Itt
találod az összes felolvasást: http://higgyetekazoprofetainak.blogspot.hu/
Az
olvasmány szerkezete:
1. Részlet Ellen White könyvéből
2. Olvasmány a napi bibliai fejezethez
3. A heti olvasmány Ellen White
könyvéhez
Olvasmány - PÁTRIÁRKÁK ÉS PRÓFÉTÁK 72. fejezet 530. nap
Miután
Akhitófelnek sikerült saját biztonságát megerősíteni az összeesküvésben, arra
buzdította Absolont, hogy azonnal vegye üldözőbe Dávidot: "Engedj
kiválasztanom tizenkétezer embert, hogy felkeljek, és üldözzem Dávidot ez
éjjel. És megtámadom őt, míg fáradt és erőtlen kezű; megrettentem őt, és
megfutamodik az egész nép, mely vele van; és a királyt magát megölöm. És
visszavezetem tehozzád az egész népet, mert az egésznek visszatérése attól a férfiútól
függ, akit te üldözöl; és akkor az egész nép békességben lesz" (2Sám 17:1-3).
Ezt a tervet a király többi tanácsosai is helybenhagyták. Ha azonban követik a
tervben foglalt tanácsokat, akkor bizonyos, hogy Dávidot csak Isten közvetlen
közbelépése mentheti meg. Az eseményeket azonban olyan valaki irányította,
akinek a bölcsessége nagyobb volt Akhitófel bölcsességénél. "Az Úr
parancsolta vala pedig, hogy az Akhitófel tanácsa elvettessék, mely jó vala,
hogy veszedelmet hozzon az Úr Absolonra" (2Sám 17:14).
Khúsait
nem hívták meg a tanácskozásra, ő pedig hívatlanul nem tolakodott oda, nehogy a
kémkedés gyanúját keltse maga ellen. A tanácskozás befejezése után azonban maga
Absolon közölte vele Akhitófel tervét. Khúsai látta, hogyha az ajánlott tervet
követnék, akkor Dávid elveszne. Ezért így szólt: "Nem jó tanács az,
amelyet Akhitófel ez egyszer adott. És monda Khúsai: Tudod magad, hogy a te
atyád és az ő emberei igen erős vitézek és igen elkeseredett szívűek, mint a
kölykeitől megfosztott medve a mezőn. Annakfelette a te atyád igen hadakozó
ember, ki nem alszik a néppel együtt. Ilyenkor ő valami barlangban lappang,
vagy valami más helyen" (2Sám 17:7-9). Azután azzal is érvelt, hogyha
Absolon haderői üldöznék Dávidot és nem tudnák elfogni a királyt, és így
kudarcot szenvednének, akkor ez bizony elcsüggesztené őket és mindez nagy kárt
okozna Absolon ügyének: "[...] mert az egész Izráel tudja, hogy a te atyád
igen erős vitéz, és azok is, akik vele vannak, erős vitézek" (2Sám 17:10).
Másik tervet tanácsolt, amely vonzó volt a hiú és önző természetű Absolon
számára, aki vágyott kimutatni erejét.
"Én
azért azt tanácsolom, hogy gyűjtsd magadhoz az egész Izráelt Dántól fogva mind
Bersebáig, oly számban, mint a tenger partján való föveny; és magad is menj el
a hadba. Akkor aztán támadjuk meg őt azon a helyen, ahol található, és úgy
lepjük meg őt, miként a harmat a földre esik, hogy se közüle, se azok közül,
akik vele vannak, egy se maradjon meg. Ha pedig városba szaladna, mind az egész
Izráel köteleket húzzon a város körül, és vonjuk azt a patakba, hogy még csak
egy kövecskét se találjanak ott."
"És
monda Absolon és Izráelnek minden férfia: Jobb az Arkeabeli Khúsainak tanácsa
az Akhitófel tanácsánál" (2Sám 17:11-14). Volt azonban valaki, akit Khúsai
tanácsa nem csapott be, aki világosan meglátta Absolon végzetes tévedésének
eredményét. Akhitófel már tudta, hogy a lázadó ügye elveszett. Azt is tudta,
hogy bármi lehet is majd Absolon sorsa, de annak a tanácsosnak a számára nem
volt semmi remény, aki felbujtotta őt a legnagyobb bűnre. Akhitófel bátorította
fel Absolont a lázadásra. Az ő tanácsa vette rá a legundorítóbb gonoszság
elkövetésére, atyjának megszégyenítésére. ő tanácsolta Dávid megölését és
tervelte ki ennek teljesítését. ő vágta el az utolsó lehetőségét is annak, hogy
Absolon kibékülhessen a királlyal. Most pedig Absolon más valakit részesített
előnyben. Az irigy, haragos és elkeseredett Akhitófel pedig "[...]
megnyergelé szamarát, és felkelvén elméne házához, az ő városába; és
elrendezvén háznépének dolgát, megfojtá magát, és meghala" (2Sám 17:23).
Ez lett az eredménye egy olyan ember bölcsességének, aki igen magas szellemi
adottságai ellenére nem Istentől kért tanácsot. Sátán az embereket hízelgő
ígéretekkel csábítja el. Végül azonban minden lélek rájön arra, hogy "a
bűn zsoldja a halál" (Róm 6:23).
Khúsai
nem volt bizonyos abban, hogy az ingadozó király majd követi-e tanácsát. Ezért
időt nem vesztegetve azt üzente Dávidnak, hogy késlekedés nélkül keljen át a
Jordán túlsó partjára. A papoknak, akik üzenetét a fiaik útján közvetítették,
azt mondta: "Ilyen s ilyen tanácsot adott Akhitófel Absolonnak és Izráel
véneinek; én pedig ilyen s ilyen tanácsot adtam. Azért sietve küldjetek el, és
izenjétek meg Dávidnak ilyen szóval: Ne maradj ez éjjel a pusztának mezején,
hanem inkább menj át, hogy valamiképpen el ne nyelettessék a király és az egész
nép, mely vele van" (2Sám 17:15-16).
Az
üzenetet vivő ifjakra gyanakodtak és üldözőbe is vették őket, de sikerült
teljesíteniük küldetésüket. A menekülés első napjának végén Dávid a fáradságtól
és fájdalomtól kimerülve, megkapta azt az üzenetet, hogy még az éjjel át kell
kelnie a Jordánon, mert fia az életére tör.
Milyen
érzései lehettek az atyának és királynak, akit ilyen kegyetlen igazságtalanság
ért a fia részéről, és aki ebbe a szörnyű veszélybe került? A hatalmas, erős
embert, a háborúkban edzett férfit, a királyt, akinek a szava törvény volt,
akit szeretett fia árult el, - akinek sok mindent elnézett és akiben balgán
megbízott - akivel igazságtalanul bántak és elhagyták azok az alattvalói,
akiket a tisztelet és a hűség legerősebb szálai kötöttek hozzá - vajon milyen
szavakban önthette ki most Dávid lelkének érzéseit? Legsötétebb
megpróbáltatásának órájában Istenben bízott és így énekelt:
"Uram!
mennyire megsokasodtak ellenségeim!
sokan
vannak a reám támadók!
Sokan
mondják az én lelkem felől:
Nincs
számára segítség Istennél.
De te,
óh Uram! paizsom vagy nékem,
dicsőségem,
az, aki felmagasztalja az én fejemet.
Felszóval
kiálték az Úrhoz,
és ő
meghallgata engemet az ő szentsége hegyéről.
Én
lefekszem és elalszom; felébredek,
mert az
Úr támogat engem.
Nem
félek sok ezernyi néptől sem,
amely
köröskörül felállott ellenem.
Kelj fel
Uram, tarts meg engem Istenem,
mert te
verted arcul minden ellenségemet;
a
gonoszok fogait összetörted.
Az Úré a
szabadítás;
legyen a
te népeden a te áldásod"
(Zsolt
3:2-9).
Mai Bibliai szakasz: Zsoltárok 53
Az 53. zsoltár majdnem tökéletes mása a
14.-nek. A 14. zsoltárt Dávid úgy írta meg, ahogy ma is ismerjük, de ez a
zsoltár annak átdolgozása egy újabb helyzetre vonatkozóan. Mindkettő a bolond
gonosztevőkhöz szól, akik azt mondják, hogy nincsen Isten, de mindegyik zsoltár
az istentagadó gonosztevők más-más csoportjára vonatkozik. E zsoltár szerint „majd egyszer igen megrettennek, akik addig
nem rettegtek! Mert szétszórja Isten a támadóid csontjait, megszégyeníted őket,
mert Isten megvetette őket” (6. vers). Ez az után íródhatott, miután
Szanhérib megtámadta Jeruzsálemet, csak hogy Isten angyala elpusztítsa a 185
ezer fős hadseregét, és a csontjaikat szétszórva hagyja a város falain kívül.
„A
bolond azt mondja a szívében, hogy nincs Isten” (2. vers) Ez nem azt
jelenti, hogy tagadná Isten létezését. Az ősi világban gyakorlatilag senki sem
volt ateista, mindenki hitt a természetfeletti lények létezésében. Ám a bolond
életvitele nincsen tekintettel Istenre. Szerinte Isten beleavatkozik az
életébe, és ezt ő inkább nem szeretné. Mégis, ha a dolgok rosszra fordulnak, a
saját szívével vitatkozik, és ösztönösen egy nála nagyobb külső hatalomhoz
folyamodik.
Ha azzal a gondolattal éljük a mindennapi
életünket, hogy Isten nem létezik, valóban a legnagyobb bolondok vagyunk. Vagy
ha Istent egy „szombati dobozban” tartjuk, amit naplementekor bezárunk, hogy
folytathassuk a saját önző, kusza életünket a következő hat nap folyamán, és
alig-alig gondolunk rá a következő szombatig.
A bolondnak, aki azt mondja, hogy nincs Isten,
„romlottak és utálatosak a tettei, senki
sem tesz jót” (2. vers). Ha Istent figyelmen kívül hagyjuk, valóban nincsen
semmilyen erkölcsi viszonyítási alapunk.
Mindenki azt teszi, ami a saját szemében helyes. Az ateisták úgy hiszik,
hogy az erkölcsiség teljesen a társadalmi kultúrától és a lelkiismerettől
függ. Azonban mindkét koncepció
megbízhatatlannak és értéktelennek mutatkozik egy olyan világban, ahol az
evolúciós elmélet „foggal-körömmel” farkastörvénye uralkodik, és mindenki
önmagának él, bármilyen eszközt felhasználva. Ennek az istentelen elméletnek az
önfenntartás az alapelve, az önmegvalósítás a fő célja, és akárhogy is, az
önpusztítás a végső realitása.
Ám Isten nem zárható ki a teremtményei
szívéből. „Isten letekint a Mennyből az
emberek fiaira, hogy lássa, van-e közöttük értelmes, aki keresi Istent.”
(3. vers) Ő nem távozott messze tőlünk. Érdekeljük Őt, és tudja, hogy az élet
legjava Őkörülötte forog. A tudomány értelmi önteltsége, amely megtagadja,
visszautasítja Isten eszméjét, soha nem lesz képes kielégíteni a lélek valós
éhségét, vagy helyreállítani világunk súlyos megtörtségét. Ám ahol csak Istent keresik, és megtalálják,
a béke és a teljesség, a tervszerűség és a remény érzése jelenik meg.
Garth
Bainbridge
73. heti
olvasmány a PÁTRIÁRKÁK ÉS
PRÓFÉTÁK 72. fejezetéhez
(dec. 18-24.).
Dávid saját ítéletét mondta ki, amikor
négyszeres visszafizetést kiáltott Náthán próféta példatörténetét hallgatva.
Elvesztette Bethsabétől származó elsőszülöttjét, majd a saját fia, Amnon
követte el a förtelmes és természetellenes bűnt húgával, Dávid lányával. „Két
év alatt Amnonnak bőségesen lett volna alkalma a bűnbánatra, de kitartott önző
kívánságai mellett.”
Dávid megkísérelte megbüntetni Absolont a
tetteiért, amelyekre talán sosem került volna sor, ha Dávid rendesen
fegyelmezi, illetve vezeti a családját, úgy, ahogyan Isten elrendelte, hogy egy
családfőnek kell tennie. Dávid ezután elszenvedte a fia áruló cselekedeteit,
amikor Absolon megkísérelte átvenni a trónt és meggyilkolni a saját apját.
Dávidot egyik főtanácsnoka, Akhitófel is elárulta, akit a legrátermettebb és
legagyafúrtabb politikai vezetőnek tartottak. Akhitófelről megtudjuk, hogy
Bethsabé nagyapja, és ezért érezte szükségét a bosszúnak Dávid szégyentelen
cselekedete miatt. Tudván, hogy a cselekedeteit követően nincsen visszaút,
Akhitófel önkezével vetett véget életének, amikor rájött, hogy Dávid győzni fog
Absolon felett.
Azonban Isten még mindig szerette Dávid
királyt, és kegyeltjének hívta, aki a Zsidók 11-ben a hithősök között is
szerepel. Mi tartotta ezt a férfit Isten kegyében? Megbánta az összes és
valamennyi bűnét, őszintén, nyíltan, teljes szívével és lelkével. Elismerését
fejezte ki Isten igazságosságáért, és csakúgy, mint Jób, sosem szitkozódott
vagy panaszkodott a bűnös cselekedetei természetes következményei miatt. A
menny szereti a bűnöst, aki felvállalja bűnét, és alázatosan Istenhez fordul
kegyelemért és bocsánatért.
Cathy Zuver
Fordította: Gősi
Csaba
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése