Itt
találod az összes felolvasást: http://higgyetekazoprofetainak.blogspot.hu/
Az
olvasmány szerkezete:
1. Részlet Ellen White könyvéből
2. Olvasmány a napi bibliai fejezethez
3. A heti olvasmány Ellen White
könyvéhez
Olvasmány - PÁTRIÁRKÁK ÉS PRÓFÉTÁK 72. fejezet 529. nap
Sok
gonosztevő mentegette már a saját bűnét Dávid bukására való hivatkozással, de
milyen kevesen vannak, akik tanúbizonyságot tesznek Dávid bűnbánatáról és
megalázkodásáról is. Nagyon kevesen hordozzák el olyan türelemmel és állhatatossággal
a feddést és megtorlást, mint ahogy azt ő tette. Dávid megvallotta bűnét és
évekig igyekezett Isten hűséges szolgájaként teljesíteni kötelességét.
Szorgalmasan munkálkodott országa felépítése érdekében és uralkodása alatt
országa olyan erőt és jólétet ért el, amilyent sohasem sikerült elérnie
azelőtt. Az Isten háza felépítésére szánt szükséges kinccsel raktárakat töltött
meg, és most élete minden munkája semmivé lett, elfújta volna a szél, elsöpörte
volna a szélvihar? Vajon a megszentelt törekvések eredményei, a rendkívüli
képesség és az odaadás, államférfiúi műve át kell kerüljön meggondolatlan és
pártütő fiának kezébe, aki nem kereste sem Isten dicsőségét, sem Izrael
jólétét? Nagyon is természetesnek látszott volna mindenki számára, ha Dávid
nagy nyomorúságában elkezdett volna zúgolódni Isten ellen.
Dávid
azonban a saját bűneiben látta a baj okát. Mikeás próféta szavai ugyanazt a
lelkületet fejezik ki, mint amely Dávid szívét ösztönözte: "[...] Elestem
ugyan, de felkelek, mert ha még a setétségben ülnék is, az Úr az én
világosságom! Az Úr haragját hordozom, mert vétkeztem ellene; mindaddig, amíg
leperli peremet és meghozza ítéletemet" (Mik 7:8-9). Az Úr nem hagyta el
Dávidot. Tapasztalatainak ez az a fejezete, amikor a legkegyetlenebb igazságtalanságok
és sérelmek közepette alázatosnak, önzetlennek, nagylelkűnek és engedelmesnek
mutatkozott, és ezért ez a fejezet élettapasztalatának egyik legnemesebb része.
Izrael uralkodója a menny szemében soha nem volt oly nagy, mint külső
megaláztatásának ebben az órájában.
Ha Isten
megengedte volna Dávidnak, hogy minden feddés és megtorlás nélkül továbbmenjen
előre a bűnben, megszegve az isteni törvényeket, és békében, jólétben maradjon
trónján, akkor a kételkedők és hűtlenek mentséget találhatnának hasonló
lépéseikre. Azok a tapasztalatok, amelyeket Dávid szerzett, világosan
bizonyítják, hogy Isten nem tűri el és nem mentegeti a bűnt. Dávid története
megérteti velünk azt a véget, amelyet Isten szem előtt tart a bűn kezelését
illetően; képessé tesz bennünket arra, hogy nyomon kövessük még a legsötétebb
ítéleteken át is Isten kegyelmes és jótékony szándékainak megvalósulását. Isten
megfenyítette Dávidot, de nem pusztította el; a fenyítés tüzes kemencéje
megtisztít, de nem emészt meg. Az Úr azt mondja: "Ha az én rendeléseimet
megtörik, és meg nem tartják az én parancsolatimat: Akkor vesszővel látogatom
meg az ő bűnöket, és vereségekkel az ő álnokságukat. De az én kegyelmemet nem
vonom meg tőle, és az én hűséges voltomban nem hazudom" (Zsolt 89:32-34).
Nem sokkal
azután, hogy Dávid elhagyta Jeruzsálemet, Absolon és serege bevonult a városba
és minden küzdelem nélkül birtokba vette Izrael erődítményét. Khúsai az elsők
között volt, akik üdvözölték az újonnan megkoronázott uralkodót. Absolon
meglepődött és végtelenül megörült, hogy atyja öreg barátja és tanácsosa is
felkereste és üdvözölte. Absolon biztos volt sikerében. Tervei eddig beváltak.
Trónja megerősítése és a nép bizalmának biztosítása érdekében Khúsait kedvesen
meghívta az udvarba.
Absolont
most már nagy hadsereg vette körül, ez a hadsereg azonban nagyrészt olyan
emberekből állt, akiket nem képeztek ki harcra, s eddig még nem ütköztek meg
ellenséggel. Akhitófel jól tudta, hogy Dávid helyzete távolról sem volt
reménytelen. A nép nagy része hű volt hozzá. Kipróbált harcosok vették körül,
akik hűségesek voltak királyukhoz; hadseregét pedig alkalmas és tapasztalt
hadvezérek vezették. Akhitófel tudta, hogy a lelkesedés első kitörése után,
amit az új király kegyének elnyerése váltott ki a többségből, hamarosan
bekövetkezik a visszahatás. Ha a lázadás kudarcba fullad, Absolon képes az
atyjával való kibékülésre. Ebben az esetben azonban Akhitófelt, mint Absolon fő
tanácsadóját tartanák a legbűnösebbnek a lázadásért és a legsúlyosabb büntetésben
őt részesítenék. Ezért annak érdekében, hogy Absolon ne mehessen vissza azon az
úton, amelyen elindult, Akhitófel olyan tanácsot adott, amely az egész nép
szemében teljesen lehetetlenné tenné Dávid és Absolon megbékélését. Ördögi
ravaszsággal ez az elvnélküli államférfi arra sarkallta Absolont, hogy a
pártütés bűnét egészítse ki a vérfertőzés bűnével. Egész Izrael szeme láttára
Absolonnak magához kellett vennie atyja ágyasait - a keleti népek és uralkodók
szokása szerint - így nyilvánítva ki azt, hogy ő követte atyját a trónon.
Absolon végrehajtotta ezt az aljas tanácsot. Így teljesedett be Isten szava,
amelyet prófétája által adott Dávidnak: "Ímé én éppen a saját házadból
bocsátok reád csapásokat, és feleségeidet szemed láttára veszem el, és adom más
felebarátodnak, és hál a te feleségeiddel fényes nappal. Mert te titkon
cselekedtél; de én az egész Izráel előtt és napvilágnál cselekeszem azt"
(2Sám 12:11-12). Nem Isten indította ezeknek a gonosz cselekedeteknek az
elkövetésére Absolont, de Dávid bűne miatt nem használta fel hatalmát a
cselekedetek elkövetésének megakadályozására.
Akhitófelt
nagy becsben tartották bölcsességéért, de nélkülözte az Istentől jövő
megszentelődést. "A bölcsességnek kezdete az Úrnak félelme" (Péld
9:10). Ez a bölcsesség nem volt meg Akhitófelben, mert ha rendelkezett volna
ezzel, akkor az árulás sikerét nem a vérfertőzés bűnére alapozta volna. A
romlott szívű emberek gonoszságokat tervelnek ki, mintha nem lenne isteni
gondviselés, amely meghiúsítja terveiket. "Az egekben lakozó neveti, az Úr
megcsúfolja őket" (Zsolt 2:4). Az Úr kijelenti: "Nem engedtek az én
tanácsomnak; megvetették minden én feddésemet. Esznek azért az ő útjoknak
gyümölcséből, és az ő tanácsokból megelégednek. Mert az együgyűeknek pártossága
megöli őket, és a balgatagoknak szerencséje elveszti őket" (Péld 1:30-32).
Mai Bibliai szakasz: Zsoltárok 52
Ez a zsoltár különleges eseményt elevenít
fel, „amikor az edómi Dóég Saulhoz ment,
és jelentette neki, hogy Dávid Ahímelek házába érkezett” (2. vers – új
prot. ford.) Ez volt Izráel történetének egyik legsötétebb órája. Saul az
összes papot lemészároltatta Nóbban, mert segítettek Dávidnak, amikor menekült
Saul elől.
Ez az üzenet ma is érvényes a számunkra.
Kellett valaha is együtt élned egy fizikailag vagy lelkileg elnyomó emberrel?
Néhányan, akik olvassátok ezt a kommentárt, biztosan tudjátok, hogy milyen egy
könyörtelen diktátor, egy nemtörődöm, kizsákmányoló főnök, egy bántalmazó
házastárs vagy egy ravasz manipulátor elnyomása alatt élni. Erről a helyzetről
beszél az 52. zsoltár is. Az első hat vers minden sora csak az elnyomó erejét
jellemzi, „a nagy hőst”, aki megtervezi mások elpusztítását, aki egész nap
büszkélkedik, aki jobban szereti a bűnösséget, mint a jót, és a hamisságot az
igazságnál, és akinek szava hazug és bántó. Az ilyen személy igazi szégyen
Istennek, mondja a második vers.
A hetedik vers olyan tényt közöl, amit a
bűnös ember nem vesz figyelembe. „Össze
is tör téged Isten végleg”, majd a legrosszabb dolgokkal folytatja, amit
Isten tenni fog vele. Vagy még itt, ebben az életben, vagy ez után, de a
pusztulása végleges és teljes lesz.
A másik oldalon ott áll Dávid, akit szintén
két szó jellemez a tizedik versben. „Olyan
vagyok…” Szemben „a nagy hőssel”, aki el fog pusztulni, Dávid szavai csak a
végtelen életről és a végtelen jövőről szólnak, mivel bízik Isten végtelen
szeretetében, és Isten nevét hívja segítségül.
Melyik „két igeverset” szeretnéd a legjobban
látni a sírköveden? Az egyik ez lehetne a kilencedik versben: „Ez az az ember –
mondják –, akinek nem kellett Isten oltalma, hanem a nagy gazdagságában bízott,
és csalárdságban volt erős.” Vagy lehetne inkább a tizedik vers. „De én olyan vagyok, mint a viruló olajfa,
Isten házában lehetek, bízom Isten szeretetében most és mindenkor.”
Garth
Bainbridge
73. heti
olvasmány a PÁTRIÁRKÁK ÉS
PRÓFÉTÁK 72. fejezetéhez
(dec. 18-24.).
Dávid saját ítéletét mondta ki, amikor
négyszeres visszafizetést kiáltott Náthán próféta példatörténetét hallgatva.
Elvesztette Bethsabétől származó elsőszülöttjét, majd a saját fia, Amnon
követte el a förtelmes és természetellenes bűnt húgával, Dávid lányával. „Két
év alatt Amnonnak bőségesen lett volna alkalma a bűnbánatra, de kitartott önző
kívánságai mellett.”
Dávid megkísérelte megbüntetni Absolont a
tetteiért, amelyekre talán sosem került volna sor, ha Dávid rendesen
fegyelmezi, illetve vezeti a családját, úgy, ahogyan Isten elrendelte, hogy egy
családfőnek kell tennie. Dávid ezután elszenvedte a fia áruló cselekedeteit,
amikor Absolon megkísérelte átvenni a trónt és meggyilkolni a saját apját.
Dávidot egyik főtanácsnoka, Akhitófel is elárulta, akit a legrátermettebb és
legagyafúrtabb politikai vezetőnek tartottak. Akhitófelről megtudjuk, hogy
Bethsabé nagyapja, és ezért érezte szükségét a bosszúnak Dávid szégyentelen
cselekedete miatt. Tudván, hogy a cselekedeteit követően nincsen visszaút,
Akhitófel önkezével vetett véget életének, amikor rájött, hogy Dávid győzni fog
Absolon felett.
Azonban Isten még mindig szerette Dávid
királyt, és kegyeltjének hívta, aki a Zsidók 11-ben a hithősök között is
szerepel. Mi tartotta ezt a férfit Isten kegyében? Megbánta az összes és
valamennyi bűnét, őszintén, nyíltan, teljes szívével és lelkével. Elismerését
fejezte ki Isten igazságosságáért, és csakúgy, mint Jób, sosem szitkozódott
vagy panaszkodott a bűnös cselekedetei természetes következményei miatt. A
menny szereti a bűnöst, aki felvállalja bűnét, és alázatosan Istenhez fordul
kegyelemért és bocsánatért.
Cathy Zuver
Fordította: Gősi
Csaba
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése