blogspot.hu/
Az
olvasmány szerkezete:
1. Részlet Ellen White könyvéből
2. Olvasmány a napi bibliai fejezethez
3. A heti olvasmány Ellen White
könyvéhez
Olvasmány - PÁTRIÁRKÁK ÉS PRÓFÉTÁK 72. fejezet 531. nap
Dávid és
minden csapata - harcosok és államférfiak - öregemberek és fiatalok, asszonyok
és gyermekek, az éjszaka sötétségében átkeltek a mély és sebes sodrású folyón.
"[...] míg megvirrada; egy sem hiányzék, aki által nem ment volna a
Jordánon" (2Sám 17:22).
Dávid és
haderői Mahanáimba vonultak vissza, amely annak idején Isbóset királyi
székhelye volt. Ez erősen megerősített város volt, amelyet hegyes terület vett
körül és így kedvező menedékhelynek bizonyult háború esetén. Élelemmel jól
ellátott vidék volt és a lakói barátságosan viszonyultak Dávid ügyéhez. Itt még
sokan csatlakoztak hozzá, miközben a törzs gazdag tagjai bőségesen ellátták
őket élelemmel és más terményekkel, amelyekre szükségük volt.
Khúsai
tanácsa elérte célját, alkalmat szerzett Dávid megszabadulására. A
meggondolatlan és indulatos Absolon azonban nem tudta sokáig fékezni magát és
hamarosan felkerekedett atyja üldözésére. "[...] átkele Absolon a
Jordánon, ő és Izráelnek férfiai mindnyájan ővele" (2Sám 17:24). Absolon
Amasát, Dávid húgának, Abigailnak a fiát tette meg haderői főparancsnokává.
Serege nagy volt, de gyakorlatlan és fegyelmezetlen, nagyon szegényesen volt
felkészülve ahhoz, hogy megállja a helyét atyja kipróbált katonáival szemben.
Dávid
három csapatba osztotta seregének harcosait Joáb, Abisai és a Gitteus Ittai
parancsnoksága alatt. Az volt a szándéka, hogy ő maga vezeti majd a hadsereget
a harcba. E szándéka ellen azonban a hadsereg vezetői, a tanácsosok és az
emberek hevesen tiltakoztak. "Ne jöjj" - mondták - "mert ha
netalán mi megfutamodunk is, velünk nem gondolnak, és ha felerészben meghalunk
is, velünk semmit sem gondolnak; de te teszesz annyit, mint mi tízezeren: jobb
azért, hogy te a városból légy nékünk segítségül. Monda azért nékik a király:
Ami néktek jónak tetszik, én azt mívelem" (2Sám 18:3-4).
A város
falairól teljes hosszában jól láthatók voltak a felkelő hadsereg arcvonalai. A
trónbitorlót hatalmas sereg kísérte, amelyhez képest Dávid serege csak maroknyi
volt. Amikor a király az ellenséges seregre tekintett, elméjében elsősorban nem
a koronára és az országra gondolt, sem a saját életére, amely a csata
kimenetelétől függött. Az atya szíve megtelt szeretettel és sajnálkozással
lázadó fiáért. Amikor pedig serege kivonult a város kapuján, Dávid ott állt és
bátorította hűséges katonáit, bátran menjenek előre és bízzanak, mert Izráel
Istene nekik adja a győzelmet. Még itt sem tudta azonban Absolonért érzett
szeretetét feledni. Amikor Joáb, aki az első csoportot vezette, elhaladt a
király mellett, akkor ez a kiváló katona, aki a csataterek százairól mindig
győztesen tért vissza, megállt egy pillanatra és meghajtotta büszke fejét, hogy
meghallgassa uralkodója utolsó utasítását. Dávid pedig remegő hangon ezt mondta
neki: "Az én fiammal, Absolonnal én érettem kíméletesen bánjatok"
(2Sám 18:5). Abisai és Ittai szintén ezt a megbízatást kapták:
"Kíméljétek, bárki legyen, az ifjút, Absolont" (2Sám 18:12). A király
aggályoskodása azt látszott kijelenteni, hogy Absolon drágább volt királyságánál,
drágább a trónjához hűségesnek megmaradt alattvalóinál. Dávidnak e fia iránt
kinyilvánított szeretete azonban csak növelte a katonák méltatlankodását és
ellenszenvét Absolon iránt.
A
csatatér a Jordán közelében egy erdős területen feküdt. Ez a terület nem volt
éppen előnyös Absolon számára katonái nagy létszáma miatt. Az erdő sűrűségei és
mocsaras helyei között a képzetlen és fegyelmezetlen katonák csoportjai
összezavarodtak és irányítatlanná váltak. Ennek tulajdonítható, hogy
"[...] megvereték ott az Izráel népe a Dávid szolgái által, és nagy
veszteség volt ott azon a napon, mintegy húszezer emberé" (2Sám 18:7).
Absolon, amikor látta, hogy ez a nap számára elveszett, megfordult, hogy
meneküljön. Feje azonban dús hajánál fogva fennakadt egy terebélyes fa ágai
között és az öszvére, amelyen ült, kiszaladt alóla. Tehetetlenül ott maradt a
fán függve, zsákmányul kiszolgáltatva ellenségeinek. Ebben az állapotban
bukkant rá egy katona, aki a király nemtetszésétől félve megkímélte Absolon
életét, de jelentette Joábnak, amit látott. Joábot, nem fékezte semmiféle
lelkiismeret furdalás. Valamikor pártolta Absolont, két alkalommal kibékítette
Dáviddal, de Absolon szégyentelenül visszaélt bizalmával. Ha Joáb közbenjárása
útján nem kerül Absolon előnyös helyzetbe, akkor ez a lázadás, minden
borzalmával együtt sohasem következett volna be. Most Joáb hatalmában volt,
hogy egyetlen csapással e gonosznak a felbujtóját megsemmisítse. "[...] és
vőn három nyilat kezébe és Absolonnak szívébe lövé, minthogy még élt a cserfán
[...] Absolont pedig felvevék, és veték őt az erdőn egy nagy verembe, és igen
nagy rakás követ hányának reá" (2Sám 18:14.17).
Így
pusztult el a lázadás felbujtója Izraelben. Akhitófel önkezével vetett véget
életének. A herceg Absolon, akinek ragyogó szépsége Izrael büszkesége volt
ifjúsága virágában, nem a harcmezőn esett el dicsőségesen, hanem egy fa ágain
függve érte utol a halál szégyenletes módon. Holttestét egy gödörbe dobták és halom
kővel takarták le az örök szégyen jeleként. Absolon még életében költséges
emlékoszlopot emeltetett maga számára a király völgyében. Az egyetlen emlékmű,
amely sírját megjelölte, a kőrakás a pusztában.
A
lázadás vezérét megölték. Joáb a trombita hangjával visszarendelte hadseregét a
menekülő sereg üldözéséből és azonnal hírnököket küldött a királyhoz, hogy
közöljék vele a hírt a harc kimeneteléről.
A város
falán álló őr, amikor kitekintett a csatatér irányába, felfedezte, hogy egy
férfi egyedül fut a város kapuja felé. Hamarosan egy másik férfi és láthatóvá
vált. Amikor az első férfi közelebb ért, az őr így szólt a királyhoz, aki a
kapu mellett várakozott: "Amint látom, az elsőnek olyan a futása, mint
Akhimásnak, a Sádók fiának; és monda a király: Jó ember az, és jó hírrel jő.
Kiáltván azért Akhimás, monda a királynak: Békesség! És meghajtá magát arccal a
földre a király előtt, és monda: Áldott az Úr a te Istened, ki kezedbe adta az
embereket, kik felemelték kezeiket az én uram ellen, a király ellen. Monda
akkor a király: Hogy van Absolon fiam" (2Sám 18:27-29). E kérdésre Akhimás
kitérő választ adott.
A
második hírnök sírva érkezett: "Ezt izenik a királynak, az én uramnak,
hogy az Úr megszabadított ma téged mindeneknek kezéből, akik ellened támadtak
volt. Monda a király Kúsinak: Hogy van Absolon fiam?" A hírnök képtelen
volt elrejteni a súlyos hírt és azért így válaszolt: "Úgy legyenek az én
uramnak, a királynak minden ellenségei, és valakik te ellened gonoszul
feltámadnak, mint a te fiad" (2Sám 18:31-32). Dávidnak ez elegendő volt,
nem kérdezősködött tovább, hanem lehajtott fejjel "[...] felméne a kapu
felett való házba, és síra és ezt mondja vala mentében: Szerelmes fiam,
Absolon! édes fiam, édes fiam Absolon! bár én haltam volna meg te helyetted,
Absolon, édes fiam, szerelmes fiam!" (2Sám 18:33).
A
győztes hadsereg a csatatérről visszatérőben megközelítette a várost,
diadalittas kiáltásaiktól visszhangzottak a halmok. Amikor azonban bevonultak a
város kapuján, elhalt a kiáltás, zászlóikat leengedték, lehajtott fővel és a
földre szegezett tekintettel meneteltek. Inkább hasonlítottak a vereséget
szenvedtekhez, mint a győzőkhöz. A király nem várt rájuk a kapuban, hogy
üdvözölje és megdicsérje őket, hanem a kapu felett lévő kis helyiségből
hallatszott jajgató sírása: "Szerelmes fiam, Absolon! édes fiam, édes
fiam, Absolon! bár én haltam volna meg te helyetted, Absolon, édes fiam,
szerelmes fiam!" (2Sám 18:33).
"És
gyászra fordult a szabadulás azon a napon az egész népre nézve, mert a nép azon
a napon hallja vala, hogy beszélik: Így bánkódik a király az ő fián. És
belopózkodék a nép azon a napon, bemenvén a városba, mint lopózkodni szokott a
nép, mely szégyenli magát, hogy a harcból elmenekült" (2Sám 19:2-3).
Joáb
méltatlankodott. Isten a diadalra és a boldogságra adott nekik okot. A
legnagyobb lázadást, amely valaha is volt Izraelben, leverték, és ezt a nagy
győzelmet ünneplés helyett gyásszá változtatták azért a királyfiért, akinek
bűne az emberek ezreinek vérébe került. Ezért ez a faragatlan és nyers fővezér
a királyhoz ment és merészen ezt mondta: "Megszégyenítetted e mai napon
minden te szolgáidnak orcáját, kik e mai nap a te lelkedet megszabadították, és
a te fiaidnak és leányaidnak lelkeit, és feleségidnek lelkeit, és ágyasidnak
lelkeit; Szeretvén azokat, akik téged gyűlölnek és gyűlölvén azokat, akik téged
szeretnek; mert kijelentetted ma, hogy előtted a vezérek és szolgák mind
semmik; mert tapasztaltam ma, hogy csak élne Absolon, ha mi mindnyájan
meghaltunk volna is ma, jobbnak tetszenék néked. Azért most kelj fel, menj ki,
és szólj kedvök szerint a te szolgáidnak; mert esküszöm az Úrra, hogy ha ki nem
jössz, ez éjjel egy ember sem marad melletted, és ez gonoszabb lesz reád nézve
mindama nyomorúságnál, mely veled történt ifjúságodtól fogva, mind e mai napig"
(2Sám 19:5-7).
Nyers és
kegyetlen volt a beszéd a megtört szívű király számára, de Dávid nem neheztelt
meg érte. Tudta, hogy hadvezérének igaza van, ezért lement a kapuhoz és
bátorító, dicsérő szavakkal üdvözölte katonáit, amint azok elvonultak előtte.
Mai Bibliai szakasz: Zsoltárok 54
Ebben a zsoltárban egy sürgős
segélykiáltással találkozunk, amikor a zifeusok felfedték Saul előtt Dávid
búvóhelyét, és segítséget ajánlottak a nyomra vezetésben. A zifeusok Dávid
törzséből, Júdából valók voltak, mégis elárulták őt Saulnak. Ha úgy érzed, hogy
valaki elárult téged, akiről azt gondoltad, hogy benne megbízhatsz, akkor ez a
zsoltár neked szól. Vagy bizonyos értelemben nem mindnyájunknak szól, akik
ebben a félelmetes világban élünk, ahol minden nap szükségünk van arra, hogy
térdre essünk és kérjük Istent, hogy szabadítson meg, védelmezzen és tartson
meg minket?
Ennek a zsoltárnak a központi gondolata a 4.
versben található: „Isten a segítőm
nékem, az Úr az én lelkemnek támogatója.” Ezért fordul Dávid Istenhez
szorult helyzetében. Az eredeti héberben az első két vers ugyanúgy kezdődik: „Ó
Isten!” – „Ó, Isten szabadíts meg engem;
Ó Isten hallgass meg engem.” Dávid imája nagyon egyszerű és közvetlen.
Amikor Péter süllyedt, elég volt neki felkiáltani: „Uram, ments meg”, és Jézus
karja azonnal kinyúlt, hogy megmentse őt. Amikor bajban vagy, imád nagyon
egyszerű és lényegre törő, gyakran csak ennyi, hogy „Istenem, segíts!” Isten
nem veti meg ennek az imának az egyszerűségét.
Dávid három isteni tulajdonságot nevez meg:
„Isten, a te neveddel szabadíts meg
engemet, és a te hatalmasságoddal
állj bosszút értem... a te igazságod
által rontsd meg őket.” Isten saját neve „Jehova” benne rejlik a mi megváltónk
Jézus nevében (Yeshua —
Jehova megment). Péter kijelentette: „És
nincsen senkiben másban idvesség: mert nem is adatott emberek között az ég
alatt más név, mely által kellene nékünk megtartatnunk” (ApCsel 4:12).
Hatalmánál fogva meg tud menteni bennünket: „Veled
van Istened, az Úr, ő erős, és megsegít” (Sof 3:17). Ő megszabadít
bennünket attól, ami fenyeget bennünket, mert Ő igaz és hűséges a szövetséghez,
amelyet népével kötött.
Dávid várja ezt a szabadítást, amikor ezt
mondja: „Kész szívvel áldozom néked:
áldom a te nevedet, Uram, mert jó.” A kész szívvel való áldozás nem egy
kikényszerített, és még csak nem is elvárt - ez önkéntes „plusz”, hálánk jele
Megváltó Istenünk iránt. Amikor győzünk, el kell ismernünk, hogy Isten szerezte
a győzelmet, egyébként könnyen elfelejtjük azt az időt, amikor segítségért
kiáltottunk Hozzá, és helyzetünk megváltozott.
Garth
Bainbridge
73. heti
olvasmány a PÁTRIÁRKÁK ÉS
PRÓFÉTÁK 72. fejezetéhez
(dec. 18-24.).
Dávid saját ítéletét mondta ki, amikor
négyszeres visszafizetést kiáltott Náthán próféta példatörténetét hallgatva.
Elvesztette Bethsabétől származó elsőszülöttjét, majd a saját fia, Amnon
követte el a förtelmes és természetellenes bűnt húgával, Dávid lányával. „Két
év alatt Amnonnak bőségesen lett volna alkalma a bűnbánatra, de kitartott önző
kívánságai mellett.”
Dávid megkísérelte megbüntetni Absolont a
tetteiért, amelyekre talán sosem került volna sor, ha Dávid rendesen
fegyelmezi, illetve vezeti a családját, úgy, ahogyan Isten elrendelte, hogy egy
családfőnek kell tennie. Dávid ezután elszenvedte a fia áruló cselekedeteit,
amikor Absolon megkísérelte átvenni a trónt és meggyilkolni a saját apját.
Dávidot egyik főtanácsnoka, Akhitófel is elárulta, akit a legrátermettebb és
legagyafúrtabb politikai vezetőnek tartottak. Akhitófelről megtudjuk, hogy
Bethsabé nagyapja, és ezért érezte szükségét a bosszúnak Dávid szégyentelen
cselekedete miatt. Tudván, hogy a cselekedeteit követően nincsen visszaút,
Akhitófel önkezével vetett véget életének, amikor rájött, hogy Dávid győzni fog
Absolon felett.
Azonban Isten még mindig szerette Dávid
királyt, és kegyeltjének hívta, aki a Zsidók 11-ben a hithősök között is
szerepel. Mi tartotta ezt a férfit Isten kegyében? Megbánta az összes és
valamennyi bűnét, őszintén, nyíltan, teljes szívével és lelkével. Elismerését
fejezte ki Isten igazságosságáért, és csakúgy, mint Jób, sosem szitkozódott
vagy panaszkodott a bűnös cselekedetei természetes következményei miatt. A
menny szereti a bűnöst, aki felvállalja bűnét, és alázatosan Istenhez fordul
kegyelemért és bocsánatért.
Cathy Zuver
Fordította: Gősi
Csaba
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése